|
 2007.08.31.
Egy
hagyományőrző bábjátékos
Kemény
Henrik Kossuth-díjas bábjátékos
1925-ben született Budapesten.
Henrik
a család mutatványos bódéjában nőtt fel. 1931-ben kapta első
szerepét egy családi bábelőadáson, az iskolában pótvizsgázó
Vitéz Lászlót alakítja. 1935-ben faragta ki első figuráját
és kapta meg első főszerepét. 1945-ben édesapja munkaszolgálat
közben eltűnt, így fia átvette bábszínházát. Amikor a népligeti
vurstlit 1953-ban felszámolták, Kemény Henriket is „államosították”:
ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett fel. Az ő nevéhez
fűződik 1955-ben az első vidéki bábszínház megalapítása
Győrben. 1964-ben elvégeztették vele a Bábszínészképzőt. Két
évtized alatt számos bábot tervezett, és visszatért a vándorbábozáshoz,
egy Trabanttal kezdte el járni az országot. 1992-ben a Kolibri
Színházhoz csatlakozott. Az elmúlt években több Vitéz László-produkciót
mutatott be a Bárka Színház stúdiójában. Két portréfilm készült
vele: Látogatás (MTV), Vitéz László vándorútja (MTV).
Főbb
alakításai: Vitéz László kalandjai, Hakapeszi Maki, Süsü sárkány,
Furfangos Frigyes, Gyufa Gyuri, Sakk Matyi. Kitüntetései: Népművészet
Mestere díj (1954), UNIMA dísztagság (1980), A Gyermekekért Érdemérem
(1983), Érdemes művész (1987), Pro Urbe Budapest-díj (1998),
Arany Szirén Díj (Cervia, Olaszország, 1992), Magyar Köztársasági
Érdemrend Kis- és Középkeresztje (1995), Kiváló művész
(2002), Kossuth-díj (2005).
Minden
gúny nélkül állíthatom, Kemény Henrik tényleg olyan, mint
egy nagy gyerek. Bábok és emlékek között él, tárgyakkal zsúfolt
műhelylakásában. Ha éppen nem bábozik, akkor kitalál olyan játékokat,
mint a csipkefaragás. A tárgyak közül nem hiányzik a
palacsintasütő és a régi gramofontölcsér sem, melyből –
beszélgetésünk nyitányaként - a népligeti vurstliról szóló
dalok csendültek fel. Aki a televízióban látott már „Vitéz
Lászlót” emlékezhet arra, hogy az előadást mindig a Két
kicsi néger tánca nyitotta meg. E két figura már a XIX. században
is a Kemény-család előadását tarkította: kedvcsinálóként
és közönségcsalogatóként ismeri őket a világ. A zene a régi
vurstli hangulatát idézi, mivel közel 100 éve a Kemény-család
hangarchívumát alkotja. Henrik fényképeket és
kordokumentumokat mutat a régi, népligeti vurstliról, mely úgy,
mint Dózsa Lászlónak, neki is szülőföldje volt. Szeretnének
egy albumot készíteni az 1953 előtti Népligetről, ezért arra
kéri az olvasókat, hogy akinek van ehhez a témához tartozó
fotója, vegye fel a kapcsolatot az Ady Művelődési Központban
működő Újpest Színház főrendezőjével, Dózsa Lászlóval.
-Szavaidból,
szemed sugárzásból érződik, mit jelentett számodra a régi
liget…
-Szörnyű rombolást végeztek az ávósok. Éppen az Állami
Bábszínház műhelyében dolgoztam, amikor az ávósok kezdték
a cirkuszt. Miután megtudtam, mi történik, rohantam a Népligetbe.
A pribékek először a mechanikus módon működő mutatványos
üzemeket vették leltárba. Például a dodzsemet, a körhintát.
Így Matyinak, az egyik testvéremnek volt rá ideje, hogy telefonáljon.
Azt mondta, „azonnal gyere haza, mert balhé van.” Az ávósok
körülnéztek, és az egyik pasas azt kérdezte, „mondja, hogy
megy itt ez a marhaság?" Elkezdtem neki megmutatni, hol a színpad,
a paraván. Erre azt tudakolta, hogy „gépi, mechanikai dolgok
nincsenek?” Mondtam, hogy ott van a gramofon. Erre elmentek
azzal, hogy akkor ezt most hagyják, a leltárt holnap veszik föl.
