Függetlenség

Idén, március 8-án mutatták be az Uránia Nemzeti Filmszínházban a 2006 tavaszán elhunyt Jeli Ferenc utolsó nagyjátékfilmjét, a Sínjárókat. Fél évszázaddal az 1956-os forradalom leverése, és csaknem két évtizeddel a Kádár-rendszer bukása után egyre kevesebben vannak köztünk olyanok, akik személyes élményeiken, drámáikon keresztül mesélhetnek a korról, a vágyakról, a csalódásokról. Az egyik ilyen távoli mesélő Jeli Ferenc, a portréfilmek és ismeretterjesztő filmek rendezőjeként (Apáink arcán, Sóvidék), történelmi filmdrámák forgatókönyvírójaként (Sortűz egy fekete bivalyért, A halálraítélt) és tévéjátékok alkotójaként hozzánk szóló művész; az ember, aki festőként és díszlettervezőként a képalkotás ágán ugyan találkozott a filmmel, ám a hagyományt és a történelmet nemcsak képekben, de érzelmekben - és ha kellett - nemes indulatokban is ismerte. Jeli Ferenc utolsó filmje, a Sínjárók az író-rendező legszemélyesebb, legteljesebb, legdrámaibb alkotása, melynek befejezését nem élhette meg, de szelleme és jelleme minden képkockáján jelen van. Az önéletrajzi elemeken nyugvó történetet Jeli régi barátai és alkotótársai, Puszt Tibor filmrendező és Kurucz Sándor operatőr segítségével készítette el. A Sínjárók főhőse Ádám (Gáspár Tibor), a börtönviselt festő, aki a rendszerváltozás éveiben egy külvárosi házban él feleségével, Évával (Kubik Anna). Az ötvenes éveiben járó pár egy házban él ugyan, de külön háztartásban: a forradalom utáni események a jelek szerint láthatatlan gátat emeltek az egykori szerelmesek közé, és nem tudni pontosan miért, de kutya-macska kapcsolatban élik mindennapjaikat. Egészen addig, amíg fel nem tűnik Gerda (Parti Nóra), a szép, fiatal és rámenős riporternő, aki a kellő praktikákkal közel kerül Ádámhoz, bele is szeret a festőbe, ám amikor felderül előtte a házaspár titka, saját boldogságát is hajlandó lenne feláldozni Ádám és Éva szerelméért. Pályájáról, a Sínjárók c. filmről, a közösségről, és mindezen keresztül magáról Jeli Ferencről, a tavaly elhunyt film- és képzőművészről Puszt Tibor, rendező nyilatkozott lapunknak.

Puszt Tibor 1951-ben született Budapesten. Már 14 éves korában elhatározta, hogy filmrendező lesz. Szinte minden művészeti ágban kipróbálta magát. Gimnazista korában több irodalmi pályázat (Így írtok ti; Batsányi Irodalmi Pályázat) díjazottja volt. Amatőr filmeket forgatott. A gimnázium elvégzése után jelentkezett a Színház és Filmművészeti Főiskolára, de nem vették fel. A Népművelési Intézet amatőr színpadrendező tanfolyamát végezte el. Makk Károly tanácsára 1971-ben a filmgyárba ment, ahol először, 3 évig világosító volt. Majd ügyelőként, másodasszisztensként, első asszisztensként dolgozott. 1981-ben a hangosfilm 50 éves születésnapjára készített egy kiállítást. Ebben az évben vették fel a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára. Tanulmányai közben reklámfilm szinopszisokat írt. 1985-ben a Magyar Televízióban elkészítette az Emlékek a magyar játékfilm történetéből c. 10 részes sorozatot. Négy játékfilmje mellett - A gólyák mindig visszatérnek, Imre filmje, Ibrinkó, Sínjárók – számtalan portré - és dokumentumfilmet rendezett. A gólyák mindig visszatérnek c. filmjével megnyerte a Chicagói Nemzetközi Gyermekfilm Fesztivál nagydíját, Sousse-ban pedig a zsűri különdíját.

