vissza a főoldalra

 2007.12.14. 

Elhallgatva

A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzékének tevékenységéről jelent meg hiánypótló mű, amely nemcsak azért jelentős, mert – ellentétben az ún. „demokratikus ellenzékkel” – a népiek ténykedéséről eleddig semmiféle összegző tanulmány nem látott napvilágot, hanem azért is, mert minden kétséget kizáróan bizonyítja a népi ellenzék tagjainak – és különösen a lakiteleki „alapító atyáknak” – meglévő mélységes hazaszeretetét, nemzetféltését, ami az  állítólagos demokráciában még súlyosabb bűnnek számít, mint a diktatúrában, hiszen ma szinte a teljes elhallgatás az osztályrészük. A kiváló könyv szerzőjével, Pintér M. Lajossal beszélgettünk.

– Az „Ellenzékben” című kortörténeti áttekintésed alapos, hiteles mű. Nagyon fiatalon nyúltál ehhez a komoly témához.

– Valóban. Az otthonról hozott értékek, a neveltetésem az első, amiről szót kell ejtenem. Kecskeméten születtem, ott is nevelkedtem. Édesanyám magyartanár, édesapám pedig a Forrás című folyóirat munkatársa, szerkesztője volt már a ’70-es és a ’80-as években is. Emellett a Tiszatáj nevű, közismert és népszerű folyóiratban is jelentek meg írásai. Apám tevékenysége két okból is szerepet játszott érdeklődésem kialakulásában. Egyrészt munkája révén közeli barátságot ápolt több, a népi-nemzeti ellenzékhez tartozó értelmiségivel – például Nagy Gáspárral is –, akiket így én is kisgyermekkorom óta ismertem. Másrészt ez a tevékenység nemcsak az anyaországon belüli, hanem a történelmi Magyarország elcsatolt országrészeiben is több mély barátságot eredményezett. Viszonylag hamar betekintést nyerhettem ezáltal a határon túli magyarság, azon belül is elsősorban a vajdasági és az erdélyi magyarok gondjaiba, problémáiba. Azt talán mondanom sem kell, hogy ilyen háttérrel bennem is nagyon hamar kialakult a nemzettudat, annak fontossága. Tekintve, hogy 1979-ben születtem, így magam is sok mindent átéltem és felfogtam már abból a fergeteges, rendkívüli reményekkel kecsegtető légkörből, amely a ’80-as évek legvégét jellemezte, és amely emlékeim szerint körülbelül az első választások utánig tartott. Otthon is éreztem a közvetlen változást, hogy milyen öröm volt például végre szabadon véleményt nyilvánítani. Aztán ugyanilyen aggódva figyeltük a romániai eseményeket, a Tőkés Lászlóval, Sütő Andrással történteket.

– Ezt én megértem, de ettől még nem biztos, hogy könyvet ír valaki arról a korról…

– Persze, hogy nem, nálam is a kilencvenes évek közepétől fordult komolyabbra az érdeklődés. Akkortájt kezdtem el politikai újságokat olvasni, és bizonyos összefüggéseket jobban átlátni. Mindez szerepet játszott a pályaválasztásomban is, hiszen a „miértek” és „hogyanok” iránti mind nagyobb érdeklődésem vezetett a történelem szakra. 1998-ban kezdtem meg tanulmányaimat a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Már az egyetem első éveiben sokféle hatás ért. A Móra Ferenc Kollégium kitűnő kulturális és közösségi rendezvények színtere volt. 2000-ben, a rendszerváltás tizedik évfordulója alkalmából sok ismert és elismert személyiséget láthattunk vendégül a rendszerváltás nagy alakjai közül.

-A lakiteleki alapító atyák közül sikerült itt valakivel megismerkedned?

– Igen, Bíró Zoltánnal ekkor kerültem kapcsolatba. Megmondom őszintén, mélységesen megdöbbentő volt számomra, hogy alig volt érdeklődés Bíró Zoltán szegedi előadására, miközben hihetetlenül érdekes és új dolgokat tudhattunk meg mi, akik ott voltunk. Mesélt a rendszerváltás előtti évtizedekről, a nyolcvanas évekről és az MDF alakulása körüli időkről is. Nagyon sok új ismeretet szereztem, és talán ez adta meg azt a bizonyos végső lökést ahhoz, hogy elkezdjek foglalkozni a témával. Eldöntöttem, hogy belemélyedek a népi-nemzeti ellenzék tevékenységének kutatásába, és ebből írom meg a szakdolgozatomat is. Így is történt.

–Tehát, ha jól értem, akkor az „Ellenzékben” című könyved alapkövét az egyetemi szakdolgozatod jelentette?

– Nemcsak hogy az alapkövét jelentette, hanem a könyv lényegében maga a szakdolgozatom néhány apró módosítással, javítással – kiadott változata.