Egy nap haladékot kaptunk. Jakovits Józsefnek - akit Jakinak becéztünk-
a Bábszínház műhelyvezetőjének elmondtam, hogy balhé van,
azért muszáj hazamennem. Éjfélkor hátizsákkal, táskával,
és zsákkal felszerelkezve bezörgetett hozzánk. El nem tudtam képzelni,
ki kopog ilyenkor. Beszólt, hogy ő az, nyissam ki az ajtót.
Amikor megláttam, akkor sem értettem, miért jött éjfélkor
hozzánk. Ő pedig az iránt érdeklődött, fölszámolták-e már
a bábszínházunkat. Mondtam, hogy szerencsére még nem, holnap
veszik fel a leltárt. Erre Jaki azt mondta, amit lehet, pakoljunk
be, és amit tudunk, elviszünk. A villamos persze már nem járt,
gyalog hurcolkodtuk azt a sok mindent a Rottenbiller utcába.
Szerencsére rendőrrel nem találkoztunk. Jaki és Bálint Endre
festőművész is ott lakott, egymás mellett volt a műtermük.
Ők gyerekkoruk óta ismerték egymást, és már akkor kijártak
a Népligetbe. Hozzájuk vittük fel, amit csak tudtunk, így
sikerült a bábok nagy részét megmenteni. Én ott is maradtam
reggelig, és Jakival együtt mentünk be a Bábszínházba. A
gond az volt, hogy mi a Népligeten éltünk. Hová költözzünk?
Végül kiutaltak egy kis, vacak lakást, az egész harminckét négyzetméter
volt. Ez egy röhej volt, ráadásul Csepelen kaptuk a lakást.
Fizettem a lakbért, és továbbra is a Népligetben laktunk. Aztán
egy idő után sikerült elcserélnünk a lakást.
-Mi történt a liget többi nevezetességével? Például
az óriáskerékkel?
-A rombolás, a felszámolás volt a cél. A Zeller Pista óriáskerekét
bontották le leghamarabb, majd átvitték a Vidám Parkba. Horváthék
ún. átforgós hajóhintája is oda került. Az akkori Sztálinvárosba
is sok mindent hurcoltak át a Népligetből. Egye meg a …manó,
hogy miért kellett szétverni a ligetet! Ha már egyszer államosították,
akkor legalább kezelték volna tovább. Úgy tán egybemaradt
volna minden.
-Mi volt a felszámolás oka?
- Történt, hogy 1952-ben államosították a Városligetet.
A városligeti mutatványos teret beolvasztották az Angol parkba,
amit szintén államosítottak, ekkor nevezték el Vidám Parknak.
Az igazgató azt mondta, hogy „a kizsákmányoló kapitalisták,
a mutatványosok a Népligetben, elvonják a közönséget.”
Minden bizonnyal azért jártak ki kevesebben a Vidám Parkba,
mert az drágább volt a Népligetnél. Az előző helyen azért
is fizetni kellett, ha csak sétálni akart a parkban a látogató.
Tehát külön belépődíjat kellett fizetni. Erre egy évre rá,
augusztus 21-én megjelentek az ávósok, körülvették az egész
ligetet. Még a bevételünket is elkérték. Adtak egy írást,
hogy mennyit vettek el tőlünk.
-Előzőleg folytatólagosan, egész nap játszottatok?
-Egész nap. Azt kiabáltuk, hogy „folytatólagos az előadás”
A megváltott jegyekkel a következő előadásra is bent lehetett
maradni. Ha a produkció előtt valaki megváltotta a jegyét, attól
a mama még a kezdés előtt el is szedte. Aki viszont produkció
közben jött, attól csak a következő előadás előtt vették
el a jegyet, így majdnem kettőt nézhetett végig. Ezért
akadtak, akik direkt késve jöttek.
-Az egyik lexikonban az olvasható rólad : hagyományőrző
bábjátékos. Hagyományőrző népzenészről lehet hallani…
-A Vitéz László a magyar népi bábhős. Úgy, mint, a
Hanswurst, a cseh Kasperek, vagy az angol Mr. Punch. Minden országnak
meg van a maga figurája. A bábjáték annak idején vándorszínházként,
vásári bábjátékként indult. Mexikóban még a mai napig
nincs állandó bábszínház, csak vásárokon adnak elő bábjátékokat.
Olaszországban minden ünnepnapon látni a tereken paravánokat,
bábosokat.
-Ennek a Vitéz Lászlónak régen Paprika Jancsi volt a
neve?
