vissza a főoldalra

 2007.08.31. 

Gátat vethet az alkotmány a közegészségügy reformmal álcázott felszámolásának?

A magyar lakosság ez év áprilisától a „programozott halállal” szembesül: az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről szóló, 2006. évi CXXXII. törvénnyel megindított diktátum – amely szerény kezdetként 20 milliárd  forintot vont el a 17 éve intézményesen ellehetetlenített egészségügytől –  a megelőzés – egészség megőrzés – és gondoskodó (életmentő) gyógyítás helyett a társadalmat (beteget és orvost) kiszolgáltatja az őt leigázó tőkeuralom nyereségszerző igényeinek. Ki „állíthatná meg Arturo Uit”? A mára szétzilált roncstársadalom önszerveződése aligha. Reménykedhetünk-e még abban, hogy életünk fondorlatos pusztításának az Alkotmány megállj-t parancsolhat? E bonyolult kérdést itt – kényszerűen – a lényegre sarkítom.

Két alapjog áll az alkotmánybírósági értelmezések tengelyében. Egyik az egészséghez, másik a társadalombiztosítással megvalósuló ellátáshoz fűződik. Az Alkotmány szerint az országunkban élőknek – tehát nemcsak állampolgárainknak – joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. E jogot az állam – többek közt – az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével valósítja meg. Állampolgárainknak joguk van a szociális biztonsághoz, ami – többek közt – a beteg ellátáshoz való jogát jelenti. Ezt az állam a társadalombiztosítással szavatolja. Mivel mindkét esetben az ember sérthetetlen és el nem idegeníthető, alapvető jogáról van szó, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. A két alapjog érvényesítése során az Alkotmánybíróság (AB) kiemeli a jogállamiság és az ahhoz fűződő jogbiztonság – az utóbbi körében a szerzett jogok védelmének – a követelményeit is.  

Mit jelent a valóságban a „lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészségünk” jogvédelme? Az AB e jog érvényesülését két megszorító feltételhez köti: egyrészt aláveti az állam teherbíró képességének, másrészt kizárja annak önmagában, alanyi jogként értelmezhetőségét. E szerint „a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogosultságként meghatározott alkotmányi követelmény az államnak azt az alkotmányos kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez.” Ennek egyik követelménye, hogy az állam a megfelelő egészségügyi intézmények létesítésére és ilyen orvosi ellátás megszervezésére köteles. (37/2000. /X. 31./ AB határozat) Az AB leszögezi: e körben az állam a lehető legmagasabb szintű egészségügyi intézményhálózat kiépítésére és orvosi ellátás biztosítására köteles. A ’lehetséges szint’ nyilvánvalóan nemcsak az orvostudományi, műszaki és technikai szempontokra vonatkozik, de magában foglalja a gazdasági, szervezeti-szervezési lehetőségeket és az állam – továbbá a társadalombiztosítás – teherbíró képességét is.” (54/1996. /XI. 30./ AB határozat)

Másfelől, „az egészségügyi intézményhálózat és az orvosi ellátás körében az Alkotmánybíróság elvontan, általános ismérvekkel csak egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. Ilyennek volna minősíthető például, ha az ország egyes területein az egészségügyi intézményrendszer és az orvosi ellátás teljesen hiányozna.” Az alkotmányossági vizsgálat „csak arra szorítkozhat, hogy az állam eleget tesz-e az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésére vonatkozó alkotmányos kötelezettségének vagy sem. A szükséges ellátás megszervezésének módja, az intézményrendszerek működtetése, továbbá ezek finanszírozási technikái az Alkotmány rendelkezéseinek körén kívül esnek, a törvényhozó szabadságába és felelősségébe tartoznak, és csak szélső esetben vetnek fel alkotmányossági kérdéseket.” Emiatt „..a rendszer helyességének, hatékonyságának, eredményességének a megítélése nem alkotmányossági kérdés.”