-Eddigi három játékfilmjének Jeli Ferenc volt a forgatókönyvírója, és a díszlettervezője is. Először a Sínjárók történetét is magának adta, hogy rendezze meg, de visszautasította azt. Miért?

-Jeli Ferenc, akár csak én, rendező szakon végzett a főiskolán, s szerettem volna, ha végre, 70 éves korában játékfilmet készít a képzőművészeti és portréfilmek után. Ráadásul sok életrajzi elem volt a forgatókönyvben. Mondtam neki, hogy „ez annyira a tied, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Készíts már végre egy játékfilmet!” A díszlettervezést viszont elvállaltam. A Sínjárók a mai 70 évesek története. Jeli tizenhét évvel volt idősebb nálam, egészen más korosztályt képviselt. Én nem éltem át ’56-ot, pici gyermek voltam akkor. Így nekem egy tanult és nem átélt viszonyom van a forradalommal. Döntően ezért nem akartam elkészíteni ezt a filmet.

-Ön és Kurucz Sándor operatőr is régi alkotótársai voltak Jeli Ferencnek. Mi jellemzi ezt az alkotóközösséget?

-Ezt az alkotóközösséget főleg a barátság tartotta össze. Barátságunk kiteljesedésként, létrehoztuk a Magyar Képek Egyesületet. Ez az alkotóegyesület egy bizonyos szellemiséget hordoz, amihez két alapítótársunk – Jeli Ferenc és Hintsch György – halála után is ragaszkodunk. Szeretnénk továbbadni a „nemzeti filmkészítés” szellemiségét a fiataloknak. A filmkészítés ma szétválik. Van egy globális irányzat – az ehhez tartozók vannak többségben – akik amerikai mozit szeretnének csinálni, és olyan semleges történeteket felvinni a vászonra, amelyek mindenütt megállják a helyüket. Én meg olyan történeteket szeretnék létrehozni, ami elsősorban Magyarországon igaz. Ezeket is megérti egy külföldi, ebből tudja hogy mi magyarok hogy érzünk és gondolkodunk... Radványi Géza sokat rendezett Franciaországban, de nem tudott ott vígjátékot készíteni, mert humorát nem értették meg a franciák. Még Németországban megértik valamelyest a magyar viccet. Kivételt képez – s ez a globális művészet sajátja – a helyzetkomikum. Az utóbbi mindenki számára érthető, hiszen egy általános metakommunikációról van szó.

-Igen. Ha nincs, egy értékrendünk, akkor milyen irányba menjünk? Nincs olyan ember, aki értékrend nélkül él, csak olyanok, akik nem tudják, hogy van értékrendjük.

-Azon csoportok tagjai egy kegyetlen értékrendet mondanak magukénak. Aki ebbe a bekapcsolódik, az egy kegyetlen élethelyzetbe kerül, mert a pénz határozza meg mindenét. Ekkor az illető szellemileg nagyon „pici” lesz, míg a pénze nagyon sok lesz.

-A munka mely stádiumáig tudott szakmailag együttműködni az alkotótársakkal Jeli Ferenc?

-A film első tíz napját együtt forgattuk. Majd 2006 januárjában Jeli Ferencet bevitték a kórházba. Amit naponta rögzítettünk, azt én a HD- kameráról egyből áttettem laptopra és bevittem neki, hogy láthassa. Ezt várta mindig... Ez a lehetőség tartotta életben. Majd bekövetkezett egy kényszerű hosszú szünet, amikor az ún. külső részt kezdtük el építeni. Találtam ugyanis egy gyönyörű helyszínt a kőbányai sörgyár egyik üzemcsarnokában, és ebben a környezetben építettük föl a műtermet, vasúti sínekkel. Ezt már nem tudta megvárni és elment….

-Először azért nem vállalta el a film rendezését, mert nem az ön világa elevenedett meg a forgatókönyvben. Jeli Ferenc halála után nem volt nehéz továbbvinni a filmet?

