2007.08.03. 

Találkozás Wotannal

Berczelly István operaénekes, a Magyar Állami Operaház örökös tagja 1938. szeptember 9-én született Budapesten. Énektanulmányait Feleki Rezső, Jámbor László és Szabó Miklós irányításával folytatta. 1965–1970 között a debreceni Csokonai Színház tagja. 1970-ben szerződött az Operaházba. A német és olasz repertoár csaknem valamennyi jelentős bariton szerepét énekelte. Liszt Ferenc-díjjal, Székely Mihály-emlékplakettel, érdemes művészi kitüntetéssel, Magyar Köztársaság Kiváló Művésze-díjjal tüntették ki. Szerepei- többek közt-: Luna gróf (Verdi: A trubadúr), címszerep (Verdi: Simon Boccanegra), címszerep, Zakariás (Verdi: Nabucco), Renato (Verdi : Az álarcosbál), Jágó (Verdi: Otello), Pagano (Verdi: Lombardok), Főinkvizítor (Verdi : Don Carlos), Monterone (Verdi: Rigoletto), Valentin (Gounod: Faust), Saklovityij (Muszorgszkij : Hovanscsina), Borisz (Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth), Alfio (Mascagni: Parasztbecsület), Tiszttartó (Masnet: Werther), címszerep (Mozart: Don Giovanni), Öreg pap (Mozart: A varázsfuvola), Biberach, Tiborc, Petur, II. Endre (Erkel: Bánk bán), címszerep (Kodály: Háry János), Kékszakállú (Bartók: A Kékszakállú herceg vára), címszerep (Szokolay : Sámson), Párma grófja (Farkas F.: Egy úr Velencéből), Pizzaro (Beethoven : Fidelio), Scarpia (Puccini : Tosca), címszerep (Wagner: A bolygó hollandi), Kurwenal (Wagner: Trisztán és Izolda), Klingsor (Wagner: Parsifal), Wotan (Wagner: A Rajna kincse, Walkür, Siegfried), Hans Sachs, Pogner (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok), Hermann őrgróf (Wagner: Tannhauser). Oratóriuménekesként is sokat szerepel, több hangfelvételt is készített.

 - Örökölte valakitől a zene iránti vonzalmát?

- Apámnak gyönyörű tenorja volt. 1899-ben született, jogi doktor volt, s a ’20-as évek vége felé indult egy énekversenyen, aminek az volt a neve, hogy: „Magyarország legszebb hangja”. Megnyerte a versenyt, ami azért nagy dolog, mert hivatásos énekesek is elindultak a megmérettetésen. A díja az volt, hogy Olaszországba mehetett ösztöndíjjal tanulni. Odakint a mesterek nagy reményeket fűztek hozzá. A gond csak az volt, hogy iszonyú lámpaláza volt. Abba is hagyta az éneklést.

-Elvitte operaelőadásokra?

-Még ha akart volna, akkor se tudott volna…Az ún. koalíciós időszak után sokat ült a börtönben. A „bűne” : a Horthy-rendszerben pénzügyminisztériumi jogtanácsos volt. Rendszeres „vendége” volt az Andrássy út 60-nak. Egy foga sem maradt, mikor kijött a börtönből, az egyik szemét kiverték, s a gyomrát úgy összerugdosták, hogy egy évig feküdt szabadulása után a kórházban. Az a baj, hogy sokan még nem tudják azt, mit műveltek ezek a gazok az ártatlan, s osztályidegennek minősített emberekkel.

-Tízéves fiú volt a történtek idején. Elmondták, hogy hol van az édesapja?

-Igen. Nem titkolták előttem. Testvéremmel együtt a Deák téri evangélikus iskolába jártam. Egyszer, mikor az iskolából hazamentem, azt tapasztaltam, hogy teljesen felforgatták a lakásunkat. Szüleim se voltak otthon. Kiderült: mindkettőjüket elvitte az ÁVO. Édesanyámat két hét múlva hazaengedték, de apámat egy évig benntartották. Közben nagybátyámék neveltek minket.