A betegellátásra való alkotmányos jogot az AB – mivel az a kötelező társadalombiztosításhoz tartozik – ugyan valós alanyi jognak tekinti, viszont a szolgáltatások megszűntetésének vagy csökkentésének alkotmányosságát itt a tulajdonvédelem ismérvei szerint bírálja el. A betegellátási jogosultság egyik törvényi biztosítéka az állami garanciavállalás: az egészségbiztosító finanszírozásának hiánya miatt egyetlen jogosult sem maradhat ellátatlan.  Az AB szerint az egészségügyi rendszer kialakításánál „az államnak e törvényhozói szabadsága mindaddig nem vet fel alkotmányossági kérdéseket, ameddig nem vezet valamely alkotmányos jog (tulajdonvédelem, társadalombiztosítással megvalósuló betegellátási jogosultság) megsértéséhez. Az egészségügyi intézményhálózat és az orvosi ellátás sokféleképpen szervezhető meg…Ezért a rendszer alkotmányellenessége csak olyan szélső esetben állapítható meg, ha egyértelmű, hogy a rendszer eleve alkalmatlan az államot terhelő kötelezettségek alkotmányosan még elfogadható minimumának teljesítésére.”

Az AB itt vázolt gyakorlatából a jogban járatlanok számára is egyértelmű egy alaptény: a „lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez” való alkotmányos alapjog ma aligha több írott malasztnál. Az érvényesíthetősége ugyanis megtörik egyrészt a hozzá fűzött, számos megszorító, együttes feltételen, másrészt azon, hogy az AB igen széles, mérlegelési jogkörében dönthet az esetleges alkotmánysértésről. Emiatt az állam „lehető legmagasabb szintű egészségügyi intézményhálózat kiépítésére és orvosi ellátás biztosítására” – az AB által is előírt – kötelesség  csak fikció, mert a törvényességi rosta – bármennyire is abszurd ez – az új „reformtörvény”  alapjogokat tipró ellátórendszerét is alkotmányosnak minősítheti. Van-e kiút e zsákutcából? Alkotmányos megoldást hozna, ha az AB a környezet- és természetvédelemnél követett gyakorlatát – amely szintén az élethez és az egészséghez való alapjogokból ered – kiterjesztené a közegészségügy jogi sorsára is. Az AB az állam objektív, intézményvédelmi kötelességét – amit az élethez és az egészséghez való alapjogoknál is elismer- az egészséges környezethez való jognál mint felelősségi normát határozza meg. E szerint az állam az általa kiépített védelmi szintről – alkotmánysértés nélkül – csak akkor léphet vissza, ha a védelem alapját adó alanyi jog korlátozására is van alkotmányos jogalap.  Így például „az élethez való joggal fennálló kapcsolat szorossága következtében a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét csakis olyan feltételekkel lehet csökkenteni, mint amilyen feltételek valamely alapjog korlátozását alkotmányosan megengedhetővé teszik.” (28/1994. /V. 20./ AB határozat) Ugyanez a feltétele a környezet elért védelme korlátozhatóságának. Az elért védelmi szint csökkentésének tilalma abból az érvből is ered, hogy a környezet- és természetrombolás orvoslása sem érheti el az eredeti állapot helyreállítását, míg a szociális jogoknál a védelem „hullámzása” nem végzetes, mert az állam teherbíró képességének utóbb javulása helyrehozhatja a „kilengést”.Mi a lényeg ? Egyrészt az, hogy amikor az AB a védelem elért szintje csökkentésének tilalmát az élethez és az egészséghez közvetve kapcsolódó környezeti jognál alapelvként érvényesíti, nincs valós jogi oka, hogy ezt épp a legfontosabb alapjogok biztosításánál mellőzze, így az élet-és egészségvédelemnél ne ez legyen a zsinórmérce az állami beavatkozás számára. Másrészt, nyilvánvaló, hogy –a környezet-és természetvédelemhez képest - a védelmi szint „hullámzása” az élet-és egészségvédelemnél még kevésbé engedhető meg, hiszen az élet és az egészség nemcsak alapjogként követel oltalmat, hanem semmivel nem kompenzálható érték. A 2006. évi CXXXII. törvény nem fejleszti az egészségügyi ellátórendszert, hanem azt végzetesen megsemmisíti. Az állam által eddig biztosított egészségvédelemhez képest ez súlyos visszalépés, amit az Alkotmány nem tűrhet el. Az állam jogalkotási szabadsága ugyanis nem terjed odáig, hogy a védelem elért szintjét a nélkül korlátozza, hogy joga nyílna az alkotmányos alapjog – az egészséghez való jog – korlátozására, aminek esélye itt fogalmilag elesik.  E jogkérdést nem érinti az EU közösségi jogának elsőbbsége, mivel a nemzeti joghatóság körébe esik. Az AB felelőssége, hogy egészségügyben, az államhatalmat alkotmánysértésre kényszerítő kormányzati diktatúrával szemben, az alkotmányos tilalmaknak érvényt szerezzen.

Szerző: dr.Tanka Endre, az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi docens