-Egyfelől igen, másfelől nem. Lelki kényszerből nem lehet egy filmet elkészíteni. Említettem, amíg lehetett, bementem hozzá a kórházba, s a felvett anyagok megmutatása után beszélgettünk is. Ez egy nagyon emelkedett állapot volt. Engem a kórházban olyan helyzetbe hozott a barátom, hogy ihletettséget kaptam a film továbbviteléhez. Egyfajta megérintettségről beszélhetek, mert Jeli Ferenc által közel kerültem Istenhez. Hiszen egészségi állapota függvénye alapján többször a „mennyország kapujában” volt.

-A film folytatása során nem is változtatta meg a forgatókönyv egyetlen sorát sem?

-Dehogynem, ám nem azért, mert rossz lett volna. Amikor Jeli Ferenc forgatókönyvet írt nekem, azt is többször átírtuk a felvételek közben. Ha leírunk valamit az irodalom, s néha ki kell javítani a leírtakat, hogy valódi párbeszédnek, beszélgetésnek tűnjenek. A színész habitusa is meghatározza, hogy mit mondjon. Meg kell vizsgálni: melyik szó hiteles a szájából, s melyik nem. Mind emellett, arra törekedtem hogy csak minimálisat változtassak a forgatókönyvön.

-Volt egy próbafelvétel, amire sok színészt meghívtunk. Akkor majdnem mindegyik szerep „gazdára talált”. Kubik Anna és Szarvas József is akkor került a filmbe. Ami elsőre nem oldódott meg az a főhős, s vele együtt Gerda szerepe sem. Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Nyíregyházán Gáspár Tibort. Ott Jeli „beleszeretett.” Gáspár korához már nem tűnt nagyon fiatalnak Parti Nóra. Így vált véglegessé a szereplőgárda.

-Jeli Ferencnek volt egy műterme, ahol kerámiákat készített és festett is. A film fő alakjának, Tanos Ádámnak is van egy műterme, ahol elvonultan él. Ez is egy az életrajzi elemek sorában?

-Igen. Jeli a műtermében dolgozott és ott találkozott a barátaival is. Aztán este mindig hazament a lakásába, a családjához. Az alkotó munkához félre kellett vonulnia.

-A mű az ún. rendszerváltás idején játszódik. Ön is részt vett ebben az átalakulási folyamatban?

-Szinte minden párt, szervezet alakulásánál ott voltam. Rohantam, szerveztem, megjelentem valamennyi ellenzéki kerekasztalnál, pártalapításnál, hangosítottam a nagy tüntetéseket. Azt hittem ez a folyamat egy normális mederben halad előre, de a taxisblokádnál kiderült számomra, hogy nem. A Sínjárókban azok a jelenetek, melyek a blokádot idézik, a Helyzet van c. dokumentumfilmemből vannak, amit 1990 őszén forgattam. Akkor jöttem rá, hogy elindult egy furcsa játék, amikor létrehozták a Demokratikus Chartát, s kezdetét vette a demokrácia szétverésének a folyamata. S ezzel teremtettek legitimitást a bűnösöknek.

-Ha már itt tartunk, a filmben szerepel egy alak, egy főügyésznek – annak, aki elítélte a főhőst – a fia, akiből a Műcsarnok igazgatója lesz. A volt börtönparancsnok pedig egy ’56-os szervezet országos titkára lett.

- Azt a fajta abszurditást, köpönyegforgatást, ami ebben az országban zajlott akartuk ezekkel a jelenetekkel érzékeltetni. A Sínjárókat megnézettem volt ’56-osokkal, akik közölték velem: ennek a filmnek minden szava igaz, mert szerintük van olyan vezetője az egyik ’56-os szervezetnek, aki köpönyegforgató volt.

-Inkább úgy fogalmaznék: a film bemutatja, hogy hol vagyunk mi átverve. A rendszerváltás 100 százalékosan létrejött. Kommunizmusból kapitalizmus egypártrendszerből többpártrendszer lett. Mi nem történt meg? Azok, akik az egypártrendszerben elnyomták a népet, nem bűnhődtek meg. Sőt belőlük lettek a kapitalisták, a rendszerváltás haszonélvezői. Ma a demokrácia védelme alatt ugyanolyan posztokat töltenek be, mint régebben. Lendvai Ildikó ugyanabban a helyzetben van, mint a rendszerváltás előtt. Egyetlen egy különbség van. Lendvai akkor a nép nevében, most meg a magántulajdon nevében mondja ugyanazt.

