vissza a főoldalra

 2007.12.14. 

Emelt fővel 2004. december 5-ről

Kedves magyar barátaim!

Számítok megértő türelmükre, mert félek, nem egészen azt fogom mondani a 2004. december 5-i népszavazás gyalázatára összehívott konferencián, amit első pillanatban várnának. Én ugyanis nem szégyellem magam a három évvel ezelőtt lezajlott szavazás eredménye miatt. Szégyelljék magukat azok, akiknek van szégyellni valójuk, azok, akik engem, és önöket, az anyaországban és az elszakított részeken élő magyarokat szeretnék megalázva, le-sütött szemmel látni. Hát azért se!

Ami azon a december 5-én történt, olyan, mint ama állatorvosi ló: a nemzetet sorvasztó minden politikai nyavalyát, minden létező társadalmi aberrációt megtalálhatunk és felmutathatunk rajta. 2004. december 5-e az én szememben nem dátum, hanem arc: Gyurcsány Ferenc cinikus arca, pókerarc, olyan, amely mindig mást mond, mint amire gondol, amely sokkal inkább álarc, mint valódi bőr, mert semmi más célja nincs, mint a másik megtévesztése, és a nyerés.

Ennek az országnak sok miniszterelnöke volt már, jók és rosszak is. Vezette hazánkat németújvári Batthyány Lajos, borosjenői-geszti Tisza István, bethleni Bethlen István, jákfai Gömbös Gyula, széki Teleki Pál, a most regnáló kormányfőt pedig őszödi Gyurcsány Ferencnek hívják. Az előnevek mindig a hírnevet és hatalmat megalapozó birtokra utalnak. Gyurcsány úr esetében ez nem más, mint amit Balatonőszöd jelképez immár másfél éve: az életfilozófiává emelt hazudozással, az erkölcsi gátlásokat nem ismerő handabandázással megragadható hatalom. (Nem tartozik tárgyunkhoz, csak a teljesség kedvéért utalnék rá zárójelben, hogy Gyurcsány Ferenc politikai nemeslevelén kettős predikátum van, található ott ugyanis egy egészen aprócska apróság is, amely minden aprósága ellenére el nem vitatható legitimációt kölcsönöz az okmánynak. Tetszenek tudni, hogy van ez: apró a bors, de erős.) De talán térjünk vissza 2004. december öthöz.

Nézzük a számokat, a tényeket. Gyurcsányék nem akarják megadni az elszakított részek magyarságának a kettős állampolgárságot, mert az pénzbe kerül, az pedig kell az adósságszolgálatra és a sztrádákra. Önzésüknél csak gyávaságuk nagyobb: velünk akarják kimondatni saját nemjüket. Ezért kitalálják, hogy népszavazás döntsön a dologról. Kiírnak szavazást egy olyan ügyben, amelyet kormányszinten kellene rendezniük, mindenféle szavazás nélkül. Egyetlen céljuk a felelősség áthárítása: bármi legyen is a referendum eredménye, ők mossák kezeiket. Ha mást nem is, a pilátusi mentalitást kitanulta a Bibliából szeretett miniszterelnökünk. Ezzel egyidejűleg, kezükben a tömegtájékoztatási eszközök 99 százalékával, mindent elkövetnek, hogy ijesztgessenek minket: ha nem leszünk észen, ha nem szavazunk nemmel, jön majd a 23 millió román, nem lesz munkánk, nem lesznek lehetőségeink, meg aztán ezek az egészségügyi pénztárat is kiürítenék, mert ide járnának kórházba, meg egyetemre, de még nyugdíjat is követelnének a végén, holott így is alig tud fizetni szegény Veres János. Jól hangzik, és mert kitartóan mondták, nyilván sokaknál – olyanoknál, akiknél az iskolázottság is, a morálszint is némi deficitet mutat – nyitott fülekre talált. Ennek ellenére, mégis a 8 millió szavazásra jogosult magyar 38 százaléka, valamivel több, mint 3 millió elment szavazni, és a leadott szavazatok pontosan kétharmada, azaz 2 millió IGEN lett, szemben az egyharmadnyi, azaz 1 millió NEM-mel. Akárhogy is nézem, de a kettős állampolgárságot elfogadó magyarok száma kiütéssel győzött. Nem győzött viszont az akaratuk, ugyanis ezt következően az őszödi filozófus kihirdette a végeredményt: az anyaországi magyarság elutasította a kettős állampolgárságot. Hogy lehet az, hogy az 1 NEM győzött a 2 IGEN-nel szemben? Nem olyan nagy probléma ez, néhány őszödi továbbképzés után.