-Nem. A Paprika
Jancsi az osztrák Paprika Fressen –paprika zabáló- alakból
„jött át” hozzánk. Osztrákok hozták be hozzánk ezt a
figurát konkrétan is, hiszen a kesztyűbáb volt a legkönnyebben
utaztatható. Előfordult, hogy papámnak nem adtak Vitéz Lászlóra,
csak Paprika Jancsira engedélyt. Miért? Mert ez az alak kupán vágja
a csendőrt, a bírót, a földesurat. Tehát mindig a népet képviseli.
-Több Vitéz László-figura készült?
-Igen. Az eredeti figurán magyar huszárruha volt. Ezt a díszítést
már a háború alatt le kellett venni. Túl magyar volt még a
nyilasoknak is. Nem is engedélyezték a Vitéz László-játékot.
Ám nem ők voltak az egyedüliek akik nem szeretették ezt a
figurát. 1945 után többször vonult „illegalitásba” ez a bábú.
Az engedélyeket a háború alatt és utána havonta, előtte
pedig szezonra kellett kérni.
-Mint az artisták, te is magától értetődő természetességgel
nőttél bele édesapád mesterségébe…
-Sőt nagyapám mesterségébe. Ő először vándorcirkuszos
volt. Látta, hogy Itáliából sok vásározó bábjátékos érkezett
Magyarországra. Gondolta: kipróbálja ezt is. Sikerült neki.
Arra is rájött: a bábok nem kérnek kenyeret. Nem kell gázsit
fizetni nekik. Meg is nyitotta bábszínházát. Így már
1897-ben működési engedéllyel rendelkezett a játékhoz.
-A bábkészítést édesapádtól lested el?
-Igen. Kölyökkoromban
minden érdekelt, amit a papa csinált. Bár ő tiltotta, hogy
faragjak. Félt, hogy megvágom magamat. A nagypapa szerszámait,
a vésőket és a faragó bicskákat egy szekrényládában
tartotta. Még tíz éves sem voltam, mikor egyszer titokban
elkezdtem farigcsálni egy Vitéz László-fejet. A mama egyszer
megleste, mi az oka annak, hogy nem megyek a környékbeli fiúkkal
játszani. Mikor a papa hazajött az irodából, szólt neki: „nézd
már meg mit csinál a gyerek!” A papa látta, hogy egy öreg
gyalupadon farigcsálok. Felém hajolt, s megkérdezte: „mit művelsz?”
Nagyon megijedtem, el akartam dugni a készülő bábfejet. „Jól
van, ne dugdosd! Mutasd meg!”-kért a papa. Megmutattam, magához
ölelt, megpuszilt, s így szólt: „Folytasd csak nyugodtan. Nem
kell titkolózni. De a kezedre vigyázz!” A papa segített a
finomabb részeket kifaragni, a mama pedig megvarrta a bábúhoz a
ruhát. Egyszer az egyik előadáson látom, hogy az általam készített
bábúval játszik a papám. Természetesen nagyon büszke voltam
magamra, s dicsekedtem a srácoknak: „Nézzétek! Azt a Vitéz Lászlót
én faragtam.” A régi ligeti bábok közül sok a debreceni vidám
parkba került.
-Játszottál Vitéz Lászlót a háború előtt is?
-Hogyne.
Először csak egyedül játszotta a papa ezeket a meséket, majd
felváltva báboztunk.
-Nehéz
volt a hangelváltoztatás?
-
Azt játszottuk a srácokkal, hogy a madarak hangját utánoztunk,
vagy ugattunk, nyerítettünk. A vásári komédiákban remek
hangutánzó művészek voltak. Tőlük lestünk el sok mindent.
-A II. világháború nem tett kárt a színházban?
-Dehogynem! A színpadon
a háború alatt akna robbant, be kellett stoppolni a kulisszákat,
az elszíneződött háttereket pedig újra kellett festeni.
-Mekkora területű színházról van szó?
- Négy méter széles volt, három méter mély, s a papa
úgy készítette el a színházat, hogy a színpad előrészét
fel lehetett hajtani. A marionett bábúkat pedig három méter
magasról mozgattuk.
-1945. május 1-jén
megnyitottad a bábszínházat. Nem lehettél könnyű
helyzetben…
-Apám nem tért haza a munkaszolgálatból, öcsémet –
aki régebben sokat játszott velem a paraván mögött – többedmagával
malenkij robot ürügyével vitték el, majd az egész társaságot
bevagonírozták, s elvitték a ceglédi fogolytáborba. És az újság
azt írta róluk, hogy „a ceglédi fogolytáborban, a menekülő
fasiszták töltik méltó büntetésüket.” Szerencsére az
egyik kérvényem hatására később Matyit szabadon engedték.
