|
 2007.08.24.
„A
szégyen pírja színesíti arcomat, ha rájuk gondolok!”
Gárday
Gábor operaénekes, színész
1946-ban született Budapesten. 1967 és 1970 között dr. Sípos
Jenő tanítványa a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán.
1977-ben szerez diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskola
operett-musical szakán. 1983-ban megkapja Battista Ferrari római
ösztöndíját. 1970 és 1977 között a Magyar Állami Operaház
énekkarának tagja, majd 1990-ig a Fővárosi Operettszínház szólistája.
1990-től az Operaház magánénekese. Szerepei – többek közt
– Dragotin Péter (Lehár: Cigányszerelem), Feri bácsi (Kálmán
: Csárdáskirálynő), Háry János (Kodály: Háry János), Zápolya
(Erkel: Dózsa György), Falke doktor (Strauss: A denevér), Zsupán
(Strauss: A cigánybáró), Bagó, Strázsamester (Kacsóh: János
vitéz), Almaviva (Mozart: Figaro házassága), Marcel (Puccini: Köpeny),
Gianni Schicchi (Puccini: Gianni Schicchi), Belcore (Donizetti : A
szerelmi bájital), Don Giovanni (Mozart: Don Giovanni), Casanova
(Farkas Ferenc: Egy úr Velencéből), Ned Keene (Britten: Peter
Grimes), Tonio (Leoncavallo: Bajazzók), Rendőrfőnök (Sosztakovics:
Kisvárosi Lady Macbett), Sid (Britten: Albert Herring), Duphol báró
(Verdi: Traviata), Schlemil (Offenbach: Hoffmann meséi), Dancairo
(Bizet: Carmen), Melitone (Verdi: A végzet hatalma), Cillei
(Erkel: Hunyadi László), Garda Roberto (Ránki: Pomádé király
új ruhája), Sekrestyés (Puccini : Tosca). Művészetét
1992-ben Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal és 1991-ben
Artisjus-díjjal jutalmazták.
-Direkt nem kérdezem
meg: operettet vagy operát szeretsz-e jobban énekelni? Arra várok
feleletet: milyen indítatásból választottad a színpadot?
-Kétféle zene van: jó és rossz. Az, hogy műfajban
milyen, az teljesen mindegy. Mindegyiket nagyon nehéz jól énekelni,
jól muzsikálni. Jó zenét muzsikálni a lehető legjobb. Jómagam
„államosított” szülők gyermeke vagyok. Családom nagyon
megszenvedte a II. világháború utáni diktatúrát. Mindenünket
elvették. X-esek lettünk. Apám sehol se kapott állást. Egy
Buksi márkájú gépet béreltünk, amivel sálakat és pulóvereket
kötött édesanyám. Bátyámból ügyvéd lett, én pedig az
Operaház színpadán kötöttem ki. Még kisgyerek voltam, mikor
apám megkérdezte: „kisfiam, mi szeretnél lenni?” Azt válaszoltam:
„király”. Ez abból adódott, hogy már akkor rajongtam a
legnagyobb reneszánsz uralkodó, Mátyás király személye iránt.
Mindent, ami Hunyadi Mátyásról megjelent, elolvastam. Apám
elmondta: „nem olyan időket élünk, hogy ez a vágyad beteljesüljön.”
De mégis az Operaház színpadán király lehettem, mint II.
