2007.04.27. 

„Az egész világ a kommersz felé sodródott”

Gáspár Tibor a vidéki színi élet szépségéről, a globalizáció veszélyéről és a Sínjárók c. filmről

Gáspár Tibor 1957. szeptember 2-án született Szentesen. 1980-ban végezte el a Színház –és Filmművészeti Főiskolát. 1980-tól a Miskolci Nemzeti Színház, 1988-tól az egri Gárdonyi Géza Színház, 1989-től 1991-ig a Nemzeti Színház tagja. Majd 1 évig a Békés Megyei Jókai Színház, 1992-től a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, 1993 és 2003 közt pedig újra a Békés Megyei Jókai Színház művésze. 2003-tól a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja. Díjai: Hekuba-díj (1995), Őze Lajos-díj (1996), Jászai Mari-díj (1997). A 2004-es filmszemlén a legjobb férfi színésznek járó díjat kapta meg a Másnap c. filmben nyújtott alakításáért. Színházi szerepei – többek között – Mózes (Madách Imre: Mózes), Őrnagy (Örkény: Tóték), Kolhaas Mihály (Sütő: Egy lócsiszár virágvasárnapja), Arturo Ui (Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!), Edgár (Shakespeare: Lear király), Tybalt (Shakespeare: Romeo és Júlia), Percy (Shakespeare: IV. Henrik), Dávid mester (Márai : A kassai polgárok), Silvio (Goldoni: Két úr szolgája), Bálint (Sarkadi: Oszlopos Simeon), Palladius (Illyés : Kegyenc), Szatén (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Figaro (Beaumarchais: A sevillai borbély), Géza fejedelem (Szabó Magda: Az a szép, fényes nap), Móricz (Forgách András: Móricz szerelmei), Daryll (Updike: Eastwicki boszorkányok), Eddie Carbone (Miller: Pillantás a hídról), Marc (Yasmina Reza: Művészet), Kerekes Ferkó (Kálmán: A csárdáskirálynő). Rendezései: Goldoni: Két úr szolgája, Vasziljev: Csendesek a hajnalok. Filmek: Retúr, Hídember, Másnap, Emelet, A herceg haladéka, Sínjárók, Vasárnap.

 -Tudtommal sokáig tornatanárnak készült. Miért választotta a színi mesterséget?

 -Valóban : kézilabdáztam, élsportoló voltam. Bátyámmal, Gáspár Sándorral egy gimnáziumban tanultunk; alatta jártam egy évvel. Sándor tagja volt az iskola diákszínpadának. Az ’50-es években a gimnáziumhoz került egy fiatal tanár, Bácskai Mihály. Ő vállalkozott a lelkes és tenni akaró diákok összefogására. Mindvégig a diákszínpad vezetője volt. Közben az akadémia elvégzése után A kategóriás rendezői besorolást kapott. Hála Istennek mind a mai napig jó egészségben él. Ez a fantasztikus ember, amikor másodikos voltam, magához hívott, elmondta: szükség van utánpótlásra. Így lettem én is a diákszínpad tagja. A színpad tagjai közül sokan jelentkeztek a Színművészetire, így én is. Nekem elsőre sikerült a felvételi. Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam. Várkonyi Zoltán volt akkor a főiskola rektora, majd halála után Simó Sándor.

 -A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumnak diákszínpadán, ahol fiatalon Újréti László, Gyöngyösi Katalin is fellépett, Ön a Klárinétos c. dokumentumjáték főszereplőjeként nagy sikert aratott…

 -1982-ben kapta meg a drámai tagozatot az iskola, így a szakma tele van Szentesen végzett színészekkel. A Klárinétos egy helyi történet, ami egy becsületes parasztemberről szól, aki muzsikált is. Egyfajta nép játékról volt szó. Bátyám és Dörner György is megnéztek ebben a darabban. Mindketten bátorítottak: jelentkezzek a főiskolára.

 -Milyen útravalót adott szülővárosa?

 - Mindent Szentesen szívtam magamba. Ma is abból élek, abból dolgozok, amit ez a város, ez a gimnázium nyújtott nekem. Szentes a batyu a hátamon.

Persze a szülőföld fontosságát fiatalon még nem éreztem, csak később döbbentem rá. Sok színészi gesztust Szentesről hoztam magammal.

 -Sportbeli képességét tudta kamatoztatni a színpadon? Kapott olyan feladatokat is, amiket a „tornából felmentetteknek” nem szívesen adtak volna a rendezők?

 -Azt látták: jó a mozgásom, ügyes és bátor vagyok. A díszletek tetejéről akármilyen magasságból képes vagyok leugrani. De nem erről vagyok híres a szakma és a közönség előtt.

