|
 2007.08.24.
„És
emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim.”
(30
éve halott Kós Károly építész, író, grafikus)
"Üzenetet
írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak
új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat
akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek
nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még
többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és
magyarok mind, de magapadtunk…De lesznek, akik utánam jönnek,
az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal
nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos
rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának.
Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát
pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de
a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni
fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat
folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük.”
(Kós Károly: Kalotaszeg)
Kós Károly 1883. december 16-án Temesváron látta meg a
napvilágot. 1887-ben a család Nagyszebenbe költözött. Itt szülei
beíratták a magyar elemi iskolába, ahol három osztályt végzett
el. „Szebenben négy esztendeig laktunk, s gyermekkoromnak erre
a szakaszára már jobban emlékszem. Mindenekelőtt lakásunkra
... Egyik szobánk különösen tetszett nekem, mert az kerek
volt, kupolamennyezettel és másfélméteres mély ablakfülkékkel
(az egykori vár tornyában). ... Ez a szoba erősen izgatta
gyermeki fantáziámat. Belőle csapott meg első ízben - akkor még
tudatomon kívül - rég elmúlt erdélyi századok ódon illata,
kőbe írott romantikája.” 1892-ben az édesapát Kolozsvárra
helyezték át. A család követte őt, és még ebben az évben
beíratták a Farkas utcai Református Kollégium elemi iskolájába,
majd a Kollégium Gimnáziumában folytatta tanulmányait.
„...
Számomra viszont Kolozsvár egyelőre csupán egy új várost
jelentett, melyre kíváncsi voltam, de amelyben - eleinte - nem
éreztem magamat otthon. Mert itt minden merőben más volt, mint
Szebenben ... Minden, de minden idegen volt, még az is, hogy itt
a bolti cégtábla, a felirat, a plakát és minden ember: a felnőtt
és a gyermek, úr és paraszt, pap és diák, kofa és rendőr,
mind-mind - magyarul beszél ... Aztán az idegenkedésem megszokássá
enyhült: szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom,
a meleg, az egyetlen város ...”
A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett 1901-ben.
Budapesten szerzett építészmérnöki diplomát, 1907-ben. Építészként
a magyar népi építkezésre alapozott. Részt vett a budapesti
Állatkert épületeinek megtervezésében. Stílusát jellemzi a
zebegényi katolikus, Kolozsvárt a Monostor úti református
templom, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum
„tornyos palotája.” Az első világháború idején családjával
Sztánán felépített házába, a Varjúvárba vonul vissza
(1914). Ösztöndíjasként Konstantinápolyban tanul (1917–18).
1918-ban kinevezik tanárnak a budapesti Iparművészeti Főiskolára,
de nem fogadja el a kinevezést. „Katedrámat 1919-ben
kellett volna elfoglalnom. Itthon, Sztánán értem meg - az immár
háromgyermekes családapa - az összeomlást, az őszirózsás
októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatoltatását.
Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori
egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének
jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám
teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását
Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de
itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti
Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: ... hiszem,
hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És
itthon maradtam.” Sokoldalú szerepet vállalt a Romániába
került magyarság gazdasági, kulturális, politikai életének
fellendítésében. Az építész mellett ebben az időben a
grafikus, a könyvtervező, a szerkesztő és a szépíró is
jelentkezik. Kalotaszeg címen saját maga szerkesztette folyóiratot
ad ki. Sorra jelennek meg tanulmányai, publicisztikai írásai,
szépírói művei. Sztánai remeteségéből kiragadták a
kisebbségi közélet elvárásai. Ellentétben azokkal, akik a
kisebbségi sors elől vagy kivándoroltak, vagy emiatt letargiába
estek, passzivitásba menekültek, Kós Károly a cselekvést,
munkát vállalja. Az 1921-ben — Paál Árpáddal és Zágoni
Istvánnal közösen — kiadott Kiáltó Szó c. röpiratában
ezt így fogalmazta meg: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk; és
akarunk élni, tehát dolgozni fogunk...” Egy idő múltán —
a zűrzavaros politikát odahagyva — legfőbb cselekvési területe
ismét az építészet, grafika, szerkesztés és az írói munkálkodás
lett. E korszak csúcsait a többekkel létrehozott Erdélyi Szépmíves
Céh független könyvkiadói vállalat (1924), a Barabás Miklós
Céh (1931) és az Erdélyi Helikon irodalmi folyóirat szerkesztése
(1931–1944) jelentette, s nyilván szépírói és szakmunkái.
1932-ben jelenik meg Kalotaszeg című könyve, egy néprajzi táj
története és jellemzése. Illyés Gyula ezt írta – többek közt
- a műről a Nyugatban: „Ki ez az író? A legelső adat, mi
róla eszembe jut, hogy ő építette a budapesti állatkertet. A
székely gyorseszűség, a Brassai Sámueli polihisztorság, a góbé
ezermesterség és kényszerült ötletesség levegője árad ebből
a könyvből. Ennek az írója mindenhez ért és nincs olyan
szakma, amelybe ne csapna fel mesternek. Jellegzetes erdélyi
alkotás ez, így képzeltem én mindig őket. (Ilyenek is.) Jár
a szemük, forog a kezük s a munkát, ha kicsit csavarosan és
furán egyéni fogásokkal is, ép úgy elkészítik, akár a
mesterek; még szemre is.” 1944 után Kós újra bekapcsolódik
a közéletbe. A kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán vállalt
tanári munka mellett, például, elvállalja az Erdélyi Magyar
Gazdasági Egyesület elnökségét. Bekapcsolódik a politikai életbe
is: a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöke, az alkotmányozó
nemzetgyűlés tagja Bukarestben, s tagja a Világosság szerkesztői
bizottságának.
1948-tól
kezdve, ismét visszavonul a közélettől, a szakma és az
irodalom felé fordul. 1951-ben Gaál Gábor felkérésére székely
népballada-kötetet szerkesztett a Haladó hagyományok című könyvsorozat
részére. 1952-ben nyugállományba vonult, de munkásságát
ezután is tovább folytatta: kereskedelmi iskolát és internátust
tervezett Sepsiszentgyörgyre.
1957-ben
az Állami Magyar Színház fennállásának 10. évfordulóján
bemutatta a Budai Nagy Antal című színjátékot. Az előadáshoz
plakett-tervet készített, díszleteket tervezett.
1962-től visszavonultan élt, 1963-ban infarktussal kórházba
szállították. 1966-ban a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorává
avatta, 1968-ban pedig az Államtanács a Kulturális Érdemrend
I. fokozatával tüntette ki. 1969-ban megjelent Hármaskönyv című
műve.
90.
születésnapján a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa
az „Augusztus
23”
érdemrenddel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a
„Gyémántokkal ékesített Zászlórend” I. fokozatával tüntette
ki. 1977. augusztus 25-én halt meg Kolozsváron. A Farkas utcai
református templomból elinduló utolsó útján népviseletbe öltözött
kalotaszegi férfiak vitték a koporsóját a Házsongárdi temetőkertbe,
és kalotaszegi lányok, a pártájuk fölé emelve, a koszorúkat.
„Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk,
a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál
jobbakat. Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is
sajnáljon minket. Építenünk kell! Fogunk hát építeni új,
erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az
Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron
minket, és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez
ideig és akit mi is megvédelmeztünk magunknak.” (Kós
Károly: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kôrösvidék és Máramaros
magyarságához!)
m.a.
|
