2007.04.13. 

„Egy nem normális társadalomban élünk.”

Kubik Anna Bubik Istvánról, az értékrend zavarairól és a Sínjárók c. filmről

Kubik Anna a Veszprém megyei Ősiben született. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1981-ben végzett Kazimír Károly és Iglódi István tanítványaként, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1991-től a Budapesti Kamaraszínház, utána a Művész Színház, végül a Thália Színház művésze volt. 1999-től ismét a Nemzeti Színház, majd 2000-től a Pesti Magyar Színház művésze lesz. 2002-től az új Nemzeti Színház több előadásának vendégművésze.

Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1986), Az országos színházi találkozó legjobb női alakítás díja (1986), Farkas-Ratkó gyűrű, Rajz János-díj, Erzsébet-díj (1987), Magyar Művészetért Díj (1988), A film- és tv-kritikusok díja (1989), Érdemes művész (2002), Sík Ferenc emlékgyűrű (2004). Szerepei – a teljesség igénye nélkül - : Réka (Sütő: Ádvent a Hargitán), Praszkovja Oszipovna (Gogol: Az orr), Irina (Radström: Búcsúkvartett), Constanze (Pozsgai: Boldog bolondok), Júlia, Júlia dajkája (Shakespeare: Rómeo és Júlia), Tünde (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Melinda, Gertrúdis (Katona: Bánk bán), Portia (Shakespeare: A velencei kalmár), Réka (István, a király), Elmira (Moliere: Tartuffe), Polly (Brecht-Weill: Koldusopera), Jelene Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi), Regina (Tamási: Énekes madár), Titánia (Shakespeare: Szentivánéji álom). Filmek: Ki beszél itt szerelemről, Kojak Budapesten, A transzport, Talpra Győző!, Első kétszáz évem, Valahol Magyarországon, Nyitott ablak, Vörös vurstli, Sínjárók. TV: A rossz orvos, Kisemberek, A tanítónő, Éjjeli menedékhely, Dada, Tánya, Gyökér és Vadvirág, Mathiász panzió, Cid, Körömszakadtáig, Napos oldal, Különös házasság, Barbárok, Eszmélet.

 - Mikor határozta el, hogy színésznő lesz?

 - Az általános iskola elvégzése után. Gyermekkoromban azt sem tudtam, mi az a színház. Nagyon szerettem a könyveket, olvastam –visszahúzódó gyerek voltam, s nem jártam társaságba-, s nem is láttam színházi előadást egészen 14 éves koromig. Viszont észrevettem azt, hogy amit olvasok, az „megjelenik” előttem. Mindent képben láttam. Megnyertem egy tanulmányi versenyt, s a jutalom egy színházjegy volt. Puccini: Manon Lescaut-ját néztem meg az Operaházban. A prózai előadások közül, pedig a székesfehérvári Kőszívű ember fiai c. darab volt az első, amit láthattam. Ekkor már túl voltam az általános iskolán. Nagyon nagy hatással volt rám ez a produkció, mint színház, mint kifejezési eszköz, mint olyan hatalom, amit egyedül el tudok fogadni az életben. Akkor már nem vonzott más pálya, csak a színi. Igaz, a szüleim kedvéért jelentkeztem Pécsre magyar-angol szakra, de tudtam, hogy nem fogok elmenni semmilyen más főiskolára, csak a Színművészetire, s ott először két sikertelen felvételit „produkáltam.” Nem tartozom azok közé, akik a tanári kart hibáztatják az elutasítás miatt. Egyszerűen : nem tudtam felvételizni. Nagy gondolati verseket vittem a felvételire, amiket nem is hallgattak végig. Végül egy Ki mit tud -on való részvételemnek – ahol az elő- döntőben Rozika monológját az Úri muriból, és Dorottya nagymonológját adtam elő -köszönhetően harmadszorra felvettek a főiskolára. Bár ez a vizsga sem volt egyszerű. Tanultam a kudarcokból, s igyekeztem minél szélesebben összeállítani a repertoáromat, hogy ne csak tragikus, hanem vígjátéki anyagok is legyenek benne.

