|
 2007.08.31.
Széljegyzet
Csurka forgatókönyvéhez
Alig
hiszem, kissé meg is ijeszt: immár tizenöt éve annak, hogy
azon az augusztusi csütörtökön, átlapozva a friss Magyar Fórumot,
szemem elé tárult Csurka nyolc kolumnás, óriás tanulmánya, a
Néhány gondolat, amelynek megjelenésétől új időszámítás
kezdődött a rendszerváltozásban. Ugyanis megszűnt a bárgyú,
óvodai csodavárás korszaka, és a gondolkodni képesek egyre
inkább felismerni voltak kénytelenek, hogy hiába mentek ki az
oroszok, hiába jött létre és került kormányra az MDF, a sült
turul csak nem akar magától a szájukba repülni – azért
tenni is kell, bátrat és nagyot tenni, hogy megvalósuljon az álom.
Ha számbavesszük az elmúlt századok legjelesebb homo
literatusai által írott műveket, jól látható, hogy szinte
kivétel nélkül utólagos elmondásai, összefoglalásai, elemzései,
ábrázolásai valami korábban történt eseménynek, vagyis:
megvilágítják a múltat, azt, ami volt, úgy, ahogy volt. Első
olvasatban a Néhány gondolat is ilyen kritikai elemzésnek tűnhetett,
valójában nem ilyen, mert azon ritka írott művek közé
sorolandó, amelyek reflektora elsősorban a jövőt pásztázza,
és alapvetően arra van ráhangolódva, ami lesz, aminek lennie
kellene, ami ajánlatos lenne. A Néhány gondolat megjelenése után
már semmit sem lehetett olyan valós, vagy tettetett ártatlansággal
csinálni, vagy mondani az MDF berkeiben, mint előtte, mert
Csurka tanulmánya megváltoztatta a dolgok irányát, menetét és
értékrendjét: egy olyan robbanás volt, amely lelökte a sínről
a rossz irányba döcögő MDF-gőzöst, kikényszerítve a pályamódosítását.
Ez volt az a – (hazánkban nem előzmények nélküli,
gondoljunk csak Petőfire, Széchenyire, Szabó Dezsőre) –
megszentelt pillanat, amikor az író történelmet csinál írásával.
A hatalom részéről meg is kapta nyomban, ami jár neki:
„Csurka ügyes pamfletet írt” – idézték Antallt az ijedt
hivatalnokok. Minden jel arra utal, hogy a csurkai írásművészet
műfaji besorolásával ma is gondban vannak azok, akiknek jogosítvány
adatott az efféle besorolás meghozatalára. Ugyanis a Néhány
gondolat születésének 15. évfordulójára időzített új,
nagy, távlatos tanulmányát, A kilábalás forgatókönyvét utópiának
minősítették. Lám, lám, a pamflet után, most egy utópia. Ez
a Csurka csak nem tud megírni egy snájdig tanulmányt, egy kétségbe
nem vonhatóan jelentőset, olyat például, mint a Kommunista Kiáltvány
volt annak idején, amelyet – tudtommal – egyetlen politológus
sem minősített sem pamfletnek, sem utópiának. Nagyon nagy utat
kellett megtennie szerzőjének, hogy ez a tanulmány létrejöhessen.
A kilábalás forgatókönyvében benne van a Néhány gondolat
minden ereje, becsületessége, elszántsága, őszinte aggódása
a magyarság várható jövője, és kétségbeesése a látható
jelene miatt. Csakhogy a Forgatókönyv túllép a Néhány
gondolat pártokra épülő, ma már tudhatóan működésképtelen
politikai rendszerén. Túllép rajta, mert felismeri, hogy a
politikai gödörből való kilábalás alapvető feltétele
„egy új, nem egypárti, nem kétpárti, nem is pártokból álló
magyar rendszer… Világosan kell látnunk: a rendszerben van a
hiba. … Vonjuk ki a rendszerből a pártokat, s a rendszer összeomlik.”
És itt jelentkezik az a bizonyos déja vu érzés, mert
valójában véve nagyon is ismerősen hangzik mindez, hiszen
legnagyobbjaink – Széchenyi vagy Szabó Dezső – szinte szó
szerint ugyanehhez az eredményhez jutottak el, de aztán mindig
hatalomra tör Ady Tökmag Jankóinak siserehada, és a
„perc-emberkék dáridója”
elnyomja a zsenik halk üzenetét. Csurka kétséget kizáróan
felismerte, hogy a pártokra épített nemzetépítés ebben az
országban nem működik. Ez önmagában nem is lehet meglepő,
hiszen a párt szó etimológiailag is „részt” jelent: az egésznek
egy részét, a nemzeti tortának egy szeletét, így aztán a párt,
ha jól működik, csakis a részérdekek szószólójaként eredményes,
falkaérdeket véd, a falkán kívüli világot, mint legyőzendő
ellenséget kezeli: párt a pártnak farkasa. A pártpolitikus nem
olvas Aristotelest, de ha olvasná, sem hinné el neki, hogy az egész
többet ér, mint a rész. Mert, ha elhinné, úgy érezné elvész
pártja létjogosultsága. Pedig nincsen egészen így: a pártok
valahol a közérdek és a privát szféra közötti régiók, és
meg kell találnunk legoptimálisabb helyüket, szerepüket a
magyar társadalomban, ugyanis mai szerepük a nemzetre halált
hozó tehetetlenség. Csurka a Forgatókönyvben az esztelen, a
kibontakozás látszatát sem rejtő pártpolitizálás ellen
fellebbezett a rációhoz: elvárja – mert úgy hiszi, hogy elvárható
– a magyar nemzeti oldal pártjainak vezetőitől, hogy félretéve
a zsigeri indulatokat, a pártközhelyeket, a kreált, vagy akár
jogos múltbéli sérelmeket, az ország megmentése érdekében
értsenek szót, fogjanak össze: kössenek szerződést arra,
hogy az immár 17 éve vajúdó, de megszületni nem tudó
rendszerváltást közös erővel megvalósítsák a következő választáson.