De szabadulásáig egyedül voltam. Annak ellenére, hogy Matyi
fogolytáborban volt, ’45 május elsején nekem ki kellett
nyitni. Egyedül játszottam. Az Elátkozott malmot, a Csodaládát,
az Elásott kincset tudtam egyedül. Úgy raktam le a kellékeket,
hogy kéznél legyenek.
-Édesapád nem élte túl a munkaszolgálatot, öcsédet
pedig fogolytáborba vitték az oroszok . Az ávósok lerombolták
szülőföldedet. Szinte mindig akadályokba ütköztél, de
mindent túléltél, s játszottál tovább…
-Sikerült kibújnom a szorítások alól. 1948 után egy időre
még a működési engedélyemet is elvették. Betiltották az előadásokat,
nem játszhattam Vitéz Lászlót. Mikor megkérdeztem tőlük,
hogy mi ennek az oka, hiszen Vitéz László a népi bábhős, azt
felelték: ez az alak most nem időszerű. Játsszak Traktor Ferkét
vagy Okos Katát. Akkor fogadtam meg: ha nem játszhatok eredeti
Vitéz László-játékot, akkor más ún. fő alakokkal sem fogok
játszani, így a marionettre tértem rá.
-Attól kezdve, hogy fölszámolták a Népligetben a színházatokat,
az öcséd nem lépett fel?
-Nem. Kezdetben kifutó volt az ÁPISZ-nál, majd levizsgázott,
egy kis üzletnek lett a vezetője. Olyanok vizsgáztatták, akik
több mindent tőle tanultak. Matyi, mint kifutó bejárt a gyárakba,
és sok mindent megismert.
-Ki hívott az
Állami Bábszínházba?
-Bod László festőművész, a kinevezett igazgató,
1950-ben keresett meg. Elmondta, tudja, hogy mindent a saját kezünkkel
csinálunk, és megkérdezte, vállalnám-e, hogy a Bábszínházban,
a bábmechanikákat én csináljam. Színésze van elég, de
nincsen bábkészítő. Azt mondtam, próbáljuk meg. Bod Laci
tette lehetővé, hogy a színházban Vitéz Lászlót játszhassak.
Csak nem Vitéz László neve jelent meg a plakátokon, hanem az,
hogy Bohócverseny.
-Győrben már játszhattál Vitéz László történeteteket.
Miért?
-1955-ben
alapítottuk meg Gáti György, a Kisafaludy Színház akkori
igazgatójának a kérésére az első vidéki bábszínházat,
ami a nagyszínház égisze alatt működött 1958-ig.
Azzal a feltétellel mentem oda, hogy játszhatok Vitéz Lászlót.
-Miért
csak három évig üzemelt a „bábrészleg”?
-Földes Gábor volt a színház főrendezője. Igaz, párttag
volt, de egyszer egy gyűlés alatt összetépte tagkönyvét,
mondva : csalódott ebben a pártban. 1956-ban részt vett a Győri
Nemzeti Tanács megalakításában, ő lett az értelmiségi tanács
elnöke. 1957-ben halálra ítélték, s egy évvel rá ki is végezték.
Gátit pedig börtönbe zárták. A következő igazgató koncepciójában
pedig már nem szerepelt a bábszínház, így visszatértem
Pestre. A Bábszínháznak akkor már Szilágyi Dezső volt az
igazgatója. Abban az időben hoztak egy olyan határozatot, hogy
akinek nincs színész diplomája, annak el kell végezni a Bábszínészképzőt.
„Mit akartok? A magyar bábtörténet picike darabkája vagyok.
Mondjatok olyat, amit én a bábszínpadon nem tudok megcsinálni!”-
mondtam az igazgatónak. Ha annak idején nem mentem el volna a Bábszínházhoz,
akkor egy sor játék meg se született volna. Hiába, el kellett
járnom az órákra. Sok dologról többet tudtam, mint a tanárok.
Fischer Sándor – aki a Rádió stúdiójának volt az egyik tanára
- tanította a beszédet. Eljátszottam neki, hogy teljesen rekedt
vagyok, ilyen beteg hangon elmondtam, hogy egész héten vidéken
tájoltunk, nem tudok beszélni, ne kívánja, hogy most
gyakoroljak. Azt felelte erre, „jól van, menjél el, majd pótoljuk."