 -Mit jelentett egykor, s mit jelent ma a színház? Mondják, jelenünkben a színház szerepét átvette a politika…

 -Abszolúte igaz. Mi teljesen eljelentéktelenedtünk, mint művészeti ág, s mint közvéleményt formáló erő. Én még abba a generációba tartoztam, amelynek tagjai a teljesítményük alapján kerültek az újságok címoldalaira. Ma főleg a kereskedelmi televíziók és a valóság show-k által preferált emberek történeteiről lehet olvasni a lapokban. Állítólag ők még fizetnek is azért, hogy bekerüljenek az újságokba. Egyfajta önreklámozásról van szó. Nekem sose kellett fizetnem másfél millió forintot azért, hogy egy újság címlapján lehessek. A produkcióim miatt kerültem oda. Majdnem 40 tévéjátékban vettem részt, akkor még a világirodalom és a magyar irodalom klasszikusai kerültek képernyőre. A Cid volt az első tv filmem. Akkor kezdtem megszeretni a filmezést. A színházban pedig pedig már negyedéves főiskolás koromban rám osztotta Kerényi Imre Ödön von Horváth Végítélet napja c. drámájának főszerepét. Ezt a művet a Várszínházban adtuk elő. Ez volt a vizsgadarabom. Tehát már főiskolás koromban belekerültem egy pozitív „keringésbe”, s azóta nem is ugrottam le erről a „kerékből”. Egy hónapig sem voltam munka nélkül, s remélem a jövőben sem leszek. Bár nem tudom, hogy mi lesz a színházam sorsa…A színházakhoz is úgy nyúlnak hozzá felülről, mint az egészségügyhöz. Botor módon, a szakma megkerülésével.

 - Ritkán olvasunk Kubik Annáról az újságokban, pedig sok darabban játszik…

 - Nem ritkán, hanem olyan lapokban, amik csak egy rétegnek szólnak. Pl. kertbarát magazinokban. Megszűntek azok a szakmai újságok, melyek minket preferáltak. Szűk szakmai lapok vannak ugyan, de azok legtöbbször mindig ugyanaz a három-négy hazai színház életéről írnak, s a Pesti Magyar Színház kimarad belőlük. Nem panaszkodom, de azt látni kell, hogy a színház szerepe mára teljesen átalakult.

 -A 19. században még voltak olyan magyarországi előadások, melyek nem csak színháztörténeti, de történelmi eseménynek is számítottak. A 20. században már kevésbé, ám egyet meg kell említeni, az Ádvent a Hargitán c. Sütő-darab színrevitelét. Ebben a mesében négy szerepet játszhatott el…

 - Utólag kitüntetésnek érzem, hogy részt vehettem benne, mert társadalmat és politikát formáló darab lett az Ádvent a Hargitán. Nem egy szokásos színházi előadásról volt szó, hanem egy ünnepről. Ezzel törtünk utat egy olyan újfajta politika felé, mely talán észreveszi, hogy vannak határon túli magyarok is. Vannak kisebbségek, melyekről addig nem is lehetett beszélni. A darabot elkészültekor nem is engedték bemutatni, ez is gerjesztette a feszültséget. A határon túlról is átjöttek, csak hogy megnézzék. Aktuálissá tette a forradalom is, s az is, mikor Sütő Andrásnak kiverték a szemét. Egy gyönyörű balladisztikus történetről van szó, melyben eljátszhattam önmagamat húsz év múlva, a saját édesanyámat, a saját lányomat. Minden előadás egyfajta tüntetés volt. A bemutató idején a kintrekedtek tüntetést rendeztek. Mialatt, mi a színpadon játszottunk, gyertyafény mellett olvasta fel kb. 200 embernek egy tanárnő a dráma szövegét. 200 előadást játszottam belőle. Ez a szám egy vígjáték esetében megszokott volt, de egy balladisztikus műnél már kevésbé.

