vissza a főoldalra

 2007.12.07. 

Egy újabb ország a frontvonalon: Szomália

Érdekes lehet számunkra Szomália? Ez a kelet-afriki ország tőlünk nagyon messze van, és hírek sem igen csordogálnak onnan. De ha mégis, annál rosszabb, mert csak öldöklésről, éhínségről, menekülőkről szólnak a tudósítások. Márpedig annyi borzalmat látunk a képernyőkön a világ egyéb térségeiben, hogy aligha hiányzik még egy újabb káoszba fulladó ország a hírekben. De egyébként is nehéz pontos információhoz jutni „Afrika szarvának” eseményeiről, mert bizony igen csak fel kell kötnie a gatyáját az újságírónak, ha Szomáliából szeretne tudósítani. Az országba bejutni is alig lehet, ott tartózkodni pedig nem éppen a legjobb életbiztosítás. Ugyanakkor annyi mégis leszűrhető a szórványosan érkező hírekből, hogy ez az Isten háta mögötti vidék egyre inkább az Egyesült Államok figyelmének homlokterében áll. Márpedig akkor mégis csak valami fontos történik ott.

                A mai Szomália korábban brit illetve olasz gyarmat volt. Függetlenségét 1960-ban nyerte el. De mint ahogy számos más részén a világnak, a gyarmatosítók roppant igazságtalan határvonalakat húztak, amelyek a legkevésbé sem vették figyelembe a bennszülött népek valóságos elhelyezkedését és érdekeit. Az új állam, valamint két szomszédja, Etiópia és Kenya között súlyos viták alakultak ki bizonyos területek hovatartozását illetően. Ráadásul a gyarmatosítók el sem mentek igazán, illetve ha egyesek el is tűntek végre, helyükre mások érkeztek. Amikor Szomália elnyerte függetlenségét, legott megjelent a színen a Szovjetunió és az Egyesült Államok. A térség stratégiailag azért jelentős, mert a közel vannak a Közel-Kelet értékes olajlelőhelyei, és a „folyékony aranyat” szállító hajók is a szomáliai partok közelében haladnak el.

Az új ország diktátora, Sziad Barre 1970-ben valamiért úgy határozott, hogy országában szocializmust épít, és a Szovjetunióval épít ki szoros kapcsolatokat. 1977-ben megkísérelte visszaszerezni Etiópiától Ogaden tartományt, amely korábban a „történelmi” Szomália része volt, a britek azonban Etiópiához csatolták. A diktátor azonban ekkor kudarcot vallott. Ugyanis Etiópiában kommunista tisztek 1974-ben megdöntötték Hailé Szelasszié császár uralmát. A szovjetek, sőt a kubaiak is erőteljesen támogatták a szomáliai diktátornál sokkal megbízhatóbbnak vélt etiópiai vezetést. Sziad Barre ezért átállt a Nyugat oldalára, amelynek eredményeképpen hatalmát még egy jó ideig fenn tudta tartani, Ogaden megszerzése azonban az újabb és újabb kísérletek ellenére sem sikerült. A feszültség „Afrika szarván” a 80-as években az elviselhetetlenségig fokozódott, mert Kenya és Szomália kapcsolatait is súlyos területi viták terhelték meg, továbbá Etiópia északi részén, Eritreában is kitört egy szeparatista felkelés. De Szomáliában egyes területein is mozgolódni kezdtek egyes szeparatista csoportok, és a különböző törzsek és klánok is harcoltak már egymás ellen. Az ország egyre inkább a káosz felé sodródott, és mintha ez a sok szörnyűség nem lett volna elég, időnként rettenetes aszály és éhínség sújtott le a térség szerencsétlen népeire. Nagy eretnekség részemről, ha azt mondom, egy ilyen országot csakis egy diktátor képes úgy-ahogy összetartani? Sziad Barre uralma alatt az egységes Szomália még létezett, 1991-ben azonban a diktátor hatalmát megdöntötték az egymással is rivalizáló fegyveres klánok. Ekkor elszabadult a pokol, az ország a teljes anarchiába süllyedt. És éppen ekkor egy minden korábbinál kegyetlenebb szárazság tizedelte meg Szomália lakosságát. Az amerikaiak a „humanitárius segítségnyújtás” ürügye alatt 1992 decemberében megszállták a fővárost, Mogadishut. Arra a heves ellenállásra azonban nem számítottak, amivel a függetlenségüket védelmező szomáliaiak fogadták őket. A nyugati médiák szívszorító tudósításokban ecsetelték 18 amerikai katona borzalmas halálát, arról azonban nem adtak hírt, hogy az intervenció során legalább ezer szomáliai fegyveres és civil vesztette életét. Persze arról sem tájékoztatták a nyugati közvéleményt, hogy a helyiek azért sem akarnak idegen megszállókat látni, mert sok-sok bajukért – teljes joggal – a gyarmatosítókat okolják. Akik annak idején szintén a legnemesebb szándékokat hangoztatva fosztották ki és alázták meg hazájukat. Az amerikaiak sértődöttséget mímelve – „ha nem kell a segítségünk, szenvedjetek csak magatokban” felkiáltással – elhagyták az országot, ám valójában inkább azért ment ilyen simán a kivonulás, mert a hidegháború elmúltával a kelet-afrikai térség egésze veszített jelentőségéből. Washington azonban a szomáliai kudarcból semmit sem tanult.

