vissza a főoldalra

 2007.12.21. 

A név kötelez

Kautzky Armand színművész 1964. november 12-én született Budapesten. 1989-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Azóta a Madách Színház tagja, de a teátrum „musical-színházzá” való átalakulását követően fellép(ett) a Budaörsi Játékszín, a Karinthy Színház, a Körúti Színház, az Újpest Színház, a Szabó Dezső Színház, az Aranytíz Teátrum produkcióiban is.

Főbb szerepei: Coward: Szénaláz - Sandy Tyler, Szép Ernő: Vőlegény - Rudi, Molnár: Az üvegcipő - Császár Pál, Kander - Ebb - Masteroff: Kabaré- Clifford Bradshaw, Shakespeare: Téli rege - Antigonus, Ahogy tetszik - Olivér, Goldman: Oroszlán télen - Gottfréd, Popplewell- Thomas: A hölgy fecseg és nyomoz- Robert de Charance, Weingarten: A nyár - Félcseresznye, Coward: Magánélet - Viktor, A. L. Webber - Black Hart: A szerelem arcai, Svarc: Hétköznapi csoda - Medve, Várkonyi - Bródy: Will Shakespeare, vagy amit akartok - Jakab király, Jókai: A bolondok grófja - Balkon, tiszttartó, Pozsgai: Viaszmadár - Feri, Fekete méz - Rákóczi György, Szeretlek Faust - Jávor Pál, Wouk: Zendülés a Caine hajón - Keefer, Scribe:Egy pohár víz - Torcy, francia nagykövet, Noel Coward: Forgószínpad- Perry Lascoe, Shakespeare: Hamlet, dán királyfi – Rosencrantz, Webber: Macskák – Munkustrapp, Coward: Akt hegedűvel- Colin Sorodin, Mikszáth: Beszterce ostroma – Rohonczy, Kästner: Emil és a detektívek – Emil, Feydeau: Fel is út, le is út-Fernand Bois-D'Enghien, Három testőr (musical) - Buckingham, Huszti Zoltán: Jónás könyve – narrátor, Ben Turán: Melina, avagy a Torzó - Oresztisz Laszkosz, D.R. Vilde: Mennyből az angyal - Clive Frankel, Neil Simon: Mezítláb a parkban - Paul Bratter, Ödön von Horváth: Mit csinál a kongresszus? – Ferdinand, Pozsgai Zsolt: Tolnay Klári, 1930 - Mater Henrich, Joan Letraz: Tombol az erény – Armand, Reginald Rose: Tizenkét dühös ember – 4. esküdt. Filmek: S.O.S. szerelem!, Ausztrália, Fekete méz, A Lánchídtól a Korinthoszi csatornáig, Őrzők, Próba, szerelem, Széchenyi, Kisváros, Szomszédok. Jellegzetes, mély hangja a szinkronszerepekre is rendkívül alkalmassá teszi. Amellett, hogy olyan sztárok magyar hangjaként szerepelt a korábbi években, mint Tom Cruise vagy Pierce Brosnan, örömmel emlékszünk Szőke Hercegre is a Shrek 1-3. részekből.

CD: Andersen mesék.

 -Az utónévtár szerint az Armand férfinév a germán Hermann név - magyarul Herman - francia változatából származik, jelentése: hadi férfi. Mennyire határozta meg neve az ön egyéniségét, habitusát?

 -Nem a jelentése, hanem a hangzása, hiszen a „hadi férfiú”-hoz nincs sok közöm. Igaz, voltam katona, de előfelvételisként amolyan „operett-katonaságban” volt részem. Gyermekkoromban sokat csúfoltak különleges hangzású nevem miatt, később azonban, mikor a pályára léptem előnyt jelentett ez a név: Kautzky Armand. Furcsasága miatt könnyen megjegyezhető. Nevem jól illik egyéniségemhez és orgánumomhoz.