 - Ebben a darabban és a Bánkban is Bubik István volt a partnere. Emlékszem, a ’80-as évek végén Bubik, mint ferences öregdiák előadást tartott az esztergomi ferences gimnázium tornatermében. Mi, akkori diákok izgatottan vártuk a stokikon ülve a kor ünnepelt színészét. Bubik belépője szokatlan volt. Míg mások öltönyben, ünnepi díszbe öltözve jöttek nekünk előadást tartani, ő szabadidőruhában. Belépett, felmászott egy kötélen, majd bravúrosan leugrott a magasból. Beszédjének egy töredékére világosan emlékszem. Elmondta: a mai helyzetben sok színészből, színésznőből a szó konkrét és átvitt értelmében is prostituált lett. Könnyen eladják magukat. „Egy kollegámról viszont biztosan állíthatom, hogy tiszta maradt. Őt Kubik Annának hívják.”- mondta Bubik István. Kérem néhány mondatban elevenítse fel nekünk a tragikus körülmények közt korán eltávozott Bubik István alakját.

 -Nem ismertem ezt a történetet. Nagyon jól esik ezt hallanom. Bubik Istvánt sokan próbálják halála után besározni. Kötelességem elmondani róla: embernek tartotta magát, aki hibázik, de önmagának volt a legnagyobb kritikusa. Nagyon önfejű volt, de mindig megbánta hibáit, és próbált bűnbocsánatot nyerni. Vállalta tettei után a felelősséget. Bubik véleményére mindig sokat adtam, hisz nagy művész volt, s a legjobb barátom is. Volt köztünk egyfajta játék, már a kezdettől fogva, hiszen a főiskolán egy osztályba jártunk, s egymás mellett is ültünk a padban. Később számos előadásban játszottunk együtt. Egy olyan játékos versengésről lehet beszélni, mely mindkettőnket „emelt” és tovább vitt a pályán.

 - Kritizálták is egymást?

 -A lehető legkeményebben. Olyan módon, amit csak egy baráttól fogadhatunk el. Egy pozitív versengés volt kettőnk között. Ez most nagyon hiányzik nekem. Bubik halálával, eltűnt az az igazodási pont és vivő erő, melyet személye és morálja jelentett.

 -A Magyar Művészetért díjrendszernek önálló értékű díja a Bubik István-díj, amelynek odaítéléséről évente kuratórium dönt Kubik Anna vezetésével. Kik kaphatják meg ezt a díjat?

 -A Magyar Művészetért Díjat Gubcsi Lajos hozta létre, s Bubikkal együtt 1988-ban mi voltunk az első színészdíjazottjai. A Bubik István-díjat olyan művészek kapják meg ezután, akik méltók rá a határon innen és határon túl. Minden évben igyekszünk olyan színészt kiválasztani, aki nem csak a színpadon alkot jelentőset, hanem szellemiségében is hasonló Bubik Istvánhoz. Jelzésértékű volt, hogy először egy beregszászi magyar művészre, Tryll Zsoltra esett a választás. Még könnyű dolgunk van, mert olyanokat díjazhatunk, akiket István is ismert, s tudom milyen véleménnyel volt róluk. A dicstelen december 5-ei népszavazás után fontosnak tartottuk, hogy először Tryll Zsolt kapja meg a díjat.