Ám 2001. szeptember 11. mindent megváltoztatott. Egy hónappal az ikertornyok elleni merényletek után már a helyszínen is termett Paul Wolfowitz, amerikai hadügyminiszter-helyettes, aki a Bush-féle agresszív külpolitika, no és az Irak elleni háború egyik fő szorgalmazója volt. De ami még érdekesebb: az amerikaiak valójában már legalább egy évvel a szeptember 11-i támadás előtt igyekeztek befolyásukat újra megszilárdítani Szomáliában. 2000-ben ugyanis sikerült az egymással évek óta harcoló klánokat tárgyalóasztalhoz ültetni, ahol aztán egy átmeneti kormány fölállításában is megállapodtak. /Ami az amerikaiaknak alighanem rengeteg pénzébe került, erről azonban nem szóltak a híradások./ Az új rezsim az USA érdekeinek szolgálatában állt, efelől semmi kétség, ám a belső béke megteremtését nem tudta elérni. 2004-ben Kenyában újabb tárgyalások kezdődtek a kormány mögött álló klánok és törzsek vezetői között. Alá is írtak valamiféle megállapodást, megegyeztek egy új parlament és új kormány létrehozásában, és Abdullahi Yusuf Ahmed személyében új elnököt is választottak. A miniszterelnöki posztra pedig egy korábban ismeretlen politikus, Ali Mohamed Ghedi került. /Aki azonban 2007 októberében, az elnök is közte fennálló nézetkülönbségekre hivatkozva lemondott./

A belső rend megszilárdítása terén az új kormányzat vajmi kevés eredményt tudott felmutatni. A Bush-kormányzat azt remélte, a befolyásuk alatt álló bábállamnak sikerül megteremtenie az országban a stabilitást, és így kiszorulnak majd az Al Qaidához kötődő iszlám fegyveres csoportok. Amelyek – kihasználva az immár másfél évtizedes káoszt – megvetették lábukat Szomáliában. Csakhogy az amerikaiaknak súlyosan csalódniuk kellett. Ugyanis az iszlám radikalizmus futótűzként terjedt. Az Iszlám Bíróságok Uniója elnevezésű szervezet irányítása alatt álló harcosok az ország egyre nagyobb területeit foglalta el, 2006. júliusában pedig egy váratlan támadás nyomán hatalmukba kerítették a fővárost, Mogadishut is. Az USA zsoldjában álló kormány elmenekült. A médiák nem verték nagydobra, de a nyugati fővárosokban egy kisebbfajta pánik tört ki. Iszlám állam „Afrika szarván”! És hogy a Nyugat veresége teljes legyen, a muszlim vezetésnek bámulatosan rövid idő alatt sikerült helyreállítani a rendet és a törvényességet az uralmuk alatt álló területeken! Lecsendesítették a viszálykodó törzseket, és megfékezték a féktelenül zabráló bűnözői csoportokat. /És ebben a sikerben kulcsszerepet játszott az iszlám törvénykezés, a saria bevezetése./ A hatalomra került rezsim vezetői egyébként tagadták, hogy bármi közük lenne az Al-Qaidához – azt azonban nem, hogy egy iszlám állam felépítésén szeretnének munkálkodni, és meg kívánják őrizni hazájuk függetlenségét. Több se kellett Washingtonnak: a Bush-kormányzat fölgyorsította az etiópiai hadsereg részére irányuló fegyverszállítmányokat, és megkezdődtek egy nagyszabású intervenció előkészületei. Szomália régi riválisa, Etiópia elvállalta a rá kiosztott szerepet. 2006 decemberében megindult a támadás a szomszédos iszlám rendszer megdöntése céljából. Az amerikaiak nem csupán a hadműveletek megtervezésében segédkeztek, de titkosszolgálati információikat is megosztották az etiópokkal. Sőt, jelentések szerint amerikai harci gépek is részt vettek az akcióban. Bombázásaiknak rengeteg civil áldozata volt – de hát a „terrorellenes háború” érdekei mindenek előtt, ugyebár. Nem csoda, ha az amerikaiak teljes támogatását élvező etiópiai hadsereg rövid idő alatt elfoglalta a fővárost, Mogadishut. A washingtoni kormányzat szolgálatában álló törzsi vezérek és politikusok visszatértek. A háború az ország déli területein azonban tovább folytatódott. Az iszlám radikálisok kijelentették: a harcot nem adják fel.

Az utóbbi hetekben a muszlim fegyveresek ismét jelentős sikereket értek el. A küzdelem immár ismét a fővárosban zajlik. Az etióp haderő november 9-én ágyúzni kezdte az egyik az egyik mogadishui piac környékét. Ekkor 9 polgári személy vesztette életét. Az elkövetkező két nap harcai során legkevesebb 50 civil halt meg, a sebesültek száma pedig eléri a százat. Az ENSZ hivatalos jelentése szerint a tavalyi etióp agresszió óta közel 400 ezer polgár menekült el Mogadishuból. A háború valamint az éhínség következtében másfél millió ember szorul azonnali élelmiszer-segélyre. És sajnos semmiféle kilátás nincs a békés rendezésre. Irak, Afganisztán, Wazirisztán /a pakisztáni-afgán határvidék/ mellett immár Szomália is frontországgá vált, ahol is Amerika, valamint helyi szekértolói vívják háborújukat a radikális iszlám erőivel. Ez már a civilizációk nagy összecsapása lenne, amelyről Huntington vizionált? Netán kezdetét vette a harmadik világháború? Ott azért talán még nem tartunk. És ne tévesszen meg bennünket a huntingtoni elmélet sem. Mert itt nem civilizációk csapnak össze, hanem az Amerikai Birodalom folytatja gyarmati háborúit, igyekezve befolyását kiterjeszteni és az ellene fellázadó erőket eltiporni.

Zábori László