-Énekelt az iskolai kórusban?

- Amikor az evangélikus iskolát megszüntették, a Kazinczy utcai általánosba kerültem. Iskolai kórusban ott sem énekeltem, mert Faragó énektanár úr azt mondta: „Téged nem veszlek be a kórusba, mert te úgyis ebből fogsz majd megélni, s nem akarom tönkretenni a hangod.” Akkor eléggé meg voltam sértődve… Amikor Debrecenben operaénekes lettem, meg akartam neki mondani, hogy igaza lett, kerestem is, de sajnos addigra már meghalt.

-Tudtommal kezdetben nem is énekes, hanem karmester szeretett volna lenni…

-Az csak egy gyerekkori álom volt. Elég jól zongoráztam, szívesen játszottam Beethoven- és Chopin-darabokat, de nem zongorista, hanem karmester szerettem volna lenni. Feltettem egy lemezt- pl. Beethoven V. szimfóniáját, s játékból ledirigáltam. Azonban elég eszem volt ahhoz, hogy lássam, mégsem az az én utam. Akkoriban Beethoven volt a kedvencem. Ha valaki sokat és elmélyülten foglalkozik zenével, rájön, hogy Bach a legnagyobb. Eleinte nem vonzott Bach, egyhangúnak tartottam. Később felismertem, hogy Bach művei a legváltozatosabb és a legmodernebb zeneszámok.

-Jól tudom, hogy sportolt is fiatalon?

-Eveztem, versenyszerűen. Eljutottam a válogatott kerettagságig is. Amikor elkezdtem énekelni tanulni, kiderült, hogy a kettő együtt nem megy. Evezés közben a hideg levegőt szinte „rászedtem” a torkomra. Egy kis rekedtség egy civil embernél még nem tragédia, de egy énekesnél már az lehet. Így műszaki rajzolást tanultam, s abból éltem egy ideig.

-A sport befolyásolta a színpadi állóképességet?

-Egy olyan csapatsport, mint az evezés, azért jó, mert fegyelemre tanít, ösztönöz. Az operaéneklés is csapatjáték, s nagyon nehéz fizikai munka.

-Az éneket választotta, de a Zeneakadémiára nem vették fel. Nagyon el volt keseredve?

-Azért nem dőltem a kardomba. Egy biztos, hogy valami sportversenyre készültem, s csak úgy mellesleg mentem el próbát énekelni a Zeneakadémiára. Az első fordulón túljutottam, s a többi jelentkezőt hallva azt hittem: biztos bekerültem. Azt mondták: nincs hangom. De a Konzervatóriumban megfeleltem s ott nagyon jól éreztem magam. Feleki Rezsőnél végeztem, kiváló ember volt, hálával gondolok rá. Többször nem is próbálkoztam bekerülni a Zeneakadémiára. A konzi befejezése után az Operába mentem felvételizni, de ott Kórodi András karmester közölte velem: nincs elég erős hangom. Azt javasolták, hogy menjek el énektanárnak. Aztán ezzel a „kevés” hanggal csak sikerült végig énekelnem az összes nagy Wagner-baritonszerepet. Emlékszem, az ön édesapja mondta egyszer egy próbán a fúvósoknak: ne olyan erősen, igaz, azt a zenekart még nem találták fel, amelyik a Pistát elnyomja.

-Debrecenbe került. Az ottani zenei vezető hallott téged énekelni valahol?