 - Játszotta Melindát, s évekkel később Gertrúdis királynét. Milyen érzés volt megformálni ezt a korán sem szimpatikus nőalakot? II. Endre felesége nepotista volt, ám nem lehetett rossz anya, ha csak Szent Erzsébetre gondolok…

 -Melindával könnyebb dolgom volt, mert áldozatiságával vonzza a  közönség szimpátiáját. A régi Vámos László által rendezett Bánk bán egy hagyományosabb típusú előadás volt. Az új Nemzeti Bánkja már rendhagyóbb. A rendező, Vidnyánszky Attila megpróbált más művészeti ágakat is belevetíteni a produkcióba. Nekem meg kellett találnom a királyné igazságát: el kellett jönnie a hazájából, idegenek között kellett élnie, s így a sajátjaihoz húzott a szíve. Kitaláltunk egy erős szimbólumrendszert: Gertúdis Nap akar lenni, ami a férfias uralmat szimbolizálja, míg a Hold a nőiességet. Megpróbáltuk kihangsúlyozni, miben különbözik ez a merániai nő a magyaroktól.

 - Apropó anyaság. Ma sokan mondják: a karrier és a gyermekvállalás kizárják egymást. Mennyire változtatta meg gyermeke születése?

 - Szerintem éppen erősíti egymást. Minden nő egy bizonyos életkorban elérkezik oda, hogy rájöjjön: nem tudja továbbvinni az életét gyermek nélkül. Anyaként kevésbé leszünk önzőek, több empátiánk és türelmünk lesz embertársaink iránt. Talán a legnagyobb tragédia lehet, ha nem sikerül az anyaság érzését megismerni, hiszen ez egy olyan komplex érzés, amit nem lehet mással helyettesíteni.

 -A gyermeknevelésben milyen szempontok vezérlik?

 - Nem vagyok nagyon konzervatív szülő, de szerintem a gyereknek szüksége van a kordában tartásra. Azt látom, hogy a sokat szidott tekintélyelvű nevelés helyett még nem találtak ki jobbat. Nekem tekintély volt az édesanyám, édesapám. Nem vertek, nem ostoroztak, hanem a saját példájukkal próbáltak meg engem az életre nevelni. Ha a lányom azt látja, hogy a pihenőnapjaimon olvasok, és nem a sorozatokat nézem, akkor ő is így fog tenni. Szerencsére ő sem néz már televíziót. A személyes példa az, ami vivőerőt jelenthet. Főleg, ha kamaszkorú gyermekünk van. A legnagyobb konfliktust az okozza ebben a korban a gyerek lelkében, ha valaki vizet prédikál és bort iszik. Erkölcsi monológokkal nem hathatunk a gyerekekre, mert pont az ellenkezőjét érjük el vele, mint szeretnénk.

 -A legtöbb ember véleménye szerint a hit és a vallás magánügy. Manapság sokan önmagukat akarják megvalósítani különböző tréningek, foglalkozások segítségével. Remélem nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem: hívő, keresztény ember Kubik Anna?

 - Római katolikus hitben nevelkedtem fel, s meg is tartottam vallásomat. Két éves korom óta templomba járok. A hit egy fontos dolog számomra, ami erőt ad nekem. Nem tudnám nélküle elképzelni életemet.

 - Manapság sok művész fellép politikai rendezvényeken. Mennyire fontos, hogy egy színész elmondja a véleményét a körülötte lévő világról?

 - Ha ez egy normális társadalom lenne, akkor nem lenne arra szükség, hogy a színészek politikai rendezvényeken szerepeljenek. Csak az a helyzet, hogy egy nem normális, még nem felnőtt társadalomban élünk. Ilyen esetben olyan felelőssége van a művészeknek, meg kell szólalnunk! Az ún. rendszerváltás idején én is úgy gondoltam, hogy a művésznek ezután már nem kell elmondani a véleményét a politikai és a társadalmi helyzetről, elég ha a színpadon szerepelünk. Aztán eljött az a pont, amikor rájöttünk: „bocsánat, ezt mégsem így akartuk.” Ha csak a színházi oldalt nézzük, jómagam azok között a színészek között voltam az elmúlt rendszerben, akik kimondták: „virágozzék minden virág”! Változnia kell a színház szerepének, sokrétűbbé, színesebbé kéne válnia. Mára a túlsó végletbe estünk át. Szinte minden sarkon működik egy-egy színház. Annyira földarabolódik az a kevés kultúrára szánt pénz, hogy annyi sem jut rá, mint az elmúlt rendszerben.