 -Szülei színészek, nagybátyját, Kautzky Józsefet pedig a színpadról és a filmekből sokan ismerhetik…

 -A nyolcadik színész vagyok a Kautzky-családban, hiszen már az 1930-as években is felléptek őseim a világot jelentő deszkákon. Nagybátyám még él, nagynéném Kállai Ilona pedig 2005-től már az „égi színpadon” játszik. Igaz, színészcsaládban nőttem fel, de ez a tény nem határozta meg egyértelműen pályaválasztásomat. Tudjuk, sok színész gyermeke más szakmák felé orientálódik.

 -Gondolom gyermekkorában úgy ment a színházba szüleivel, ahogy egy vidéki parasztgyerek elkíséri apját a mezőre…

 -Ez így van. Mindig második otthonom volt az a színház, ahol szüleim felléptek. Míg ők próbáltak, elvoltam játékaimmal, vagy éppen belestem a színpadra, s figyeltem szüleimet munka közben. Délután ott voltam a próbák alatt, ismertem az adott színház dolgozóit, tehát a semmivel össze nem téveszthető festékport, a kulisszaszagot már kisgyermekként magamba szívtam. A mai napig rabul ejt a színház aurája, s hiányérzetem támad, ha nem játszhatok, nem lehetek színházközelben.

 -Mikor döntött a színi pálya mellett?

 - Egészen 11-12 éves koromig eszembe sem jutott az, hogy színész legyek. Nagyon jól éreztem magam a fodrásztárakban, a kellékek között, s takarásból néztem végig az előadásokat. Kamaszkoromban éreztem meg először azt a varázslatot, amit a színpad nyújt: fénytengerben fürdünk úgy, hogy az összes tekintet ránk szegeződik. Ez az érzés teljesen rabul ejtett, s nem tudtam tőle szabadulni. Hiába szerették volna szüleim, hogy valami „normális, civil” foglalkozást válasszak, vagy legalábbis a színészeten kívül más szakma is legyen a kezemben: rendíthetetlen voltam. Ezért egy irodalmi-drámai osztállyal rendelkező gimnáziumot választottam, méghozzá a Madách-ot, ahol a négy év alatt művészettörténetet, irodalomtörténetet, színháztörténetet, beszédet és mindenfélét tanultunk. Ezt követte a Nemzeti Színház Stúdiója. Hasznos iskola volt: amellett, hogy sokat tanultam, nagyon mély és komoly szakmai barátságokat kötöttem. Majd második próbálkozásra felvettek a Színház - és Filmművészeti Főiskolára.

 -Mennyiben áldás, s mennyiben átok egy művészcsalád gyermekeként boldogulni az életben? Hiszen sokak szerint a név kötelez.

 -Hála Istennek, csak az áldást ismerem. Ha mondták is, hogy egy Kautzkytól több is elvárható, akkor magasabbra emeltem a mércét. Az csak szakmai fejlődésemet segítette, hogy néha többet vártak el tőlem, mint másoktól. Sosem foglalkoztam azzal, mert tudtam, csak káromra lehet, hogy szüleimmel, vagy művész-rokonaimmal tanáraim, vagy a felvételi bizottság tagjai közül ki áll baráti kapcsolatban vagy éppen haragban. „Nem szeretetet” csak ritkán tapasztaltam, inkább ilyen mondatokkal találkozhattam: „üdvözlöm szüleidet, nagybátyádat!” Csak a pozitívumát érzékeltem annak, hogy egy művészcsalád sarja vagyok. Gyermekkorban már sok olyan dolgot megtanultam, amit kollegáim –akik nem voltak olyan szerencsés helyzetben, mint én - csak később, a főiskolán sajátíthattak el. Már ifjan egy olyan etika és színházi világlátás rögzült meg bennem, ami elengedhetetlen ezen a pályán. Az egész világot egy színészattitűdből láttam. Ez azt jelenti, hogy a hétköznapok impresszióit „elraktározom”, s ha egy figura alakításához, egy helyzetgyakorlathoz szükséges, elő tudom „varázsolni.” Ezt a fajta gondolkodásmódot, amit a színészek általában 20 éves korukban tanulnak meg, én már az „anyatejjel” magamba szívtam.

 -Egy ilyen dolgot meg lehet tanulni a főiskolán?