-El voltam keseredve azon, hogy nem kellek az Operaházba. Albert Miklós tenorista, aki Debrecenben énekelt, jól ismert engem. Szólt az ottani karmesternek, Rubányi Vilmosnak, hogy ismer egy olyan baritont, aki el tudja énekelni a Don Giovannit. Rubányi meghallgatott és 1965-ben, évad közben felvett a színházhoz. Akkoriban ott nyáron is voltak előadások, a Nagyerdőben, s a Carmenban megkaptam Zuniga hadnagyot. Ez volt az első szerepem. És ott találkoztam először Simándy Józseffel. Először kis szerepeket kaptam: Rozgonyit a Hunyadi Lászlóból, és Schlemilt a Hoffmann meséiből. De már az első szezonban jöttek a nagy szerepek: Valentin, René, Don Giovanni…’65 májusában kerültem a színházhoz, s már abban az évben, decemberben elénekeltem a Don Giovanni címszerepét. Meg voltam elégedve magammal, pedig visszanézve nem voltam igazán kiváló. Nem hangbeli problémáról van szó. Édesapámnak volt egy felvevője, amivel 8 mm-es filmeket tudott készíteni. Ezen nem volt hang…Rettenetes! Nagyon túljátszottam a szerepet. A kezem is sokat mozgott feleslegesen. Később megtanultam „uralkodni magamon”.

-A vidéken eltöltött éveket, a debreceni tapasztalatokat tudta későbbi pályaszakaszain hasznosítani?

- Debrecenben nagyon jól éreztem magam, Rubányi Vilmos nagy mester volt, kiváló művész, remek pedagógus, a debreceni évek fölértek egy főiskolával. Vidéken mindent kellett alakítani, néha még olyat is, ami nem egészen nekem való, például Valentint. Prózai szerepeket is játszanom kellett. Így felléptem Visnyevszkij Optimista tragédiájában. Debrecenből sokan kerültek fel az Operaházba, így Korondy György, Bartha Alfonz.

-Ki hívta az Operaházba énekelni?

- Még 1968-ban vendégként Valentint énekeltem a budapesti Operaházban, majd be kellett ugranom egy Don Giovanniba, mert Melis György külföldön tartózkodott, Bende Zsolt meg beteg volt. Operaházi tagnak viszont Lukács Miklós igazgató hívott 1970-ben. A ’68-as Valentin nem hiszem, hogy nagyon jól sikerült, mert borzasztóan be voltam rezelve. Debrecenben jóval kisebb a színpad, mint az Operában. Ráadásul Valentin rögtön egy áriával lép a színpadra…1970 után főleg lírai bariton szerepeket kaptam. Nabucco, Renato, Luna gróf…Fokozatosan kaptam meg a sötétebb hangszínt igénylő szerepeket. Tudtam, hogy azok inkább nekem való szerepek, de hiába kértem volna azokat, a kutyát sem érdekelte volna. A kibicnek semmi se drága. A vezetők mindig szerepekben gondolkodtak, s nem emberekben. Sajnos nagyon kevés énekes van igazán a helyén. Soha nem tartottam magam magas baritonnak, igaz el tudtam énekelni az ilyen szerepeket is, de tudtam, nem nekem valók.

-Ha visszatekintek a ’80-as évek közepére, állíthatom, hogy Berczelly István nélkül nehéz lett volna Toscát, Mesterdalnokot, Fideliot játszani. Az utóbbinak Pizzaro szerepét évekig szinte csak ön játszotta. Ez teherként, vagy örömként jelentkezett önnél?

-Örültem neki, de ilyen esetben fenn áll az a veszély, hogy egy nátha esetén elmarad az előadás. Miattam viszont soha nem maradt el. Még betegen is elénekeltem a szerepet, hogy ne legyen gond az előadással. Volt egy időszakom, amikor hurutom volt, de mégis énekelnem kellett. Kórház is lett a vége. Hála Istennek meggyógyultam. Orvosom szerint a sok éneklés abból a szempontból nem egészséges, hogy a poros levegőt hosszabb ideig kell benntartani, mint a civil életben.

-Egy tenoristának, ha agyonénekeltetik jobban elmegy a hangja, mint egy baritonnak. Mi ennek az oka?