 -A már említett Gertúdis szerepet a Nemzetiben játszotta. Soha nem jutott eszébe, hogy átigazoljon a Nemzeti Színház társulatához?

 -Úgy gondolom, most is a Nemzetiben vagyunk. A nevünket elvették ugyan, de a mi színházunk – ami a második leglátogatottabb teátrum a fővárosi színházak között – már nagyon régóta képvisel egy nemzeti színházi eszmét. Játszunk magyar darabokat, pl. Tamási: Ábel c. művének mostani bemutatója egy igazi nemzeti színházi feladat. Óriási sikerrel megy. Amíg ez a színház létezik, nem hiszem, hogy el lehet csábítani innen.

 - Mit jelent önnek a Nemzeti Színház eszméje?

 - Egy Nemzeti Színháznak alapvető feladata, hogy nagy klasszikusainkat játssza, már csak azért is, mert lassan alig van olyan színház, ahol egy sokszereplős darabot elő lehet adni. Hallottuk, hogy a Duna-parti teátrumot befogadó színházzá akarják megtenni. Ez egy őrült elképzelés. Egy nép önmagát becsüli le, ha nincs egy olyan Nemzeti Színháza, amelyiknek van egy társulata, és különös elhivatottságot érez a magyar nyelv ápolására, a magyar színművek bemutatására és a nemzeti identitás erősítésére. Ha egy teátrum ennek nem akar eleget tenni, vagy nem engedik ezen kritériumok teljesítését, akkor nem hívhatják Nemzeti Színháznak. Nem értek azzal egyet, hogy minden színház ma már „nemzeti színház”, mert igenis az EU-ba való belépésünk miatt fontos feladat hárul a Nemzeti Színházra. Lehetetlen, hogy ne menjenek a klasszikusaink…

 - Melyik Nemzetire gondol?

 - Az igazira. Olyan Nemzetibe, mely azt bizonyítja be, hogy nincs jó magyar dráma, nem vágyom.

 - Többek véleménye, hogy leáldozott a klasszikus darabok korszaka. Ön szerint is?

 - Nem igaz. Az embereket mindenféle színházi előadás érdekli, mert hiába lehet fogni 99 tv-csatornát, nincsenek nézhető műsorok. Igenis kíváncsiak a magyar színészekre, a magyar és a világirodalom klasszikus darabjaira a nézők. Nem tudom mi lesz abból a magyar színházi életből, ahol a próza beszorul 50 fős termekbe, pincékbe. El se tudom képzelni, milyen lesz az a generáció, amelyik nem ismeri a prózát, csak az amerikai musicaleket. Lehet, hogy a mi generációnk játszott utoljára Moliere-és Shakespeare-drámákat nagyszínpadon? Azt mondják: tartsa el saját magát a színház. Ez egy képtelen ötlet! Ehhez viszont az kell, hogy állandóan zenés produkciókat játsszunk. Ezt viszont nem lehet. Minden színház nem lehet csak zenés játszóhely. Ráadásul a musicalek történetei teljesen idegenek számunkra. Abszurd, hogy még a magyar operettek is kiszorulnak a színházakból. Ezeket felújítani kéne, nem pedig a sutba dobni.

 - Több díja is van. Könnyebb ezekkel az elismerésekkel érvényesülni?

 - Aki azt, mondja, hogy nem számítanak a díjak, annak nincs igaza. Csak nem szabad túlértékelni az elismeréseket. Mindenkinek szüksége van arra, hogy visszaigazolást kapjon a saját szakmájából. Ám nem szabad a díjakon megülni. Ezt a pályát mindig a nulláról kell kezdeni, minden egyes szerepet elölről. Az egyes alakításokhoz vezető utat nem szabad megspórolni.