 -Meg lehet tanulni, de tudni kell, hogy a Színművészetin való tanulás eltér az egyéb felsőfokú intézmények tanrendjéhez való megfeleléstől. Példaként mondom: egy bölcsészkaron van egy meghatározott tananyag, s ahhoz idomul a tanítás. A színháztudományban már különböző iskolák és stílusok vannak. A Színművészetin is vannak alapvető követelmények, viszont minden tanár más metódus alapján dolgozik. Az egyik, pl. a Sztanyiszlavszkij –módszerre esküszik, míg a másik az amerikaira.

 -A Madách Gimnázium irodalmi-drámai osztályába járt. Ez azt jelenti, hogy év végén egy-egy színdarabot is bemutattak?

 -Igen, sőt oly annyira, hogy az osztály egy-egy írói vénával rendelkező tagjának is eljátszottuk a színdarabját. Ezen kívül Moliere-jeleneteket adtunk elő és az iskola névadója iránti tiszteletből az Ember tragédiáját játszottuk el.

 -Ön is írt darabokat?

 -Nem, a „tollal” még egyelőre nem barátkoztam meg…

 -És a rendezéssel?

 -Az már érik bennem. Nem olyan régen, néhány évvel ezelőtt gondoltam arra: meg kéne próbálni ezzel is foglalkozni. Nagyon nagy felelősség rendezni. Nem a lebonyolítás része a nehéz, hanem a színészek vezetése. Jól tudom: a színész lelke nagyon érzékeny és sérülékeny. Ha egy rendező nem tud pontosan, személyre szólóan instruálni, az hatalmas zavarhoz vezethet.

 -A főiskolára való felvételi könnyebben ment egy ilyen előkészület után?

 - Könnyebbséget jelentett, hogy a Színművészeti Főiskola háromlépcsős felvételi rostájából az elsőt nem a főiskolán, hanem a gimnázium dísztermében tarthattuk. Az nekem elég jól sikerült, talán azért is, mert saját közegben voltam. És az ember otthon sokkal felszabadultabb, mint vadidegen helyen, vadidegen emberek között. A felvételiztetni kiszállt bizottság egyik tagja mondta is, hogy ha senkit nem veszünk föl idén, de a Kautzky gyereket akkor is. A felvételin ott ülő magyartanárnőm természetesen ezt nekem elmondta, hogy legyen jó kis önbizalmam, noha meg lett esketve, hogy nem mondja el. Hihetetlen mellénnyel érkeztem a második fordulóra, amit már a főiskolán, a Vas utcában tartottak. Úgy néztem körül, mint aki tuti befutó. „Szegények, akik itt küzdenek, engem meg már föl is vettek.” Nem vettek fel, kiestem. Így nagyon hamar megtanultam azt, hogy ezen a pályán semmi sem egyértelmű: az utolsó percig meg kell harcolni a sikerért, az elfogadtatásért.

 -A főiskola elvégzése után rögtön a Madáchba került. Ki hívta oda?

 -Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, amikor kaptam egy ajánlatott a Madách Színház legendás és szakmailag elismert akkori vezetőjétől, Ádám Ottótól. Az akkori Madáchot nagyon sokan visszasírják, hiszen egy rendkívül sikeres színházat és nívós társulatot vezetett Ádám Ottó. A direktor megkért, hogy szerződjek a színházhoz, bár bevallotta: még nem tudja, milyen szerepeket ad nekem. Talán az egyik utolsó igazgatói intézkedése volt, amikor engem és osztálytársaim közül néhányat a Madáchoz szerződtetett, mert 4-5 napra rá jelentette be nyugdíjba vonulását. Ádám Ottó indította el a pályámat azzal, hogy elhívott egy igen rangos színházhoz.

 -Hűséges típusnak tűnik, mert a Madách musical-uralma sem késztette arra, hogy hátat fordítson a körúti színháznak. Viszont más játszóhelyeken is fellép…

-Az volt a szerencsém – amit régen természetesen nem éreztem valami jó dolognak -, hogy az Ádám Ottót követő igazgató, Kerényi Imre nem terhelt le kellően nagy szerepekkel. A bennem dúló vágyak és energiák viszont új feladatokra sarkaltak. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy elszerződjek, s lemenjek vidékre – főleg, mikor családom lett - , de sok felkérésre igent mondtam, úgy, hogy maradtam a Madách tagja. Ennek köszönhetem azt, hogy most, amikor megszűnt a Madách Színház, amikor szériában játsszák a musicaleket, és szélnek eresztették a maradék társulatot is, tehát darabra szerződtetnek színészeket, nem „kerültem teljesen padlóra”. Hála Istennek sok helyen játszom, nagyon nagy feladatokkal látnak el, így nem érintett meg a változás szele.

