vissza a főoldalra

 2007.08.31. 

Bozsó József táncos-komikus, koreográfus, rendező

- Gyermekkoráról és pályafutása kezdetéről nagyon szórakoztatóan, már-már regényesen ír a honlapján, ám fontos részletek hiányoznak, ezért kérem, hogy kezdjük a legelején. Hogyan indult művészi pályája?

 - Szolnokon születtem, ott is jártam iskolába. Nagyon kicsi voltam még, amikor a tollaslabda ütőmmel már kicsit másként játszottam, mint várható lett volna. Én ugyanis gitározást színleltem vele, miközben persze énekeltem is. Mókásan azt mondhatnám, hogy ekkor indul el művészi pályám, de persze a valóság azért más. A zene iránti vonzódásomat azonban mégis jól mutatja ez az emlékkép. Később aztán a Bartók Béla Zeneiskolába jártam Szolnokon, ahol a gyakorlatban is megismerkedtem a zenével, az alapokkal. A Tisza-parti Zenei Gimnáziumban már valódi gitáron is egyre többet játszottam. A tánc ekkor még nem játszott szerepet az életemben. Annak felbukkanása – hogy stílszerű legyek az előbbi felvetéséhez – megint csak regényesnek nevezhető.

 - Kíváncsivá tett…

 - Ért egy eléggé komoly baleset, egy lábtörés, amelynek köszönhetően hosszabb ideig tartó rehabilitációra szorultam. Miután örökmozgó fiatal voltam, állandóan fociztam, sportoltam, ez nagyon kellemetlen volt számomra. Ezért nyomban meg is kérdeztem a rehabilitációs orvost, hogy milyen módon mozoghatnék. Ő azt felelte, hogy az én állapotomban csak koordinált mozgás, a kerékpározás, illetve a tánc segíthetne a gyógyulásban. Nem kellett kétszer mondania a táncot… Így kezdtem el komolyabban táncolni, és annyira a rabjává váltam, hogy a mai napig is aktívan űzöm ezt a csodálatos mozgásformát. Hivatalosan, végzettségemet tekintve egyébként revü- és sztepptáncos is vagyok.

 - Szakmai pályája éppen innentől kezd egyedivé válni. Az ugyanis egyáltalán nem nevezhető általánosnak, hogy valaki egyszerre játsszon, rendezzen, koreografáljon, miközben műsoros esteket, fesztiválokat szervez és tanít is. Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen sokoldalú legyen?

 - Szerintem az érdeklődés és a maximalizmus a legfontosabb. Ha bármelyik hiányzik, akkor mindez már nem valósítható meg. Nekem egész életemben az volt a célom, hogy ha valamibe belekezdek, akkor azt a lehető legtökéletesebben, a lehető legmagasabb színvonalon valósítsam meg. Emellett pedig mindig nagyon érdekelt is a színház, illetve annak minden alkotói fázisa. Ám ezzel együtt is csak az élet különös véletlenjei révén válhatott ennyire sokrétűvé a tevékenységem. Nem sokkal azután, hogy felkerültem Budapestre, a híres koreográfus, Jeszenszky Endre bácsi jóvoltából már magam is részt vettem bizonyos tévéműsorok koreográfiájának kialakításában.  Ezek során kiderült, hogy vannak saját ötleteim, jó elképzeléseim, amelyeket nyugodtan bele lehet építeni egy-egy műsorszámba. Máig büszke vagyok arra, hogy ilyen fiatalon ilyen kitűnő szakemberek mellett dolgozhattam. Minden púder nélkül mondhatom: rengeteget tanultam tőlük. Arra pedig szintén büszke vagyok, hogy mint koreográfusnak, több produkció sikerében is részem volt. Az egyik legkiválóbb akkori színész, Csákányi László híres „ülcsi-táncát” például én találtam ki, és részleteit együtt dolgoztuk ki Laci bácsival. Miként Hűvösvölgyi Ildikó és Cseke Péter közös estjének koreográfiája is az én nevemhez fűződik. De készítettem koreográfiát Tahi-Tóth Lászlónak, Balázs Péternek és több más ismert színésznek is.

 - És a tanítás? Azt is szokatlanul fiatalon kezdte.