 - Volt olyan szerep, amit kifejezetten önre írt egy kortárs szerző?

 -Nem is egy ilyen darabot kaptam már kézhez. Az egyik legjelentősebb Kocsis Istvánnak a Crescence-ja, ami egy nagy monológ. Gróf Széchenyi István felesége volt Seilern Crescence grófnő. Egy pedagógus, Horváth Lajos pedig már egy trilógiánál tart. Írt számomra Losonczi Annáról, Teleki Blankáról és Zrínyi Ilonáról egy monodrámát. Ezek bemutatása rám várna. Igaz, a Vojnovich-Huszár villában az Anna-Júlia monodrámát már egyszer előadtam, 2005. szeptemberében a Misztrál együttes közreműködésével.

 - Ebben az évben ünnepli szülőfaluja alapításának 1000. évfordulóját. Lesznek kulturális rendezvények?

 - Biztos vagyok benne, hogy Ősi méltóképpen megemlékezik a jeles évfordulóról. Kedvenc magyartanárnőm, a református pap felesége volt, alsósként bevett a nagyok közé a színjátszó csoportba... Ő ismertette meg velünk a falunk történetét is, mely történet, több mint ezer éve kezdődött. Ősi névadója nagy valószínűséggel egy honfoglalás kori vezér volt, kinek neve Eőse, vagy Usebuu lehetett a forrásanyagok szerint. Szeretem a Dunántúlt, a mai napig is szívesen járok haza édesanyámhoz.

 - Hallottam: kimenekült a zajos városból Budafokra. Szükséges egy művésznek a csend és a természet?

 - Amennyiben a művész gondolkodni akar, mindenképpen előnyös, ha egy ilyen helyen él. Alkati sajátosságom, hogy a csendet szeretem és nem a nyüzsgést. Nem járok partikra, „pofavizitekre”. Ezekre abszolúte alkalmatlan vagyok. Édesapámtól örököltem a kert és a virág szeretetét. Számomra nagyon fontos a természet közelsége. Látni akarom az eget, hallani a madarakat, akiket még nem irtottak ki azzal, hogy folyamatosan minden kertben örökzöldre cserélik a gyümölcsfákat.

 - Idén, március elején mutatták be Jeli Ferenc filmjét, a Sínjárókat. Ki választotta ki Éva szerepére?

 - Még Jeli Ferenc tartotta a válogatást. Ő minden jelentős magyar színésznőt meghívott a próbafelvételekre. Ott találkozhattam vele először. Egy kiváló, nagyformátumú emberről van szó, akinek nagyon sokirányú tehetsége volt. Verseskötete jelent meg, grafikákat készített és filmforgatókönyveket írt. A próbafelvételek után a képeivel ajándékozott meg minket. Jeli saját magát írta meg ebben a filmben. Meggyőződésem: róla szól minden kockája. Egy ’56-ban kerékbe tört, kettészelt értelmiségi lét a film témája.

 -A filmet megnézve úgy tűnt, az asszony jóval racionálisabb, mint a férje. Jól látom?

 - Minden felhőben járó férfi mellé egy olyan asszony kell, aki egy kicsit visszarángatja a földre. Biztos nem véletlen ez a kiegészítés. Éva, mint nő, eleve gyakorlatiasabb egy művészléleknél.

 - Ádám, Éva - a nevek az ősi emberpárra utalnak?

 - Egészen biztosan. A Gerda pedig egy mai, divatos név a kettőhöz képest. Beszélő nevekről lehet szó.

 - Mit szimbolizál a sínen való egyensúlyozás?

 -Nagyon sok mindent. A megmaradást, a talpon maradást. Egy nagyon keskeny úton járva kell megmaradnunk. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy ott ahol letelepedett a film főhőse, ott érnek véget a sínek. Mint, ahogy az ő élete is befejeződik a film végére. Nagyon sok szép gondolat van a műben, s nem is biztos, hogy mindegyiket meg kell fejteni. Mindenki gondolkodhat róla, hogy a saját életében mi is a sínen járás. S mi az a nagyon keskeny ösvény, ami mentén kéne haladnunk. Szükséges egy vezérfonal, pláne most, amikor nem csak konkrét értelemben szedik fel a sínpárokat.