Emlékeztetnék rá, hogy úgy istenigazából nem is annyira új
ez a konkordancia-felvetés, hiszen az 1996-ban, 11 évvel ezelőtt
meghirdetett Nemzeti összefogás programja szintén Csurka nevéhez
fűződik, de – akkor – elutasításban részesült. A MIÉP
elnöke nyilván úgy gondolja, hogy az azóta elmúlt időt, a
nemzeti kudarcot kudarcra halmozó, a vak és felelőtlen
jobboldali politizálás lehangoló leltárát látva, ma jobb belátásra
bírhatóak politikustársai, mint korábban. A Gyurcsány-Kóka-féle
balliberális pénzdiktatúrát csakis kétharmados parlamenti többség
elérése esetén lehet kiiktatni az országvezetésből. „Ezért
az első lépcsőben világos, kétharmados többséget kell elérni.
A második lépcsőben pedig ennek a kétharmados választási győzelemnek
a birtokában rendszerváltást kell végrehajtani. … A választás
után a választási rendszerrel együtt a pártrendszert kell gyökeresen
megváltoztatni.” A
Forgatókönyv azzal biztosítaná ezen program megvalósításának
valós esélyeit, hogy, az abban részt venni hajlandó pártok a
köztársasági elnökkel kötnek szerződést, amelyben vállalják,
hogy győzelem esetén valóban végrehajtják ezeket a nagy
jelentőségű, rendszerváltási programokat, beleértve az
alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását is. Ha pedig a
programot nem teljesítik kötelesek lemondani, automatikusan új
választást kell kiírni, de azon ők nem indulhatnak. (A szerződést
felrúgók legközelebb csak az azt követő választáson
vehetnek részt.) Ha a magyar politikai elit képes lenne ilyen
fokú összefogásra, és az ezzel járó önkorlátozásra, történelmi
győzelmet arathatna az országot gyarmati sorba lökő
balliberalizmus felett.
Már utaltam rá, Csurka sosem volt a személyi hatalom
megszállottja, mindig is hajlott a nagy ívű összefogásokra,
és mert ehhez nem volt partnere, 2002-ben feltételek és
viszontgesztusok nélkül tett példátlanul jelentős politikai
gesztust a Fidesznek, amikor felajánlotta, hogy
szükség esetén a második fordulóban a MIÉP hajlandó
visszaléptetni 100 képviselőjelöltjét Orbánék javára.
Nemhogy köszönetet nem kapott, de látványos, sértő elutasításban
részesült. Azóta sok idő eltelt, indulatok nélkül, higgadtan
és felelősen kimondható: 2002 tavaszán nem Csurka követett el
nagy hibát a támogatás felajánlásával, hanem Orbánék, akik
ezt nem fogadták el. Ennek következtében nemcsak a MIÉP-et
ebrudalták ki a parlamentből, hanem önmagukat is a kormányból!
Azóta sem tudtak visszakerülni. Nagy árat fizetett – és
fizettetett az egész országgal! - Orbán azért, mert képtelen
volt elfogadni egy másik párttól a segítséget, amelyet, ha
elfogad, ma senki sem tudná e hazában, hogy ki az a Gyurcsány
Fletó, és ki a csuda Dr. Kóka. Persze Csurka is tanult ebből,
ezért a Forgatókönyvben meghirdetett szerződéses rendszerváltási
program már nem hajlandó feltételek, jogi garanciák nélkül
tolni más pártok szekerét, de ha ezen pártok csatlakoznak a történelmi
szerződéshez, minden elképzelhető és elvárható politikai támogatást
megkapnak a MIÉP-től, miképpen ők is meg kell. hogy adjanak
egymásnak és nekünk. Korrekt dolog ez, vitathatatlanul célszerű,
és a legkevésbé sem utópia. Ugyanakkor van a Forgatókönyvben
egy nagyon fontos üzenet is, amit – reményeink szerint – meg
fognak hallani azok, akiket érint. Nevesen az, hogy az egy
oldalon harcoló pártok kötelesek elfogadni a másik párt felajánlott
segítségét. Véget kell vetni a gyalázatos gyakorlatnak,
amiben sajnos élenjáró volt a Fidesz, hogy potenciális szövetségesét,
a felé száz és száz gesztust tevő MIÉP-et leszélsőségezi,
ellöki magától. Ha elfogadjuk – már pedig ki merné nem
elfogadni – a Szabó Dezső-i alapvetést, mely szerint
„Minden magyar felelős minden magyarért”, akkor nem csupán
a segítségadásra, de a segítség elfogadására is kötelezettséget
vállalunk. Ha elutasítom a másik felém nyújtott, segítő kezét,
lényegében megfosztom attól, hogy felelősséget vállalhasson
a másik magyarért. Ez politikai bűnözés a javából. A mégis
utópiázóknak pedig röviden ezt üzenem: bölcsészeti értelemben
semmi sem utópia, ami megvalósítható. Utópiának csak az az
elképzelés tekintendő, amely elvben is megvalósíthatatlan képtelenség.
Kérem, uraim, azért a magyar nemzeti összefogás ügyét ne
tekintsék ilyennek. Kölcsey jut eszembe a Forgatókönyvről:
„Itt az írás, olvassátok érett ésszel, józanon”. Igaz,
egy nyitott kérdés még maradt, az hogy képes-e szót érteni végre
magyar a magyarral?
Szőcs
Zoltán
|