Endre. Családom több művésszel állt kapcsolatban, így
Petress Zsuzsával is, aki sokáig az Operettszínház primadonnája
volt. Még főiskolás volt, mikor édesanyám megbízta azzal,
hogy pesztonkám legyen. Előfordult, hogy Zsuzsa bevitt magával
a színházba, s leültetett a nézőtérre. Akkor találkoztam először
a színházzal, s magával ragadott ez a csodás világ. Később
sokszor jártam Operába és prózai előadásokra is. Jó voltam
énekből és nagyon szerettem szerepelni. Gimnázium után úgy
gondoltam: operaénekes leszek. Miért? Mert totális műfaj az
opera; egyesíti az összes művészeti ágat. Ha elmegyünk az
operába láthatunk építészetet, képzőművészetet, korhű
jelmezeket. Élvezhetjük egy zeneszerző fantasztikus opusát, és
beszélhetünk kitűnő szövegkönyvről, énekesről is. Az már
ráadás, hogy az énekes érthetően énekel. A 20. században még
akadtak olyan kollegák, akik klasszikus értelemben vett operaénekesek
voltak. Kiálltak a színpadra, nem figyeltek a partnerre, gyönyörűen
elénekelték az adott áriát, majd lementek a színről. Ez
nekem kevés. A tervem az volt: érettségi után színész
leszek, majd jelentkezem a Zeneakadémiára. Felvételiztem a Színművészetire,
de a harmadik rostán kiestem. Both Béla a Nemzeti Színház főigazgatója
és Marton Endre főrendező akkoriban határozták el, hogy létrehozzák
a színház stúdióját. Ide azokat hívták meg, akik a harmadik
rostán kiestek. Ez akkor egy nagyon jó csapat volt. A hajdan
induló osztály tagjai mind színészek vagy énekesek lettek. Hámori
Ildikó, Bánsági Ildikó, Martin Márta, Lukács Sándor,
Szacsvay László, Konrád Antal – aki akkor még Knébl Antal
volt – és én Grundtner Gábor. Akkor még eredeti családnevemet
használtam. Gáti József tanította a beszédtechnikát, Major
Tamás pedig a színházmesterséget. Esténként a legnagyobb színészek
mellett statisztálhattunk.
-Majorról sok rosszat és sok jót is lehet hallani.
Milyennek láttad őt?
-Nagyon szerettük, mert ízig-vérig színházi ember volt.
Tisztában volt azzal, hogy egy-egy előadás alkalmából a színészen
múlik minden. Ezért egy rendezőnek elsődleges feladata, hogy
megszerettesse és hitelessé tegye magát. Major egy nagyon összetett
szakember volt. Ilyen mester volt Várkonyi tanár úr is, aki a
színész diplomámat írta alá. Mindkettőjükre igaz: csak úgy
tudtak lehetőséget biztosítani maguknak és a társulatuknak,
hogy bizonyos negatív lépéseket is megtettek. Major tanárként
ezt mondta nekünk: „miért félnek ennyire? Maguk színészek.
Magukra vált jegyet a publikum. Fenn állnak a színpadon. Örömet,
vidámságot vagy szomorúságot kell közvetíteniük a nézők
felé. Katarzisba kell hozni a közönséget, hisz ezért vették
meg a jegyet. Aki fél, az képtelen jól teljesíteni Én nem félek.”
Valóban: Major nem félt, kapcsolata volt a hatalommal.
„Egyetlen egy lehetőségük marad – mondta Major – a félelem
ellen: próbáljanak meg tisztának maradni. Hinni az opusban,
hinni a munkájukban. Ez kikezdhetetlen a szakma és a közönség
oldaláról is.”
-Hány éves volt a stúdió?
-Két évig tanultunk ott. Azt gondoltam: most már nem is
kell nekem a Színház –és Filmművészeti Főiskola, mert
tanulmányaim miatt már egy olyan színész lehetek az Operaház
színpadán, akire odafigyelnek. Jelentkeztem a Zeneakadémiára,
fel is vettek; Sípos tanár úr növendéke lettem. Ezt követően
– báró Lukács Miklósnak, a dalszínház akkori igazgatójának
köszönhetően - az Opera kórusában énekeltem, s néhány kis
szerepet is osztottak rám. Egyszer a színház hirdetőjén
olvasom: megkaptam Richard Strauss Rózsalovagjának Leopold
szerepét. Annyira figyelhettek eredeti nevem helyes leírására,
hogy a keresztnevemet rontották el. Károlyra „kereszteltek át”.
Ezt a művet akkor még nem ismertem. Ferencsik kérdezte tőlem:
Gábor örül? Hogyne-válaszoltam. Egy hangot nem énekel a
szerep – világosított fel a mester. Egy bugyuta fiút kellett
eljátszanom, s a kritikák szerint kiváló kabinetalakítást
produkáltam. Ám éreztem azt, hogy még mindig nem vagyok színész.