 -Az 1970-es évek végén Gomborwicz Operettjében együtt lépett fel testvérével. Azóta történt hasonló esemény?

 -Színházban nem, filmben is csak ritkán. Pl.: A Ki beszél itt szerelemről? c. Bacsó-filmben ikreket játszottunk, és a Transzportban is benne voltunk. Ezután elhatároztuk, mert egy kicsit „ránk szoktak”, hogy csak egy nagyon komoly produkció esetén kapják meg a rendezők a hangi és arcbeli hasonlóságot.

 -Sosem okozott gondot, hogy kevésbé ismert, mint a bátyja, miközben ugyanazon a pályán mozognak?

 -Fiatal színészként frusztrált, hogy Gáspár Sándor öccse vagyok, de sosem éreztettük ezt egymással, nagyon jó testvérek vagyunk. Őszintén mondom: semmilyen irigység nincs bennem. Amióta a filmes szakma felfedezett a Másnappal, úgy érzem: minden a helyére került. Filmeket forgatok azóta, s vidéken nagyszerű darabokban játszhatok.

 -Pályája során érezte valaha hátrányát, hogy vidéki színész? Régente volt egyfajta budapesti-vidéki ellentét.

 -Az ún. vízfejűség most is megvan. De ennek csak az előnyét élveztem. A fővárosi színészi élet magával hozhatja a népszerűséget, a filmes szerepeket. Egy vidéki színész ezen a téren hátrányban van. Viszont vidéken a munkába jobban el lehet mélyülni, s többet lehetünk együtt a kollegákkal, szinte egyszerre lélegeznek a társulat tagjai. Vidéken ezért sokkal személyesebb, őszintébb a kapcsolat a kollegák között, mint Budapesten.

 -Profilban is különbözik egy fővárosi és egy vidéki teátrum…

 -Úgy van. A vidéki színházaknak szinte minden műfajt kell játszaniuk, hiszen egy nagyon széles érdeklődési körű közönséget kell kiszolgálnia. Az abszurdtól az operettig, a mesedarabtól a véres drámáig mindent kell játszani. Egyfajta népszínházi feladatot kell ellátni vidéken. Ha művészszínházba megyünk át, akkor elveszítjük a közönség nagy részét.

 -Van olyan epés vélemény is, mely szerint egy vidéki színész megkaphat olyan szerepeket is, melyet Pesten sosem játszhat. Van ennek valóságalapja?

 -Nincs. Viszont hamarabb érik el vidéken az embert a különböző szerepek, mert sokkal több a feladat, mint a fővárosban. Ott évekig játszanak egy-egy előadást, míg vidéken legfeljebb egy évadon keresztül. Tehát a vidéki színházi élet sajátosságáról van szó. Szerencsém volt, mert eddig kiváló szerepeket játszhattam: Ványa bácsit, az Őrnagyot, Kolhaas Mihályt, Géza fejedelmet, és még sorolhatnám.

 - A szakmai lapok ritkán írnak vidéki előadásokról, s akkor is csak két dunántúli teátrumra koncentrálnak. A miskolci Mózesről, vagy a békéscsabai, nyíregyházi szerepeiről csak utólag értesülhet a fővárosi közönség. Ez nem zavarja?

 -Leginkább Kaposvárról írnak. Ez a liberális sajtó sajátossága: saját, liberálisnak nevezhető színházairól tudósít. Nem akarok politizálni, de ezt mindenki látja. A vidéki életben az is benne van, hogy nem kerül reflektorfény elé a munkája, sőt javarészt elvész, mert a szakmai sajtó nem tüntet ki minden színházat a figyelmével. Ezzel felesleges foglalkozni. A szakmában tudják, hogy milyen darabokban, és hogyan játszok; egyelőre ez kielégít. Nem vagyok attól szomorú, hogy a szaksajtó nem „zengi” a nevemet.

 - Marc-ot alakítja a Művészet c. vígjátékban. Ebben a szerző –ahogy olvastam- kigúnyolja a sznobizmust. Mennyire igaz az, hogy a sznobok tartják fenn a színházakat?

 -Részben. Azért jó, hogy vannak a színházba járók között szép számmal sznobok, mert elmesélhetik, mit láttak egy adott teátrumban.

 -Milyen volt pályája elején és milyen lesz a hazai színi élet?

 -Régebben olyan színházi élet volt Magyarországon, ami Európában ritkaságszámba ment. A Kádár-korszaknak talán egyetlen vívmánya volt: a „pezsgő színház”. Ezt most igyekeznek –legnagyobb sajnálatunkra – széjjelverni a támogatások megvonásával, az összevonásokkal és a régiósításokkal. Három megyéből lesz egy régió, aminek csak egy színháza lesz. Elképzelhető, hogy a jövőben, a keleti térségben csak három színházról beszélhetünk: a miskolciról, a szegediről és a debreceniről.