-Ezért mondja azt Ádám a film elején, hogy „a forradalmat megnyertük, de a békét elvesztettük?”

-Igen. És mindig elvesztjük. Látni kell, hogy mi valami miatt mindig vesztesek vagyunk. S azon kéne elgondolkozni, miért vesztünk, s nem azon, hogy ők miért nyernek.

-„Olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátani.” -hangzik el a filmben. Lehet-e úgy megbocsátani, hogy a vétkes nem kéri bocsánatunkat?

-A bocsánat azt jelenti, hogy nem szabad gyűlöletnek lenni szívünkben. Ebből nem az következik, hogy a bűnért nem kéne megbűnhődni. A keresztényi megbocsátás azt jelenti, hogy én nem fogok gyűlölködni, és igazságos vagyok.

- A filmben a főhős naponta próbál egyensúlyozni a háza mellett levő, elhagyott vasúti sínen. Tehát a cím konkrét, de lehet beszélni a sín kapcsán valami szimbólumról is?

-A film tele van szimbólumokkal. Tudom, manapság nem szokás a filmekbe másodlagos üzeneteket is beletenni. Azt hiszem, hogy a művészet alapja az, hogy egy kép nem csak egy, hanem sok dologról szól. Először azt gondolhatjuk: a vágánynak talán vége van…Éva és Ádám is a sínpár vége felé egyensúlyozik. De a film végén a nagy ködben, Gerda felénk jön, közelít. Van egy kis reményünk. Majd megjelenik a felirat: Szeretettel és örök barátsággal. A kitörési pont számunkra csak a szeretet és a barátság lehet és ezt üzeni Jeli Ferenc is

-Az egyik kritika szerint a film hibája, hogy másfél órában oly sokat szeretne egyszerre elmondani az emberről, ellentmondásos korunkról, ahogy egy életgyónó önti ki a szívét a lelkipásztorának. Máshol pedig inkább dokumentumfilmnek nevezik az alkotást. Mi erről a véleménye?

-Nem hiszem azt, hogy másfél órában keveset kéne szólni. Akkor tartalmas az élet, ha sok mindent megbeszélünk benne. Pont az ennek a filmnek az erénye, hogy sokfajta érzés jelenik meg benne. Az ember gondolkodása is ezer érzés körül kavarog, de mégis egy irányba mutat. A dokumentfilmmel való összevetés engem viszont büszkeséggel tölt el. Ha egy fikcióban létre lehet hozni azt a csodás állapotot, hogy azt hiszik, a színész nem színész, hanem valójában Ádám, s azt hiszik, hogy a történet valóban megtörtént, akkor az csodálatos dolog. A valóság megfestése a fikció feladata. Emellett tükröt állítottam a valóság elé.

-A Sínjárók ugye jóval több, mint egy romantikus dráma. El lehet mondani, hogy az élő történelem bemutatásáról van szó?

-Tudom, hogy egy „hívó szót” kéne találni a film jellemzőjéül. Ez a reklámban is alapvető. Persze, nem romantikus dráma a Sínjárók. Ennek a filmnek a „hívó szava” az, hogy érzelmileg megélhető az, ami velünk történt 1956-tól a mai napig. Sőt, történik. Nincs szükség a múlt időre. Egy folyamatról van szó, amibe benne vagyunk, akkor, amikor október 23-án gumilövedékekkel lőnek szét embereket. Ma, 50 évvel a forradalom után ugyanaz az október 23. van.