Nagy Ferenc karmester javaslatára jelentkeztem a Színművészetire.
Felvettek a főiskola operett-musical szakára és szerencsésen
lediplomáztam, de nem musical-el, hanem operával. Versényi Ida
és Nádasdy Kálmán rendezésében mutattuk be az Ódry Színpadon
Puccini Köpeny c. operáját. Ebben Marcelt énekeltem. Nádasdynak
köszönhetően nagyon jól sikerült az előadás.
-Játszottak már akkor musicaleket hazánkban?
-Abban az időben alakult meg a Musical Színház. Nem volt
hosszú életű ez a teátrum, mert a kulturális vezetés akkor
nem szerette a musical műfaját.
-Túlzottan amerikásnak minősítették?
-Pontosan. Most meg átestünk a ló túlsó oldalára. Bejött
az USA, az összes ártalmával együtt. Minden liberalizált.
Felháborító: homoszexuálisok lökdösik egymást papi ruhában
az Andrássy úton.
-Levizsgáztál, és
az Operetthez kerültél.
-Mikó András
miatt. A diploma után megkérdeztem Mikó András tanár urat,
aki a dalszínház főrendezője volt, hogy kapok-e szerepet az
Operaházban. Nem kaptam. Viszont Vámos László rendezőtől
kaptam egy levelet, melyben az állt: szeretné az Operettszínházban
bemutatni a Denevért. Látta a Köpeny c. vizsgaelőadást, s azt
akarta , hogy én énekeljem el Falke szerepét. Tizenhárom évig
voltam az Operettszínháznál, ahol rengeteget tanultam a szakmáról,
és sok nagyszerű kollegával ismerkedtem meg.
-Igaz, hogy Mikó és Nádasdy nem kedvelték egymást?
- Mikó Aczél meghosszabbított keze volt. Nádasdynak –
akinek a nagybetűs színház volt a fontos - az volt az elképzelése,
hogy fuzionáljon a Színművészeti, a Zeneakadémia, a Nemzeti
Színház és az Operaház. Azt szerette volna, hogy átjárható
legyen a négy intézmény. Ebbe Mikó nem ment bele. Hatalmas összeveszés
volt, s ennek az lett az eredménye, hogy Nádasdy –akire féltékeny
volt Mikó - soha többé nem tette be a lábát az Operába.
-Baritonista vagy. Viszont az operettek kottájában az
énekszólamnál nem lehet basszuskulcsot látni. Innen a kérdés:
eredeti szólamban énekled az operett-melódiákat, vagy pedig
transzponálva?
-Nem kellet
transzponálni, magas bariton szerepeket énekeltem. Már a
Zeneakadémián kiderült, hogy „nyílok felfelé”. Egyszer
csak azt találta ki Mikó, s kiadta Sípos Jenőnek: a Gabi
legyen tenorista. Sípos erre azt válaszolta: „nem
Guttmann-nadrágról van szó, hanem emberi hangról. Gabi egy
magas baritonista jó mélységgel.” Mikó ezt nem hagyta
annyiban, így volt olyan félév, mikor egy tenor áriát,
Nemorino románcát kellett énekelnem. Rossz ötlet volt –
beteg lettem. Sokszor énekeltem Zsupán szerepét a Cigánybáróból.
Ezt tenorra írták. Az ok: egy hajdani buffó-tenor részére írta
Strauss ezt a szerepet. Kialakult egy hagyomány: az
operett-irodalom mely szerepeit énekelhetik el baritonisták. Nem
csak operettet játszottunk annak idején, hanem rockoperát is,
pl. azt, amely Juno és Avos címmel ment a moszkvai Kis Színházban.
Nálunk Remény lett a mű címe. Ez egy kiváló opus,
fantasztikus zene. Ehhez is, úgy mint az operetthez : egyéniség
kell.
-Egy laikusnak úgy tűnhet, hogy könnyű dolog az
operett-éneklés. Operaénekesek, s amatőr színészek egyaránt
művelik ezt a műfajt…
-Sőt médiaszemélyiségek,
kommentátorok is. Nem értek vele egyet. Ráadásul konzervet énekelnek.