-Sokkal erősebb és vastagabb egy baritonnak, vagy basszistának a hangszalagja, mint egy tenornak. Ez erre a magyarázat. Bár én ismerek olyan baritonokat is, akik nem győzték az iramot, pedig ígéretes tehetségek voltak. Egy biztos: egy jó hangtechnikával rendelkező bariton elég sokáig tud énekelni. Gondoljunk csak Melisre, vagy Faragó Andrásra.

-Több, mint 80 szerepet alakított. Vannak még szerepálmai?

-Borisz Godunovot szerettem volna énekelni. Szokásomhoz híven erről nem szóltam az illetékeseknek, amikor évekkel ezelőtt játszotta az Operaház. Egyszer egy rádióinterjúban megkérdezték tőlem: mi az, amit szívesen elénekelnék. Akkor is a Boriszt említettem. Az akkori igazgató, Szinetár Miklós hallotta ezt a rádióban. Megígérte nekem, hogy megkapom a szerepet. Sajnos levették a műsorról. A szezon végén szoktunk mindig értesítést kapni arról, hogy a következő évben milyen új szerep vár ránk, s én is megkaptam a magam papírját, amin csak annyi volt: Borisz… Gondoltam, végre elért ez is. Azután nagyon hamar kiderült, hogy szó sincs a Borisz Godunovról, hanem Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth című operájának Borisz szerepét kaptam meg, ráadásul orosz nyelven.

-Kezdőként a Carmenben, s később a Fidelioban is énekelt Simándy Józseffel. Igaz, hogy sok mindent tőle tanult meg a színpadon?

- Emlékszem, hogy amikor először beálltam a Fidelióba Pizarróként, azt mondta: nem az a lényeg, hogy össze-vissza szaladgálj a színpadon, hanem maga a megjelenés. Az első perctől fogva tudja meg a közönség, milyen gonosz az a Pizarro. Megmutatta, hogyan kell megállnom és arra intett, hogy később is csak a legszükségesebb mozdulatokat tegyem, mert így lesz érthető a figura. Nagyon sokat jelentett számomra minden instrukciója.

-Simándyn kívül kik azok a kollegák, akikkel szívesen dolgozott/dolgozik?

-Nem az interjú miatt mondom elsőnek Medveczky Ádám nevét. Majdnem egyszerre kerültünk az Operaházhoz. A Simon Boccanegrában, a Toscában, a Fidelioban és a Wagnerekben sokat dolgoztunk együtt. A karmesterek közül még Gardelli, Patane nevét említhetem. Sajnos Ferencsik Jánossal nem dolgoztam sokat. Énekesek közül elsőként Boris Cristoffot említem. Egy kiváló basszista volt. Nagyon örültem annak, hogy együtt énekelhettem vele a Hovanscsinában. Házy Erzsébettel is sokat dolgoztunk egy színpadon, remek színésznő és nagy egyéniség volt.

-Az 1980-as években újra elővették az Operaházban Richard Wagnert. El lehet mondani, hogy azóta nincs olyan pesti Wagner-bemutató, amiben ne venne részt. Mindig közel állt önhöz a német romantika nagy alakja?

- Wagnert eleinte nem szerettem, illetve addig nem, amíg meg nem kaptam az első szerepemet, a Hollandit. Emlékszem, hogy apám elővette a Trisztán és Izolda lemezt, s nagyon idegenkedtem ettől a zenétől. Amikor azonban elkezdtem tanulni, énekelni, minden ellenérzésem elmúlt. Wagnert a romantika csúcsának tartom. Egy Wagner zenedrámát akkor hallgatok meg szívesen, ha az összes szereplő és hang a helyén van.

-Pályája abban a korban teljesedett ki, amikor nem engedték ki külföldre a magyar énekeseket. Okozott-e ez akkor fájdalmat, keserűséget?