 -Azért még fellép a Madáchban?

 -A színház stúdiójában Psota Irén Psota! Psota! Psota! című estjében játszom. Ez egy kétszemélyes talk-show: két órán keresztül énekelünk, s beszélgetünk a stúdióban. Hatalmas kihívás a művésznővel egy színpadon lenni.

 -Macskák?

 -Még benne lehetnék a darabban, de koromra való tekintettel felmentésemet kértem. Negyvenhárom éves vagyok. A színpadon nem egy ugrabugráló macska vagyok, hiszen más irányba fordult szakmai életem. Ezt megértették a színházban. Több mint 700 előadást játszottam a Macskákból, jöjjenek a fiatalok.

 -Azt mondta: megszűnt a Madách Színház. Képletesen érti?

 -Igen. A Madáchoz kötődött egy stílus, egy társulat – nem véletlenül használok múlt időt. Ma már ott mindenki játszhat, akiről az igazgató azt feltételezi, hogy alkalmas a szerepre. Természetesen sokkal könnyebb kiosztani úgy szerepeket, hogy nem kell a társulat tagjaiban gondolkodni.

 -Mit gondol, a pénztelenség az oka, hogy a prózai színházak egyre több olyan zenés darabot tűznek műsorra, melyek közönségcsalogatók lehetnek?

 -Részben. A hiba azért a közízlésben is kereshető. Ahogy a Vivian Fable - könyvek jobban fogynak, mint a Thomas Mann –művek, úgy többen mennek el egy musicalre, mint egy Schillerre. Halálosan fáj, hogy a mai kor embere a színház alatt csak a szórakoztatást érti. Színház = szórakoztatás. Holott, az csak az egyik feladata a sok közül a színháznak. Katarzis nincs, nem is ismeri a néző ezt a fogalmat. Pedig még egy könnyed vígjátékban is el lehet érni katarzist. Ahogy a testünket, úgy a lelkünket, a személyiségünket is meg kell tisztítani. Egy ilyen „fürdő” a színház. Sajnos a nézők többsége a történetért, a felkapott „sztárért” megy színházba. Figyeljük csak meg: egy-egy előadás végén a közönség nem a darabról beszél. Az ok: nem érinti meg a nézőt a történet. Megjegyezendő: a művészettel való ismerkedésben óriási felelőssége van a szülőknek és az iskolának. Miért? Egy színházi előadás befogadása, vagy egy vers elolvasása aktív szellemi munka. Partneri viszonynak kell kialakulni az előadó és a felvevő között. Van egy jó hírem is. Egy kis pozitív változást érzékelek: az emberek egy – igaz, még nem jelentős – részének elege van az olcsó dolgokból. Az olcsó esetünkben igénytelent is jelent. A minőségre való törekvés újra felütötte a fejét a társadalomban, s remélem, egyre többen lesznek, akik az értékek mezsgyéjén akarnak haladni.

 -Egy zenés darab, főleg egy musical nívós színrevitele nem két fillér…

 -Az ok: a legtöbben csak az érzékszerveiket „nyitják ki” a színpad felé. Azért kell egyre színesebben világítani, s több pénzt költeni a színpadelemekre, mert esetünkben a cél az elkápráztatás. Játszom egy olyan darabban, ahol egy fekete körfüggöny a díszlet, s csupán fehér ing és fekete nadrág a jelmezem, mégis könnyeznek a nézők az előadás alatt. Így is lehet színházat csinálni! Nem hiszek a díszlet-színházban, hanem az emberközpontúban. Sajnos annyira kell spórolni egy-egy – nem támogatott – produkció kapcsán, hogy otthonról hozzuk a ruhákat. A nagy cégek egy-egy meetingre több százezer forintot elköltenek, de a kultúra támogatására - tisztelet a kivételnek –semmit se.