– Nehéz volt elindulni? Úgy képzelem, rengeteg forrásanyag kínálta magát.

– Mielőtt nekifogtam, én is úgy képzeltem, de szó sem volt erről. Sőt, amint belekezdtem a munkába, megdöbbentő felfedezést tettem: semmilyen összefoglalás, áttekintőanyag nem lelhető fel a népi ellenzék tevékenységéről. Így tehát az is hamar világossá vált, hogy az én szakdolgozatom – ha sikerül alaposan és a lehető legtöbb részletre kiterjedően elkészítenem – nagyon érdekes lehet. Az is egyértelmű volt számomra, hogy éppen a hiánypótló mivolta miatt vagy nagyon komolyan és lelkiismeretesen készítem el, vagy hozzá sem szabad kezdenem. Az is nagyon meglepett, hogy az elmúlt majd’ két évtizedben senki nem tartotta fontosnak, hogy feldolgozza ezt a rendkívülien izgalmas és érdekes témakört.

– Miben látod ennek okát?

– Azt hiszem, ebből a szempontból a történelemtudomány tulajdonképpen visszatükrözte a rendszerváltás óta eltelt évek politikai és irodalmi életét. Az egykori népi-nemzeti ellenzék meghatározó alakjainak többsége vagy saját tevékenységével szigetelte el magát, vagy tudatosan szigetelték el őket. Vörös László irodalomtörténész korábban – találóan – úgy fogalmazott: az újabb magyar irodalmat az a tévhit köti gúzsba, hogy nyelvi zsonglőrködéssel pótolni lehet a közösségi ihletettségű mondandót, a népben-nemzetben való gondolkodást. Mivel a közéletet is hasonló folyamatok uralták el, a kutatás remek táptalajt kapott ahhoz, hogy – különösképpen a demokratikus ellenzékhez viszonyítva – gyakorlatilag „feledésre ítélje” a Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzékét.

– Milyen segítséget tudtál mégis igénybe venni a szakdolgozat megfelelő színvonalú elkészítéséhez?

– Egy háromkötetes mű, amelyet Csizmadia Ervin írt a demokratikus ellenzékről, nagyon jó kiindulási alap volt. Részt vettem Lezsák Sándor egy szegedi előadásán, s több ízben konzultáltam Bíró Zoltánnal is, aki rengeteg segítséget nyújtott, és olyan információkkal látott el, amelyek nélkül nem lehetett volna teljes képet alkotni arról a korszakról. Nagyon nagy segítséget jelentett, hogy Szécsi Árpád jóvoltából hozzájuthattam az 1985-ös monori tanácskozás hiteles és teljes jegyzőkönyvéhez. Ez ma már nem annyira kuriózum, hiszen 2005-ben kiadták, ám munkám során, 2003–2004-ben még sehol nem lehetett fellelni. A szakdolgozat elkészítése közel egy évet vett igénybe. Ennek az évnek a nagy részét könyvtárakban és levéltárakban töltöttem. A mostani kiadás létrejöttéért pedig az Antológia Kiadónak kell köszönetet mondanom.

– Természetesen magam is elolvastam a könyvedet. Néhány dolog szembetűnő volt nekem. Be kell vallanom, nem is gondoltam volna, hogy néhányan – így például Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, vagy a tragikusan fiatalon elhunyt Csengey Dénes – milyen régóta világítanak rá a ma-gyarság, a nemzet problémáira, sőt, figyelmeztetnek a népünkre leselkedő veszélyekre is. Mégsem figyel oda kellőképpen a társadalom ezekre a jelzésekre.

– Igen, ezt én is megerősíthetem. Sőt, még egy dolgot ki kell emelni. Az általad is említett személyek mindannyian óriási dolgot vittek véghez. Sikerült ugyanis konzekvens, mindvégig egyenes életpályát befutniuk. Csurka István vagy  Csoóri Sándor – de nyugodtan mondhatnám az általad felsorolt nevek mindegyikét – már a ’60-as, ’70-es években is szót emeltek a határon túli magyarok érdekében, vagy éppen felhívták a figyelmet a népesedés ijesztő jövőt sejtető számadataira. Ha meghallgatjuk ugyanezen személyek előadásait, elolvassuk írásaikat, láthatjuk, hogy ugyanezekről írnak és beszélnek ma is. Egyet lehet érteni felvetéseddel, mert valóban nagy hiba, hogy nem figyeltünk oda rájuk eléggé… Ez azonban mit sem von le az ő nagyságukból és abból, hogy büszkék lehetnek életpályájukra!

– Kik nevezhetők az egykori népi ellenzék legfajsúlyosabb személyiségeinek?