 -Az interneten találkozhatunk a nevét viselő topic-kal. Ebben –többek közt- azt írják: a Színművészetin is taníthatna, jóval a színvonal felett, csak nem tűnik olyannak, aki beáll a sorba…Tanított valamikor színészmesterséget?

 -Igen, Békéscsabán. Több tanítványom, így Nagy Zsolt, aki most a Krétakör tagja, került a színi pályára. A tudás átadásán kívül az őszinteség és a lelkiismeretesség az, amivel a növendékeimet útravaló gyanánt el tudtam látni. A szaktudás egy „dolog”, de a jellem és a személyiség nevelése is fontos ezen a pályán. Van, ami nem tanulható: a gondolkodás, és a mély, őszinte világlátás.

 -Volt olyan szerep, amelyet visszautasított azért, mert az értékrendszerével ellenkezik?

 -Ez egy érdekes kérdés…Nem! Általában olyan szerepekkel találnak meg az utóbbi 15-20 évben, mióta férfikorba értem, amelyek mindig kihívást jelentenek számomra. Az, hogy egy konzervatív, egy liberális, vagy egy szocialista szerző darabjában kell-e fellépnem, az addig nem érdekel, míg jó műről van szó. Egy alapvető mondásnak – melyet a főiskolán Nádasdy Kálmántól hallottam - szeretnék megfelelni: nem elég a tehetség, jellem is kell hozzá. Ebben a jellemességben próbálok élni, dolgozni. Nyilván, én is bűnös ember vagyok, mint bárki más…

 -Említette Nádasdy nevét. Tanítványa volt?

 -Abban a szerencsében volt részem, hogy első éves koromban a magyar dráma és a zene kapcsolata tantárgyat tanította. Ennek nem volt osztályzása. Nádasdy egy zongora mellett ült: beszélt, énekelt…Amikor a Világok vetélkedésére tért rá, s kiderült: én ezt ismerem, még Szentesről, egyik kedvence lettem, hiszen nem sokan hallottak erről a népballadáról. Ezután Nádasdy kitüntetett figyelmével, bátorított és segített nekem.

 -2004-ben kapta meg a filmszemle díját. A Másnap előtt volt valamilyen filmes előélete?

 -Volt egy-két napom különböző filmekben, de csupán „tölteléknek éreztem magam” a forgatás közben. Akkor mondhatja az ember, hogy filmet csinált, amikor egy akkora filmes szerepet kap, ami őróla szól, ahol az ő személyisége a fontos és a mérvadó. Az első ilyen alkotás a Másnap volt. Azt követte a Sínjárók és a Vasárnap.

 -Miben különbözik a filmszínészet a színházi alakítástól?

 -A fundamentum ugyanaz: az embert kell ábrázolni. A filmszínészet eszközrendszere viszont kifinomultabb, egyszerűbb és árnyaltabb. A Másnap castingjain olyan bizalmat és bátorítást kaptam Janisch Attilától és Szász Jánostól, hogy elhittem: ha csak nézek és gondolkozok, az látszik a képen. Nem kell a színházi eszközökhöz nyúlnom. Így nagyon hamar ráéreztem a filmszínészetre. Janischnak szüksége volt a filmjéhez egy olyan gyakorlott színészre, aki mégsem annyira ismert arc. Szolnokon játszottam el a Pillantás a hídról című drámában Eddie Carbone szerepét. Készült egy színházi tv-műsor a bemutatóról, a bejátszásokban – teljesen véletlenül - látott meg Janisch Attila, a film rendezője, ez után jött le Szolnokra, hogy személyesen is megnézzen. Ezért szoktam mondani : szerencse is kell ehhez a pályához.

 -Egyszer azt nyilatkozta, hogy „a színész mindig azt keresi szerepeiben, hol gyónhat.” Kifejtené ezt?

 -A gyónást természetesen átvitt értelemben gondoltam. A színész el tudja mesélni fájdalmait, kétségeit, saját hibáit egy-egy szerep alkalmából. Így lelki terápiáról is beszélhetünk. Mint mindenkinek, nekem is vannak magánéleti problémáim, és ha ez ember odajut, hogy elmondhatja ezeket, bűnöző, ha nem teszi meg. Nem színész.

 -A szerepek alakítják is a színészt?

 -Természetesen beszélhetünk egy oda-vissza hatásról. Rengeteg dologban megvilágosodhatunk egy-egy jó darab kapcsán. Nagyon szeretem törni magamat a szerephez, de ugyanakkor az én személyiségem, karizmám nem maradhat ki belőle, mert csak akkor lesz őszinte, vállalhatóan szélsőséges és igaz az alakításom.