Felveszik az anyagot egy stúdióban. Tudjuk: a modern technika bárkiből
Pavarottit tud faragni. Ahogy az irodalom az írott gondolatok leírása,
s nem pedig egy szerkesztő géppel összeállított zagyvaság,
úgy a zenénél csak az élő zene az, ami az igazi. Ferencsik
mondta egyszer: „nem szeretem a tiszta kezű karmestert, mert az
gyanús”. Abban nincs élet.
-1983-ban megkaptad Battista Ferrari római ösztöndíját.
Hogy sikerült megszerezni?
-A Denevér előadást megnézte Ferrari professzor és meghívott
Rómába. Ha egy mesternek megtetszik valaki, azt tanítani akarja
– így nyertem el az ösztöndíjat. Erdélyi József annak idején
felfedezte József Attilában a nagy költőt. Bátorította, de
felhívta a figyelmét a hibákra is. József Attila volt az a költő,
aki az összes Erdélyi-verset kívülről tudta. Erdélyit, Wass
Albertet és Márait csak a ’90-es évek óta olvashatunk újra.
És sok József Attila költeményt, csak manapság ismerhettünk
meg.
-Igen, néhányat
irredentának minősítettek…
-Nem szeretem ezt a szót. Hazafias versekről van szó.
Magam is szoktam verselni. Az egyik arról szól, hogy kihúzták
a szótárból ezt a szót: forradalmár. Helyettesítették a
terroristával. Minden hazáját féltő ember terrorista lett. Miért
nem tud a világ békében élni? Kinek üzlet a háború? Ezeket
a kérdéseket kéne megválaszolni.
-Térjünk vissza
1983-ra…
-Kimentem Olaszországba. Ferrari kiváló tenorista és énekmester
volt. Nulláról hozott fel olyan mai hírességeket, mint Katia
Ricciarelli, vagy mint Renato Bruson. Nagyon sok mindent tanultam
technikailag tőle. A legfontosabb talán az, hogy az éneklésben
az énekeseknek mind a szöveget, mind a zenét tiszteletben kell
tartani.
-1990-ben visszatértél
az Operaházba. Vezetőváltás miatt?
-Nem. Már ’90 előtt két-három évvel az akkori igazgató,
Petrovics Emil felkérésére felléptem Bagó szerepében vendégként
az Operaházban. Majd egy premier következett: az Albert Herring,
melyben Sidet énekeltem. Ezt követően visszaszerződtem az
Operaházba.
-Egyszer Bartók
ezt írta az Operaházról: „Mi a magyar királyi Operaház?!
Augiász istállója, csupa disznóság szemétdombja, zűrzavar
tanyája, fejetlenség tetőpontja, ahol csak egy embernek van
tekintélye és rendelkezési joga, még mindenféle bagatell ügyben
is: a kormánybiztosnak, de viszont ez a különben jóakaratú úr
ritkán jár be a színházba.” Elmondható ez a
mai Operaházról
is?
-A színházak irányítása
mindig összefonódott a politikával. Azt is tudjuk, hogy az
opera a legdrágább műfaj. Mivel nem kevés pénzbe kerül egy
operaház fenntartása, így az említett összefonódás – államformától
függetlenül - esetünkben meghatványozódik. A metódust megvilágítja
az alábbi történet a népköztársaság idejéből. Egy operaházi
értekezletre, az igazgató, Lukács Miklós meghívására eljött
Aczél György és más pártfunkci is. Volt ennek a színháznak
egy fantasztikus buffó-tenorja: Kishegyi Árpád. Felállt, s
elmondta: „egy Rákóczi téri kurva nem vetkőzik és öltözik
egy nap annyit, mint én az Operaház magánénekese. Sőt én még
kevesebbet is keresek nála. Önök tudják, hogy a legdrágább műfaj
az opera, amit a kultúrát gazdagítva mindig presztízsből
tartott fenn egy király, egy kormány, egy gróf, vagy báró.