 - Megint csak azt kell mondanom, hogy a véletlen hozta a lehetőségeket. A Színművészeti Főiskolán Kazán István tanár úr és Versényi Ida néni hirtelen jött betegsége miatt veszélybe sodródott az egyik osztály tanéve. Így – mintegy fél évig – átvettem az osztályfőnök, Kazán tanár úr helyét és mondhatjuk, hogy én vittem az osztályt. Zenés mesterséget, koreográfiát tanítottam nekik, miközben persze minden szükséges adminisztrációs feladatot is magam végeztem. Miután kiszivárgott, hogy jól helyettesítettem Kazán tanár urat, megkerestek a Balettintézettől, hogy az átmenetileg távozó Schubert Éva helyére eljönnék-e óraadónak? Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mennyire hatalmas művésznek tartom Schubert Évát. Tudtam, hogy őt lehetetlenség pótolni, ám az is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen megtisztelő felkérésre nem mondhatok nemet. Így ott is tanítottam fél évig. Ma már nem tanítok, de ez nem azért van, mert nem tettem szívesen, hanem azért, mert hála Istennek sok elfoglaltságom van, ami mellett nem tudnék olyan színvonalon tanítani, amit önmagamtól elvárnék. Így pedig nem szabad csinálni. Nemcsak a tanítást, semmit sem!

 - Ön napjaink egyik legkiemelkedőbb operett-színésze, úgyhogy beszélgessünk egy kicsit az operett világáról. Kijelenthető-e az operettről, hogy magyar műfaj?

 - Úgy gondolom, hogy igen, bár talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy magyar-osztrák, vagy magyar-német. Az operett ugyanis kiemelkedő sikereit és máig tartó hatalmas vonzerejét annak köszönheti, hogy a Strauss-os, bécsi keringős, könnyed zenei világot ötvözi a temperamentumos és roppant érzelmes magyar zenével, valamint színjátszással. Ezt az ötvözetet szerintem lehetetlen túlszárnyalni.

 - Kit tekint a legnagyobb operett-írónak?

 - Minden operett-szerzőt nagyon-nagyra becsülök, és igencsak nehezet kér tőlem akkor, amikor ezeknek a kitűnő embereknek a sorrendjét kellene felállítanom. Huszka Jenő, Lehár Ferenc és a többi operett-szerző egyaránt örökérvényű, és sikerre ítélt darabok sorát írta meg. Ha a legnagyobbat kellene megneveznem, és csak egy nevet mondhatnék, akkor azt hiszem, Kálmán Imre nevét mondanám. Ne feledjük, hogy az operettek többségének születése a „boldog békeidők” utolsó esztendőire esik. Túlnyomó részük Bécsben íródott, német nyelven. Ez persze semmit nem von le ezek magyarságából. Ám Kálmán Imre volt az egyetlen, aki minden művét azonnal lefordíttatta magyarra is, és így egyszerre két nyelven jelentek meg azok. Kálmán Imre rendkívül büszke volt magyarságára később az emigrációban is, és mindvégig magyar maradt lelkületében, szellemiségében is. Ezek miatt a sok kitűnő szerző közül talán őt nevezném a legkitűnőbbnek.

 - Sokan vélik úgy, hogy Kálmán Imre Csárdáskirálynő című műve „Az operettek operettje”. Ön volt már ennek a világhírű darabnak színésze, koreográfusa és rendezője is. Melyik szerepkörben gyakorolta a legnagyobb hatást önre ez a csodálatos operett?

 - Minden szemszögből és pozícióból más az előadás. Érdekes módon nem tudom megunni, bár már hét különböző rendezésben játszottam, nem számítva a sajátomat. Minden részét élvezem, nem tudok különbséget tenni.

 - Amikor rendez egy darabot, befolyásolja-e munkájában, hogy Ön egyben színész is?

 - Természetesen befolyásol, és maximálisan hiszek abban, hogy ennek így is kell lennie. Létkérdésnek tartom, hogy egy rendező tudjon a színész fejével gondolkodni! Ezen kívül arra kell még nagyon odafigyelni, hogy a stílus, a színészek színpadi viselkedése hiteles, a kornak megfelelő legyen. Az operettben különösen keskeny az a határvonal, amely elválasztja a még hiteles darabot a túljátszott, torzóvá váló előadástól. Ez rendkívüli jelentőséggel bír.

 - Hogyan látja az operett műfajának jövőjét?

 - Ez egy nagyon érdekes kérdés. Az operett az egyik legösszetettebb műfaj. Egyszerre kell tartalmaznia kitűnő zenei világot, humort, ének- és tánctudást valamint kimagasló színészi játékot. Úgy érzem, hogy a műfaj „elmenőben van”. Ez alatt azt értem, hogy az elmúlt néhány évtizedben már nem születtek új operett-darabok, illetve amelyek mégis íródtak, azok nem hoztak kellő sikert. Erre jó példa az 1998-ban bemutatott Dobostorta című operett, mely mindössze 17 előadást élt meg. Pedig az alapmű szerintem nagyon is életképes lehetett volna. A régi, klasszikus operett-darabok jövője persze nem kérdéses. Biztos vagyok abban, hogy a Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, a Mária főhadnagy, a Víg özvegy, a Lili bárónő vagy éppen a Luxemburg grófja ötven, száz, kétszáz év múlva is ugyanilyen sikerrel játszott darab lesz majd, mint napjainkban. Ám ettől függetlenül új operettek már nem nagyon, vagy egyáltalán nem fognak születni.