Ennek annyira örültem, hogy elfelejtettem elváltoztatni a
hangom, és totálisan egészségesen azt mondtam, „köszönöm
szépen, majd legközelebb találkozunk.” Persze mindenki elröhögte
magát. A végén azt kértem a minisztériumtól, hogy legalább
vizsgáznom ne kelljen, tudtam, hogy ez a bizonyítvány annyit ér
nekem, mint a WC-papír. Végül csak annyit írtak a bizonyítványomba,
hogy a tanfolyamot elvégeztem. Röhej volt. Én tanuljak, aki
annak idején, mikor a Bábszínházban előadták a Petruskát
megfaragta a Petruskát, a Mórt és a Balerinát? Sőt: én tanítottam
be a marionett-játékokat. Hazahoztam a zenét, s itthon kipróbáltam
a táncjátékot. Az már egy más lapra tartozik, hogy még a
nevemet se tüntették fel a plakáton.
-Jól tudom, hogy valaki elég erősen fúrt a Bábszínháznál?
-Nevet nem mondok.
Egy rendező fúrt engem. Az igazgatóval elhitette, hogy a székére
pályázom. Előtte többször összezördültünk a próbák
alatt. Gyakran olyasmit kért, amit nem lehetett megcsinálni.
Mondtam, neki, hogy egy gyerektől is hajlandó vagyok tanulni, ha
valamit jobban tud nálam. Kértem, jöjjön föl a színpadra,
mutassa meg mit akar. Azt mondta, „ na jó, add ide azt a figurát,
majd megmutatom.” Amikor a paravánhoz jött, kiderült, hogy
nem lehet véghez vinni azt, amit akar.
-A Bábszínháznál Gyurkó Henrik vette át a Vitéz László
történeteteket. Ez miként történhetett?
-Gyurkó Henit öcsémként
szerettem. Történt: egy amatőr mozgalom számára leírtam az
Elátkozott malom c. darabot. Ezt a Népművelési Intézet
jelentette meg. Heni megkérdezett: megengedem –e, hogy játssza
a Vitéz Lászlót. Kérdeztem : milyen gázsival? Ingyen –
felelte. Áldásom adtam a dologra. Miután elkerültem a Bábszínháztól,
hallottam, hogy ő vette át ott a Vitéz László előadásokat.
De nem haragszom rá.
-Alapítványi támogatással a ’90-es évek elején
felújították a népligeti bábszínházat. Volt egy bemutató,
aztán annyi. Mi volt a gond?
- Több helyről sikerült támogatást szereznem. A bódét
sikerült megmentenem, így az ’50-es években nem rombolták
le. Összejött másfélmillió forint, melyből ’90 után újjáépítettük
a ligeti bódét a Városszépítő Egyesület felügyeletével.
Augusztusban lesz 18. éve, hogy újjáépült a játszóhely.
Lement a nyitóelőadás, de alig telt el két hét, már betörtek.
Kifeszítették az ajtókat. Még nagyapám szerszámait is ellopták.
Egyre jobban züllött a liget. Ilyen körülmények közt nem
tudok ott játszani. Ahányszor arra járok, mindig összeszorul a
szívem. Azért van nálam ilyen hatalmas rumli, mert a Népligetből
be kellett menekítenem azt, amit a rablók meghagytak.
-Vannak olyan
kritikák, melyek kimondják: hogy ez a bábozási mód már túlhaladott…
-Nem érdekelnek ezek a cikkek. Fenéktörlésre jók csupán.
A közönséget kell megkérdezni. Olyan közönség még nem
volt, akit nem tudtam volna megfogni. Mi, Vitéz Lászlóval együtt
a publikumért vagyunk, létezünk. A nézőket szolgáljuk.
-Egyik terved : egy bábmúzeum létrehozása. Megvalósul?
-A Kossuth-díjam összegét szánom rá. Debrecenben hozzuk
létre a múzeumot, a vidám park belső dombján. A város polgármestere
is támogatja az elképzelésemet. Szeretném, ha papám 125. születésnapján
már vendégeket fogadna a múzeum.
-Kapsz még felkéréseket?
-Felolvassam tán
az előjegyzéseket? Nagyon sok helyre hívnak. Legutóbb, idén májusban
Szabadkán voltam egy színházi fesztiválon, ahol a bizottság
nekem ítélte a Kis Herceg –díjat.
Lejárt lemez? Túlhaladott lenne Kemény Henrik produkciója?
Kis szerencsével hozzá lehet jutni DVD-n négy Vitéz László-meséhez.
Meg is vettem gyerekeknek. A hatás megdöbbentő volt. Szinte a
székhez szögelte őket a mester bábjátéka. Nem is beszélve
arról a gyermeki kacajról, melyet egyetlen egy amerikai produkció
sem váltott ki belőlük.
Medveczky Attila
|