– Nagyon sok nevet megemlít a könyv, és joggal, hiszen egy ellenzék – mint a nevében is benne van – nyilvánvalóan valamilyen mozgalmat jelent, amelyben sok szereplő van. Ha mégis konkrétan meg kellene neveznem valakit, valakiket, akkor én Csoóri Sándor és Csurka István nevét említeném meg. Ők ketten tekinthetők szerintem – s ezt a ’80-as évek MSZMP-anyagai is megerősítik – az egyébként is komoly súlyú népi ellenzék legjelentősebb egyéniségeinek. Csoórin és Csurkán kívül mindenképpen ki kell emelni Illyés Gyulát. Ő rendkívüli jelentőségű alakja volt a korszak magyar irodalmának, és mindig, mindenben támogatást biztosított a népi ellenzék tagjainak.

– Úgy érzem, kellő alapossággal olvastam el munkádat, ám nem találkoztam benne egy névvel, akit pedig kerestem: Antall Józsefről van szó. Ez hogyan lehetséges?

– Valóban jól láttad, nem szerepel benne Antall József, még csak érintőlegesen sem. Egyébként nem te vagy az első, aki erre rákérdez, szegedi témavezető tanárom is feltette ugyanezt a kérdést. Ennek azonban nem valamiféle hanyagság, vagy ne adj’ Isten Antall-ellenesség az oka. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az általam áttanulmányozott és kutatott forrásanyagokban egyszer sem bukkan fel az első szabadon választott miniszterelnök neve. Antall József nem volt tagja a népi ellenzéknek, és nem vett részt az MDF megalapításában sem. Ugyanígy nem vett részt a híres, 1987-es lakiteleki tanácskozáson sem, csak később került reflektorfénybe, és lett az MDF elnöke. Meg kell azonban jegyezni, hogy én – nagyon is tudatosan – csak 1987 végéig végeztem a kutatásaimat. Az utána következő időszakot ugyanis egyre erősebben áthatotta az aktuálpolitika. Márpedig én kimondottan történészi szemmel kívántam vizsgálni a népi ellenzék tevékenységét és ezt az egész időszakot is!

– Mikor lennél boldog, milyen hatást szeretnél elérni a könyveddel?

– Több dolgot is fontosnak érzek. A népi ellenzék jelentőségét nem szabad sem csökkenteni, sem tagadni. Még inkább nem szabad elhallgatni. Munkám során nagyon sok új dolog derült ki számomra. A népi ellenzék tagjai megszállottan szeretik a hazájukat, szeretik nemzetüket. Tevékenységüket tudatosan alakították úgy, hogy ne kelljen illegalitásba vonulniuk. Azt vallották, hogy ez az ő hazájuk, ők itt nem fognak rejtőzködni, bujkálni. És van még valami, ami szerintem fontos. Újabban gyakran felvetődik, hogy az akkori népi ellenzék és a demokratikus ellenzék között mennyire volt, volt-e egyáltalán valódi szembenállás. Fontos elmondani, hogy a szembenállás igenis már akkor megvolt. Két, egymással szöges ellentétben álló gondolatvilág és értékrend jellemezte a két ellenzéki csoportosulást, melyek társadalom- és politikatörténeti gyökere egyaránt ismert. Úgy érzem, ezek fontos és lényeges dolgok, és könyvem talán érzékeltet is ebből valamit. Ha ezt az olvasók is így érzik majd, és a tárgyalt korszak megértésében segítséget tud nyújtani a könyvem, akkor már nem dolgoztam hiába.

 Névjegy: Pintér M. Lajos

újságíró, szerkesztő, történész

1979-ben született Kecskeméten. A helyi Katona József Gimnáziumban érettségizett 1998-ban, majd a Szegedi Tudományegyetemen végzett 2003-ban német, 2004-ben történelem és politikaelmélet szakokon. A Szegedi Egyetem című lap szerkesztője, a Csongrád Megyei Napilap és a Magyar Hírlap munkatársa.

Ellenzékben 1968–1987. A „Nagy Népi Hurál”-tól a Magyar Demokrata Fórumig – A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzéke című kötete 2007-ben jelent meg az Antológiai Kiadónál. Korábban a Bernáth Árpád és Bombitz Attila által szerkesztett Frankfurt’ 99. Magyarország részvétele a könyvvásáron a német sajtó tükrében (Grimm Kiadó, Szeged, 2002), valamint a Posztumusz reneszánsz. Tanulmányok Márai Sándor német nyelvű utóéletéhez (Grimm Kiadó, Szeged, 2005) című kötetekben publikált tanulmányokat, de írásai több szegedi, illetve országos lapban, folyóiratban (Friss Újság, Théma, Az irodalom visszavág) is megjelentek. 2007-ben elnyerte a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány Kátay Zoltán-ösztöndíját.

 Kovács Attila