Nem akarom tovább húzni az időt… Hol van a pénz?” Hirtelen
Aczél és a többi pártvezető eltűnt , s a művészek magukra
maradtak. Az igazgató, báró Lukács Miklós felállt és
elmondta: „értettem a célzást. De ezek tőlem mindent
elvettek. Nem tudok semmit sem adni.” Visszatérve a Bartók-idézetre:
az Operaház mindig tükre volt az ország politikai, morális állapotának.
Drága az opera, de ha spórolásképpen feloszlatnak egy
zenekart, az iszonyú dolgokat eredményezne. Olyan együttesről
van szó, amely egyik nap a Parsifált, másnap a Toscát,
harmadnap a János vitézt játszik. Ezt a tudást máról
holnapra újra összeszedni, pótolni nem lehet.
-Sok zeneszerető embernek nincs pénze operalátogatásra.
Kik jönnek ide? Sznobok és külföldiek?
-Igen:
sokak számára megfizethetetlen egy operajegy. Az érem másik
oldala: azt veszem észre, hogy a fiatalok egy részének – pl.
gyermekeim barátainak – kezd elege lenni ettől a
„fantasztikus”, üvöltős, „mellberugdosós” zenétől.
Visszatérnek a nemes dallamokhoz. Vannak, akik még igénylik a
tiszta szót, a tiszta beszédet, az emberit. Viszont, ha tönkre
teszik azokat a fórumokat, ahol ilyet lehet hallani, akkor
mindennek vége.
-Elég eladni az épületet…
-A 21. században a háború másképpen zajlik, mint az előző
évszázadokban. A módszer a következő: Nézz ki magadnak egy
kellemes országot. Adósítsd el azon politikusai által, akiket
te finanszírozol, majd vásárold fel a stratégiai, állami
tulajdonban lévő vállalatokat. Hadseregét zülleszd le. Nem a
mienk ez az ország, beszéled ezt a nyelvet, de nem sokáig, mert
lassan már ez a nyelv sem lesz fontos. A szégyen pírja színesíti
arcomat, ha rájuk gondolok!
-Az EP-választások előtt a Szabó Dezső Színházban
elszavaltad Ó, ha választanék c. költeményedet. Megnyugvást
jelent, ha papírra veted gondolataidat?
-Az
életben mindent csak belülről érdemes csinálni. A szerelmet,
a tanulást, s még sorolhatnám…Nem tartom magam költőnek, de
nagyon szeretek verselni. Nagyon nehéz egy mondatban mindent
elmondani. A vers indulatból születik, s ha leírod: látod a
gondolataidat tömörítve, összefoglalva. Volt egy barátom,
sajnos már nem él. Szintén Zeneakadémiát végzett, ám nem
operaénekes, hanem színész lett: Kibédi Ervin. Halálának 10.
évfordulója alkalmából barátai és kollegái a Rátkai
Klubban rendeztek egy megemlékező estet. Nekem az volt a
tisztem, hogy mondjam el egy prózáját és egy költeményét.
Arra gondoltam, meglepem posztumusz egy versemmel. A vers megértését
szolgálja az alábbi történet. Kibédinek volt egy csimpánza,
amit Damjanich utcai lakásában tartott. Kérdeztem: „meg vagy
te őrülve? Lakásban majmot tartasz?” „Igen. Tudod milyen érzés
az, ha hazamegyek az előadás után, nyitom az ajtót, s az előszobában
ott ül a majom, s a szemembe néz? Végre egy TISZTA TEKINTET!”
Ez a költemény mutatja, hogyan is érzem magam.
-Közeledik augusztus
20. A
tavaly októberi események után tud-e még ünnepelni boldogan,
s felhőtlenül a magyarság?(Az interjú július végén készült.)
-Nem a dátum a lényeg!
Szent István napjáról van szó… Nem, hogy tud… Muszáj! Fel
kell mutatni, hogy ez az ország egy keresztény ország! S ezt a
jelzőt legalább ötszázszor húzzuk alá!
Gárday Gábor: Kibédi
Ervin barátomnak, posztumusz
A majom
Állat szeretnék lenni.
Talán nem pusztítanám a természetet…
Medveczky Attila
|