 - Ne haragudjon, de ez nem teljesen világos. Miért ne születhetnének új, nagyon sikeres operettek ebben a században is?

 - Én a klasszikus operettekre gondoltam. Nem szabad elfelejteni, hogy – nem számítva a Fényes Szabolcs nevével fémjelzett 1950-es évekbeli, szocialista operettfilmes időszakot – az operettek világa hozzávetőlegesen az 1848 és 1914 közötti időszakot idézi. Úgy külsőségükben, mint lelkületükben, abban a világban játszódnak, azt a korszakot láttatja velünk a szerzők kitűnő szemüvegén és remek dramaturgiai érzékén keresztül. Kálmán Imre, Huszka Jenő, Lehár Ferenc és a többiek azért írtak ilyen remek és örökzöld műveket, mert maguk is annak a kornak a szülöttei voltak. A ma vagy a holnap szerzője éppen ezért nem fog már tudni klasszikus operettet alkotni, mert azt a szellemiséget, azt a hangulatot semmilyen módon nem lenne képes láttatni. Ha megpróbálna azt a korszakot bemutató operettet írni, akkor szerintem a mű torzó lenne, ha pedig mai szellemiséggel ír, abból már nem klasszikus operett fog kisülni. Ez tehát egyfajta ördögi kör… És ebben keresendő annak oka is, hogy ma már zenés darabok címén musicalek, rockoperák születnek és nem operettek.

 - 2001-ben, másfél évtized után jött el a Budapesti Operettszínháztól. Azóta szabadúszó. Miért hozta meg ezt a döntést?

 - Összetett a kérdés. 1989 óta, immáron tizennyolcadik esztendeje folyamatosan járom a világot a különböző turnék jóvoltából. Ezek a fellépés-sorozatok nagyon sokat jelentenek számomra úgy szakmailag, mind anyagi értelemben. 2001-ben Kerényi Miklós Gábor főigazgató választás elé állított, mondván, ahhoz, hogy továbbra is foglalkoztatni tudjon, le kell mondanom a turnékról. Én – nagyon nehéz szívvel ugyan, de – amellett döntöttem, hogy inkább szabadúszóként folytatom. Ám azt is be kell vallanom, hogy ez csak az egyik oka volt a távozásomnak. A másik oka az volt, hogy a Budapesti Operettszínház műsorstruktúrája némiképpen átalakult, amellyel én nem igazán tudtam azonosulni. És nem csak én voltam így ezzel, hanem az operett legnagyobb csillagai közül még nagyon sokan. Ma már talán csak 5-6 főre tehető azok száma, akik abból a generációból még a Budapesti Operettszínház társulatához tartoznak. Ez pedig nem egészséges dolog. Van egy fiatal, nagyon ügyes és tehetséges korosztály, akikben ott a lehetőség, hogy hosszú távon tovább vigyék a magyar operett magas színvonalát. Ám önhibájukon kívül nem biztos, hogy ez megvalósul.

 - Miért? Rendszeresen járok az operettbe, és azt látom, hogy a darabok nagy sikerrel, telt házak előtt zajlanak.

 - Ez igaz, és ha van valami, ami hibátlan az operettszínházban, akkor az a marketingtevékenység és a darabok propagálása. De többnyire musicaleket játszanak. Én nap, mint nap rengeteget tanultam kezdő korom nagy operett színészeitől. Ez a mai fiatalok számára nem nagyon adatik meg. Engem Maros Gábor, Farkas Bálint, Németh Sándor és mások olyan dolgokra tanítottak meg, amelyeket sem a főiskola, sem egyéb iskola nem képes átadni egy fiatal művésznek. Ez adta a magyar operett játszás sava-borsát. Közvetve az 1922 óta tartó folyamat szakadt meg 2001-ben. A kiválóságokkal együtt töltött közös idő, a mindennapos közös munka az, amely nélkül nagyon nehéz lesz a mai, egyébként tényleg nagyon tehetséges generációnak elsajátítani azokat a kulisszatitkokat, amelyek még Rátkai Mártontól, Kabos Gyulától, Latabár Kálmántól, Feleki Kamilltól hagyományozódtak ránk.

 - Szabadúszóként elégedett a sorsával?