 -Tudtommal van két filme, ami még dobozban van…

 - Igen. Pacskovszki József készített Örkény Rózsakiállításából egy tévéfilmet. Ennek a történetnek nagyon érdekes humora van. A másik a Colorado kid c. ’56-os témájú mozifilm. A krimiszerű történet egy vamzerektől sem mentes börtönben játszódik. Egyebet nem árulok el; nézzék meg.

 -Hogyan találta meg Önt Jeli Ferenc a Sínjárók főszerepére?

 -Nyíregyházán az Eastwicki boszorkányok bemutatójának napján közölte velem Tasnádi Csaba igazgató: „vendégeid vannak, várnak az öltözőben”. Jeli Ferenc és Puszt Tibor volt a két vendég. Megmondták, hogy miről van szó, elmesélték a filmet is, de ahhoz, hogy odaadják a főszerepet, meg kell győződniük arról: van-e humorom. Ezért megnézték a darab első felvonását. Ezután kaptam meg Tanos Ádám szerepét. Fantasztikus ember volt Jeli Ferenc, szerencsés és boldog vagyok, hogy találkozhattam vele.

 -Ha a humor fajtáira tekintünk, akkor főleg iróniára, öniróniára van szükség a Sínjárókban…

 -Hogyne. Nem hiszek a humortalan drámában és a drámaiatlan humorban sem. Édes testvérei egymásnak. Lear király a legnagyobb őrületében olyanokat mond, hogy a nézőtér hangosan nevet. Közben látunk egy bomlott elméjű embert, akivel együtt is érzünk. Ez a legjobb példa arra, hogy egy dráma, sőt a Lear-nél tragédiáról van szó, elképzelhetetlen a humor nélkül. Márpedig a humornak alapvető kritériuma, hogy ütköztet valamit valamivel, és fajtái közül az irónia az, ami erre a legjobban képes.

 -Mi fogta meg a filmben?

 -Főleg a dramaturgiája. A rendszerváltás után vagyunk, és onnan jönnek elő a visszaemlékezések. Bemutatja : ’56-hoz képest mi változott, és mi nem. Sajnos azok a problémák, melyeket a film 1956-tal kapcsolatban hordoz, a mai napig érvényesek.

Ez a film nem akart egy új stílust kreálni, sem egy végletes világszámot csinálni. Egy magyar értelmiségi sorsot akar felmutatni, őszintén, világosan. Láthatjuk: az ’56-os események hogyan determinálták a hazai értelmiséget, és a hatalom miképp tudja tönkretenni egy értelmiségi életét, családját, pályáját. Itt ráadásul egy művészről van szó, akinek felelőssége van a világgal és önmagával szemben. Több vidéki közönségtalálkozón vettem részt. A vidék népe teljesen odavolt ezért a filmért, mert érezte: róla szól. A vidéki orvosról, tanárról, sőt a munkásról is, akinek karrierje ugyanúgy megszakadt 1956 után – ha részt vett a forradalomban - , mint bármely értelmiségié.

 -Ahogy látom, ennek a filmnek nincs kellő propagandája, sem promóciója. Ez azt jelenti, hogy a kommersz filmek uralmát éljük?

 -Az egész világ a kommersz felé sodródott. A globalizáció eddig több rosszat, mint jót hozott be Magyarországra és térségünkben kilúgozza az erős közép-kelet-európai kultúrát. „Coca-Cola-kultúra” elterjedése csak árt a nemzeteknek. Az amerikai film, vagy filmtípus nagyon sok mindent elnyom. Kiszolgálja a publikumot, ami ellustítja, eltompítja az agyakat, és ennek hosszú távon a közönség látja majd a kárát. Hiányzik a nemzeti filmgyártás. Bár a nemzeti szóval nagyon csínján kell bánni, mert azt az embert abban a pillanatban kitolják a lehető legszélsőbb szélsőjobbra, ha csak kiejti azt a szót, hogy nemzeti. Pedig alapvető érdekről van szó. Félek, hogy 50-100 év múlva itt nem is fognak beszélni magyarul. Nem afelé halad a világ, hogy a kis népeket védje, óvja, hiába van az EU-ban egy ilyen szándék, nem lehet érvényesíteni, mert az üzlet, a piac, a globalizáció mindent másképp „tesz helyre”. Kiszorítják a magyar kultúrát.

 -Állítólag tudatosan maradt távol az ún. közönségfilmektől. Miért?

 -A Szomszédokban és a Barátok köztben volt néhány jelenésem, ennyit vállaltam el a közönségfilmek területén. Viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen alkotásokban „koptassam el az arcomat”, mert kizárnám magamat az olyan művekből, mint a Másnap, a Vasárnap és a Sínjárók.

 Medveczky Attila