Talán még emlékeznek rá, évekkel ezelőtt volt a televíziónak egy Barba család című holland rajzfilmsorozata, amit nagyon szerettek a gyerekek. Ennek mókás szereplői, ha bármi problémájuk volt, csak ennyit mondtak: „Hüpp, hüpp, Barba-trükk!” és eltűnt a gonosz, nagy lett a kicsi, kicsi lett a nagy, megoldódtak a gondok. Nos, esetünkben Gyurcsányék is bevetették a Barba-trükköt, mondván, hogy ez a szavazás csak akkor lenne érvényes, ha a szavazásra összjogosultak számának (8 millió) legalább 25%-a (vagyis 2 millió) adott volna le azonos választ, de mivel ezen népszavazáson az igenelők aránya nem 25, csupán 23,89% volt, vagyis 1,11% hiányzott belőle: a szavazás érvénytelen, ami szerintük egyben azt is jelenti, hogy a magyarság nem állt ki a kettős állampolgárság ügye mellett.

A magamfajta közmagyar, aki nem rendelkezik olyan cizellált jogi képesítéssel, mint a kormányfő, mindezt másképpen látja. 1.) Ha elfogadom is, hogy nem érvényes a 2004. december 5-i népszavazás, annak eredménye azért még félre nem érthetően értelmezhető: a magyarság döntően nagyobb hányada akarja és igényli a kettős állampolgárságot! Ilyen eredmény után azt a következtetést levonni, hogy nem akarjuk, finoman szólva cinizmus, bár naturálisabb jelzőim is vannak a tarsolyban. 2.) Fenemód gyanús nekem az állítólag hiányzó 1,11%. Ugyanis ők számolták, ők ellenőrizték, ők hitelesítették az eredményt, ők, vagyis azok, akik nyíltan ellenezték a kinti magyarok állampolgárosítását. Mivel eddig minden létező népszavazáson csaltak, manipuláltak – legutóbb még az OVB által is elismerten, 2006-ban –, miért kellene elhinnem, hogy ez a jelentéktelen egy százalék valóban hiányzott. Ugyanakkor elismerik, hogy 1,78%-ot tett ki az érvénytelen szavazatok száma. Miért kéne elhinnem, hogy tényleg érvénytelenek voltak?   Emlékeztetnék rá, hogy az 1997-es NATO-népszavazáson is hiányzott egy icurka-picurka-farkinca ahhoz, hogy érvényesnek tekinthető legyen a referendum, ám mit ad Isten, Horn Gyulát egyáltalán nem zavarta ez a bagatell körülmény, úgy értelmezte az eredményt, hogy a magyar nép akarja a NATO-t. Ugyanis – és erre külön szeretném felhívni a figyelmüket –, a modern kori demokrácia nem mér és dönt, hanem tág teret ad a jogi értelmezéseknek. Így lehetett, hogy ’97-ben nem számított a néhány százaléknyi hiány, 2004-ben viszont ügydöntővé lépett elő a hiányzó 1 százalék. 3.) Megítélésem szerint a magyar társadalomban eluralkodott kórosan erős pártpolitikai látásmód az oka annak, hogy olyan sokan el sem mentek  szavazni.  Ugyanis az emberek józanabb többsége szíve szerint támogatta volna a kettős állampolgárság megadását, de mert pártjaik bősz hangon ellenezték, nem mentek el. Kínos lett volna részükre  pártjuk ellen szavazni, ezért inkább nem szavaztak. Inkább a párthoz voltak hűek, semmint a hazához. Rossz döntés ugyanis, ha közülük csak néhány tízezer elment volna, vitathatatlanul érvényessé válik az  IGEN-ek többsége.

Kedves magyar barátaim! Azt javaslom, mi csak ne szégyelljük magunkat Gyurcsányék helyett. Takarítson az, aki a mocskot csinálta. Ne olyannak lássuk magunkat, amilyennek az ellenségeink látnak minket, hanem olyannak, amilyenek vagyunk: becsületesnek, magyarnak, hazafinak, aki gúzsba van kötve. Mint tudják, így nehéz táncolni, és mi mégis, mindezek ellenére, kétharmados többséggel megszavaztuk a kettős állampolgárság ügyét. Ki beszélhet itt szégyenről és gyalázatról?

Emelt fővel vállalhatjuk a 2004. december 5-ei népszavazás tényleges eredményét, a valódi nemzet valóságos akaratát dokumentáló 65%-nyi IGEN-t!

 Szőcs Zoltán