 - Szerencsére semmi okom nincs panaszra, sok munkám van, amelyek mind fontosak számomra. Játszom Miskolcon, Sopronban, a Belvárosi Színházban és a Turay Ida Színházban is. Tagja vagyok az Interoperett társulatának. Számtalan rövidebb-hosszabb turnén veszek részt. Bármerre megyünk, Mexikótól-Kínáig, Amerikától-Németországig, mindenütt elsöprő sikereket aratunk. Az operett minden kultúrában magával ragadja az embereket. A szerepléseken kívül sem unatkozom. Éppen a közelmúltban tartottuk meg a hagyományos Operettfalu-rendezvényt a Szeged melletti Kübekházán. Ennek immáron második éve igazgatója vagyok. Jelenleg zenés játékot írok Turay Ida életéről. A hatalmas tehetségű színésznő most szeptemberben lenne 100 éves.

 - Július közepén Tihanyban Dale Harding szerepében láttam Önt a Kakukkfészek című darabban. Egy ilyen nyomasztó drámában mennyiben más eljátszani egy szerepet, mint az ehhez képest könnyednek tekinthető operettekben?

 - Teljesen más, ugyanakkor szakmailag éppen ugyanolyan kihívást jelent, mint egy bonviván vagy egy táncos-komikus operett-szerep megformálása. Ez a karakter ráadásul alapvetően nehezen megfogható, hiszen bár a bolondok házában van, egyáltalán nem bolond. És miközben többször is beszél betegtársainak a feleségéről, nem derül ki egyértelműen a darabból, hogy Dale homoszexuális-e vagy sem? Amikor véglegessé vált, hogy Darvasi Ilona igazgató és Bujtor István rendező mellettem döntött, és megkaptam a szerepet, nagyon igyekeztem, hogy hitelesen formáljam meg Dale Harding-ot. Érdekesség és a Kakukkfészek különleges nehézségi fokát mutatja, hogy maga a rendező hívta fel a figyelmünket arra, hogy ne próbáljuk végigkoncentrálni a darabot, mert lehetetlenség. Bujtor Istvánnak tökéletesen igaza volt. Amikor én az első előadások egyikén – intelme ellenére – tudatosan megpróbáltam ezt, fél napig erős fejfájásom volt. Tényleg nehéz darab, klasszikus dráma, amely azonban komoly színészi tapasztalatokat adott számomra.

 - Rendkívül sokoldalú művész, ám a bulvársajtóban és a kereskedelmi tévékben szinte sohasem tűnik fel. Nem bántja ez a szembetűnő mellőzöttség?

 - A legkevésbé sem bánt, sőt azt mondom, nagyon jól van ez így. Igaz, hogy a mellőzöttség valóban megvan, de érdemes ugyanezt megnézni a visszájáról, illetve megkeresni az okokat, hogy miért lehet ez így. Emlékszem arra, amikor az egyik bulvárlaptól felhívott egy újságíró azzal, hogy „mondjak már valami érdekeset”. Nekem éppen akkor vizsgázott a nagyobbik lányom, így – mi sem természetesebb – hogy ezzel hozakodtam elő. Rövid hallgatás után az újságíró jelezte, hogy ő bizony nem ilyenre gondolt, hanem valami szaftos kis dologra. Miután ekkor én lettem egy kicsit értetlen, tovább faggatott. Kérdezte, hogy mikor, melyik darabbéli partnernőmbe lettem szerelmes? Ekkor elmondtam neki, hogy én – furcsa vagy nem furcsa – nem szoktam beleszeretni a partnernőimbe. Tizenhét éve nagyon boldog házasságban élek, csodálatos feleségem van és két gyönyörű gyermeket nevelünk. Kiderült, hogy ez bizony nem téma a számukra. Így viszont én sem okvetlenül vágyom arra, hogy bármelyik bulvárlap címlapján lássam magam viszont… A kereskedelmi tévékben sem jobb a helyzet ilyen téren. Amíg azzal töltik ki a fő műsoridőt, hogy ki mennyi hernyót tud megenni, addig nem tartom valószínűnek, hogy én leszek bármelyik műsor sztárja… De – mint az előbb már mondtam – ez nagyon is jól van így. Már csak azért is, mert az ott szereplők – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – elsősorban a pénzszerzés miatt, másodsorban pedig a tehetség nyilvánvaló hiányát pótolandó vállalják az ilyen jellegű újságokban és műsorokban való folyamatos szerepléseket. Ha valaki nem képes arra, hogy a színpadon nyújtott alakításaival tűnjön ki, akkor kénytelen igénybe venni ezeket a módszereket. Én azonban – velük ellentétben – továbbra is a színpadon szeretnék bizonyítani!

Kovács Attila