-Jelenünkben – „köszönhetően” az oktatási rendszernek és a médiumok többségének –többet tudnak a diákok a mexikói forradalomról, mint ’56-ról, a szovjet megszállásról, a rendszerváltásról és a taxisblokádtól együttvéve. Ez nem jelent problémát a film befogadásával kapcsolatban? Hiszen a közelmúlt fölsorakoztatott eseményeihez így kevés köze van a nézők újabb és újabb generációinak…

-Az a fajta érzelmi kérdés, amit mindenki, át tud élni, a filmben lévő szerelmi háromszög, közelebb viheti a fiatalokat is 1956-hoz. Az egyik közönségtalálkozón felállt egy fiatal fiú, s felvetette: milyen nő ez a Gerda, hogy ezzel az öreg emberrel szexuális kapcsolatot létesít ?! Ezért számára a lány negatív figura lett. De így a hozzászóló megértette az egész forradalmat, mert azt mondja: sajnálja tán a lány a férfit ’56 és a börtön miatt? Vannak tehát olyan érzelmi hidak a filmben, melyek érthetővé teszik a néző számára a történelmet. Ez a film nem a történelmet magyarázza, hanem látunk egy érzelmi, egy mindennapi szerelmi viszonyt, melynek a drámája kiborítja azt a „bilit”, amit tulajdonképpen történelemnek is hívhatunk. A főhősünk mondja: „drágám volt egy szép, de elba..ott életünk.” Egy közönségtalálkozón mondtam a következőt: annak a fiúnak, aki október 23-án elveszítette a szeme világát is lesz egy talán egy szép, de elba..ott élete.

-Úgy tudom, már decembertől kellett volna vetíteni a filmet a mozikban, miért csúszott a premier dátuma?

-Ennek sok összetevője van. Benne vagyok én is, mert lassabban fejeztem be a filmet, mint ahogyan terveztem. Benne van a pénz is, meg az is, hogy nem akarták a forgalmazók felvállalni a Sínjárókat. Azt üzenték nekem: ki kell venni a filmből a Boldogasszony anyánkat. Az túl erős lesz egyesek számára. Közöltem: nem veszem ki! Ez a film biztos több propagandát kapott volna, ha nincs benne a Boldogasszony anyánk. Ez a cantitio, a Himnusz előtti kor magyarságának himnusza, nemzeti éneke volt. Ősi alapénekünkről van szó, nem pedig egy fasiszta dologról. Azoknak nem kell ez az ének, akiknek nem kell az Árpád-sávos lobogó sem. Nem is vették be a Filmszemlébe a Sínjárókat, kizsűrizték olyan indokkal, hogy nem éri el a magyar játékfilmek színvonalát.

-Azt nem lehet mondani, hogy kevés mozi játssza a Sínjárókat. Eddig országosan egy elég jó előadásszámot tudtunk elérni, bár a fővárosban csak két helyen vetítik a filmet. Látni kell: az a filmtípus, az a vonulat, ami Cserépy Arzéntől egészen Sára Sándorig tart, s amihez én is csatlakoztam nemzeti felfogást képvisel. Egyesek úgy gondolják: erre nincs szükség. Csak az európai kooprodukciókra, s a globális irányzathoz tartozók alkotásokra

-Nem hiszek abban, hogy van közönségfilm, és nem közönségfilm. A bugyuta röhögés mindig volt, kell, és mindig lesz. Hintsch György megrendezte a Hét tonna dollárt Csurka István írása alapján. Mert bugyuta röhögésre szükség van. De nem csak arra, hanem a Feldobott kőre is. A bugyuta, röhögtető filmek mára annyira leegyszerűsödtek, hogy szinte tartalom nélküliek. A Hét tonna dollárnak még volt egyfajta társadalom kritikája. Az is gond, hogy a nézők nem akarnak olyan nívós, érzelmes filmet megnézni, mint amilyen a Sínjárók. Manapság nem válik üggyé egy ilyen film. Sokan azért nem nézik meg a moziban, mert azt hiszik: lesz majd valamikor a televízióban is. A mi adóforintjainkból „magyar” filmet is kell készíteni! Itt van egy film, ami a miénk. El kell menni, megnézni, hogy sok nézőnk legyen, s így ne mondhassák: az efféle alkotásokat felesleges pénzelni. Ezzel támogathatjuk az értékközvetítő magyar filmek megszületését is.