-Voltak azért, akik kimehettek. Engem sokáig nem engedtek ki, mert valaki elterjesztette rólam, hogy disszidálni szeretnék. Ennek semmi alapja nem volt. Először Káldy Zoltán, evangélikus püspök - aki elég nagy komcsi volt - intézte el, hogy a Lutheránia Énekkarral kimehettem egy Szokolay-mű bemutatására. Behívtak az útlevél osztályra és közölték velem: kimehetek, de megkérjük, hogy figyeljen ki mit beszélt kinn. Besúgót akartam belőlem kreálni. Én ebbe nem mentem bele. Azt feleltem: inkább nem megyek ki. Végül kiengedtek, s közölték velem: itthon megkeresnek. Szerencsére aztán nem jelentkezett az illető. Sokat nem énekeltem külföldön.

-Wagnereket?

-A Walkür Wotanját énekeltem el Németországban. Borzalmas volt a rendezés. Az első felvonásban cirkuszigazgató voltam, egy pálcával a kezemben igazgattam a szereplőket.

-Mostanában, főleg a német nyelvterületen divatos a „korszerűsített” rendezés. Ez a módi nálunk is hódít. Mi erről a véleménye?

-Nagyon szörnyű, ha valaki egy Wagnert, egy Verdit, vagy egy Mozartot úgy állít színre, hogy a saját beteg agyát rendezi meg. Az a borzasztó a mai világban, hogy – tisztelet a kivételnek – a rendezők némelyikének fogalma sincs a zenéről, nem tudják a darabot. Így sokszor a zene ellen rendeznek. Ne önmagát fejezze ki az „alkotó”, hanem azt a zsenit, aki a darabot komponálta. Sőt manapság az sem fontos a rendezőnek, hogy valaki el tudja énekelni a szerepét, hanem: kötélen tudjon himbálózni, s különböző attrakciókat bemutatni.

-Több oratóriumban énekelt. Közel áll önhöz ez a műfaj?

- Ezt a műfajt különösen szeretem, főként a passiók állnak közel hozzám. Szerencsémnek mondhatom, hogy a Deák téri templomban Weltler Jenőnél nevelkedtem, és végigénekelhettem az összes Bach-kantátát, oratóriumot, passiót.

-Internetes fórumon operaházi-érdekcsoportokról beszélnek. Valóban léteznek ilyen klikkek?

-Erről nem tudok nyilatkozni. Igyekszem mindenkivel kijönni kollegai-szinten. Tudtommal nincs ellenségem.

-Jövőre már nem játszanak operát az Erkel Színházban. Emlékszem: az Operaház felújítása idején pedig csak ott adtak elő zenedrámákat. Fájó szívvel vesz búcsút ettől a teátrumtól?

-Nagyon sajnálom, hogy megszűnik ez a játszóhely. Bízom benne, csak ideiglenesen. Persze minden pénz kérdése. A további kérdés: csak előttünk zárták be a színházat? Az Erkelnek kiváló akusztikája van. Jobban szerettem ott énekelni, mint az Operaházban. Természetesen az Ybl-palota csodálatosabb…Igaz, a jövő évadban fogunk játszani a Thália Színházban is, de az a színház nem operajátszásra épült.

-Mit gondol, egy fiatal, tehetséges magyar operaénekes tud itthon érvényesülni, vagy csak a külföldi dalszínházakhoz való szerződés az egyetlen út a számukra?

-Nem sokára nem lesz a szó valódi értelemben társulata az Operaháznak. A közalkalmazotti státusz megszűnik, s darabokra szerződtetik a művészeket. A fiatal énekesek már csak előadásokként kapják a fizetséget. Abból pedig nem lehet megélni. Most menjenek el magyar nóta énekesnek? Nagyon bizonytalanná válik így az egész pálya. Lehet úgy egy operát énekelni, hogy egy ária közben az jár a fejünkben: hogyan jövünk ki a fizetésünkből? Aki teheti, inkább kimegy külföldre – úgy, mint az orvosok -, s többet nem jön haza énekelni.

Medveczky Attila