 - A Sínjárókat két héttel ezelőtt láttam a főváros egyik patinás mozijában. Csodálkoztam, mert hétköznaponként csak du. fél kettőkor vetítették. És megfelelő propagandája sincs a filmnek. Mi lehet ennek az oka? Talán a film témája?

 -Biztosan. Már annak is örülök, hogy elkészült ez a film. Érdekes, hogy 1956-tal még mindig nem foglalkoznak a filmművészetben.

 -Ezt nem állítanám..

 -Na igen, most az évforduló kapcsán születtek ilyen témájú filmek. De előtte? Ha egy nép életében ilyen csodás történet van, azt miért nem filmesítik meg? Egy olyan történelmi esemény zajlott nálunk, amire büszkék lehetünk, s amire az egész világ odafigyelt. Meg lehet számolni, hogy 50 éven keresztül ki és hogyan foglalkozott ezzel a témával. Itt kell szólnom a Csendkút c. filmről, melyben Gérecz Attila édesanyját játszottam. Egy modellértékű dolog, hogy ’56-nak van egy ilyen mártír költője, akinek műveit minden iskolában tanítani kéne, s ma szinte senki sem ismeri Gérecz Attila nevét. Gérecz 1949-ben, huszadik évében már a Magyar Öttusa válogatott keretének tagja, edzői szerint nagy sikerek várományosa. Pisztolylövésben legyőzte későbbi olimpiai- és világbajnokunkat, Benedek Gábort. Kitűnően lovagolt, vívott, futott, úszott és versenyszerűen síelt is. A sport pályafutást hirtelen törte derékba 1949-es letartóztatása. Többségében volt hadapródiskolás barátaival együtt, összeesküvés, hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Rabként először a budapesti Gyűjtő fogházba, majd a váci börtönbe vitték, ahol költők, írók: Béri Géza, Kárpáti Kamill, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint barátságukba fogadták és verselésre bíztatták. Tehetsége átütő erejű volt. 1954 –ben a nagy dunai árvíz idején a váci börtönből megszökött. Korábbi sportteljesítményei jelentősen közrejátszottak abban, hogy a medréből kiáradt, jéghideg Dunát átúszva, veszélyes helyzetek sorozatán át bejutott Budapestre. Elfogták és szökéséért további 3 év szigorított börtönt kapott. 1956-ban a forradalom kiszabadította, és november 4-én a harcokban egy tankról ráadott sorozat oltotta ki életét. Sajnos ma azt sugallják a gyerekeknek, hogy népünknek nem volt egyetlen egy dicsőséges napja sem. Nekünk igenis voltak gyönyörű, szép időszakaink!

 -De a békét elvesztettük…

 -Ez igaz, de még nincs minden veszve. A reményt kell táplálni az emberekbe.

 -Közeleg a feltámadás napja. Családanyaként, hívő emberként hogyan készül a Húsvétra, a legnagyobb keresztény ünnepre? ( Az interjú március végén készült.)

 -Sok gyakorlati dologgal, ami szinte minden nő számára „kötelező”. A nagytakarítás viszont a lelkiekre is vonatkozik. Lelki megújulásnak kell követni a ház tisztaságát. Gyónásra, lelkiismeretvizsgálatra gondolok. Családjaink békéjét kell elősegíteni, s lelki szennyesét kimosni. Minap találkoztam az egyik barátommal, aki azt mondta nekem, hogy „nagypénteket” élünk, de ne felejtsük el, hogy nem azzal ért véget a húsvéti ünnepkör. Ez az a gondolat, amit minden kedves olvasónak ajánlok szíves figyelmébe.

 Medveczky Attila