|
 2007.08.24.
Nemzet
ellen a nemzet kenyerén
Valaki
mostani rádiós (tévés, népszabadságos, népszavás)
szerkesztő ma, mai is igyekszik azonnal tisztázni a (egy) forgatóköny-íróval,
hogy „ugye…természetesen…kétség kívül semmiféle
politikai irányulás nincs…nem lesz a műben”; abban, amelyik
még félkész áruként sem szerepel óriási sodrásúnak egyáltalán
– a zsidó Imre Kertész Nobel-díjával együtt – nem
nevezhető mai irodalmunkban. Ez a megnyugtató esdeklés valóságosan
azt jelenti, hogy a készülő mű nem magyar(kodik), pontosabban:
nem a magyarokhoz szól, semmiképp sem esik egybe szellemi hozadéka
– ha lesz az neki – a
mai Magyarország
azon nemzeti érzelmű és küszködő pártjainak szellemi bástyáival,
melyek valahogy nehéz szülésben, de láthatóvá kényszerültek
az eltelt húsz esztendőben, önvédelemre, nemzeti és (talán)
országnyi megmaradásra.
Hányszor
idéztünk, csak az eltelt ötven esztendőben, Babits axiómáját,
mikor a nemzet megmentéséről – ismét pontosítok: az igazság
kimondásáról volt szó, arról, hogy „vétkesek közt cinkos,
aki néma”; arról volt és van szó ma is, hogy a nemzet oldalán
álló és ott érző író hallgatása árulás, megalázkodás a
nyilvánvaló nemzetpusztító erők előtt.
A
magyar nemzetre legyintő, gondjainkat újratermelő és annak
tengerén egyre gazdagodó idegenségnek gondja van arra, hogy a
hallgató író, költő megéljen ám, és vesszen az, ki
ellenszegül.
Nem
tétel ez, nem csak én mondom, mások is mondják néha és
szenvedik.
Az
úgynevezett pártatlan író és irodalom szabadon engedi legelészni
Magyarországon az idegen, az idegenség nyájait, és csőszt,
mezőbírót kiált, ha a lepusztított hegy, mező igazi gazdája
karót ragad birtoka védelmére.
Németh
László írja Kisebbségben c. tanulmányában (1939) Kemény
Zsigmond hazafiságával kapcsolatosan: „Az ő egyetlen pártfogója
a művelt olvasó (akár mecénás, akár tömeg); a társaságok:
bűntanyák, a jutalmak: megtévesztések..”
Nincs
mérce, nem volt kétszáz éve sem, azóta sem, pártok, társaságok
voltak és egyre inkább azok mondták meg, hol s ki, mi az érték,
melyik oldalon. Mondom én: melyik oldalon, melyik hátsó ajtón
közelítette meg Illető a Parnasszust.
Ha
már ujjal illettem századokat, nézzünk belé a magyar felvilágosodást
beintő Bessenyei György gondolataiba; de elébb még egy Német
László felkiáltást: „Nagy népek, melyek tömegükkel is
elvegetálnak, megengedhetik, hogy irodalomtörténetük egy
jardin de plantes legyen – virágzó művek egymás mellett; kis
népeknek azonban, melyek aggódó karavánként vonulnak át a századokon:
az íróik vigyázók, s a szellemet itt éberségéből kell megítélni”.
Hol
áll ettől a szemlélettől a Kossuth Rádió mai irodalmi
szerkesztője és annak „pártatlan elvárása – egy másik párt,
az éppen uralkodó párt(ok) nevében!
És
itt áll Bessenyei György félreérthetetlen kijelentése az övé,
aki egy korszakot indított el, s el a magyar gondolkodást is a
nemzeti irányba a 18. század végén, a nagy kuruc háború után:
„Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyiben hazájának
javára dolgozni nem mulasztja el”.
Az
ízlés sosem volt egységes, ahogy egy nemzet műveltségben sem
állott és áll rétegeit tekintve, azonos szinten. De mégis,
mindig elvárható volt, legalábbis az utóbbi két században,
hogy ne klikk, tábor, asztaltársaság vagy sunyi pártoskodás
határozza meg, mi élhet és mi nem a magyar kultúrában, művészetben.
Ami
drámai minálunk, ami nemzeti katasztrófa most Magyarországon:
maga a kormány, maga a diktatórikus hatalom mondja ki a maga és
pártjai javára: mit tekint támogathatónak, mit enged élni és
mit törekszik lepusztítani hajszálgyökeréig.
Semmi
nem véletlen. Szándékolt minden. A művészek, írók hallgatása,
meghunyászkodása is, ahogy szándékolt a nemzeti érdek elpusztítása
naponta, valami világminőség, világérték nevében. És a Rádió
ugat, véd, óv a nemzetitől.
Czegő Zoltán
|