 -Neve a közelmúltban összekapcsolódott Pozsgai Zsolt színműveivel. Az író keresett meg egy válogatott színésztársaságot, vagy pedig Pirandellóval szólva: „Hat szerep szerzőt keres”?

 -Már rögtön az első kijelentésére azt kell mondanom: köszönöm. Nagyon megtisztelő, ha összekötődik nevem Pozsgai Zsoltéval. Pozsgai meghatározó korunk irodalmában. Örülök, hogy a kortársa és a barátja vagyok. Találkozásunk egy munka kapcsán jött létre, mikor a Madách Színházban játszottuk Viaszmadár c. darabját. Néhány perc közös munka után észrevettük, hogy egy srófra jár az agyunk. Azt követően játszottam a Fekete mézben, a Tolnay Klári, 1930-ban és a Szeretlek Faustban is. Az utóbbi 10 éve van műsoron. A Tolnay Kláriról szóló darabot pedig egyenesen rám írta. Kiválóan ért a színházhoz, és a színészhez is –s ez nagyon fontos számomra. Legutóbbi közös munkánk Neil Simon: Pikáns percek lovagja c. vígjátéka, melyet a közelmúltban az Aranytíz Teátrumban mutattunk be. Ennek a darabnak Pozsgai a rendezője.

 -Az egyik újságban Kautzky Armand által szervezett és fenntartott alkalmi társulatról olvastam.

 - Ez alatt azt kell érteni, hogy pl. az említett Pozsgai-darabokat szellemileg összetartom, és megpróbálom menedzselni. Felajánlom különböző játszóhelyeknek a produkciókat, s ők eldöntik: van-e igény rá.

 -Műsorvezetést és reklámokban való szereplést is vállal…

 - A legnagyobb örömmel. Legtöbbször finomabb, kultúráltabb termékekhez szokták a hangomat kérni. S itt is az anyagiak vannak a háttérben. Viszont hangsúlyozom: a pénz nem érték, hanem ahhoz kell, hogy családomat fenntartsam. Egy reklám anyagilag annyit ér, mint három színházi előadás, de ez nem jelenti azt, hogy egy reklámalámondás nekem fontosabb, mint a színház.

 -Szerepelt a rádiós Szabó családban is. Miként konstatálta a családregény megszüntetését?

 -Nagyon erősen politikai élt érzek ebben, ezért nem szívesen beszélek róla. Amihez nem értünk, arról ne beszéljünk, s a politikához keveset konyítok. Nagyon szövevényes a politikai helyzet, nem is akarom átlátni, mert félek, hogy hatalmas csalódás érne. Az egész Rádió szétverése nem színészként, hanem hallgatóként rázott meg. Régebben szeretettem a Magyar Rádió műsorait: az irodalmikat, a beszélgetőseket, a zenéseket. Voltak még színházi közvetítések is. A profilváltás arra kényszerít, hogy inkább csak azt a kereskedelmi rádiót hallgatom, melynek én vagyok a hangja. De a televíziónál sem jobb a helyzet. Kiirtják az emberek életéből a színházat, megszűntek az irodalmi anyagok tv-s változatai. Tehát, a média, mint kultúrközvetítő intézmény megszűnt. Ez főleg a vidéki, a falusi embereket sújtja, akik a távolságok miatt nem tudnak színházba járni. Rátérve a Szabó családra: nagy megtiszteltetést jelentett egy nagy múltú és hagyományú rádiós sorozatba bekerülni.

 -Tehát képletesen megszűnt a Madách Színház, megszűnt a Magyar Rádió. Önök pedig nívós darabokkal járják az országot. Beszélgetésünk után 2 órával Ócsán lépnek fel. Jól érzem, hogy a cél : a kultúra kis köreinek kéne majdan egy tiszta egésszé kovácsolódni?

 -Azt várom, hogy ahogy ezt Ön észrevette, egy potentáltabb, politikai döntéshelyzetben lévő embernél is tudatosul. Vegyék észre: van egy „másik Magyarország” is, melynek lakói nem a divat után loholnak, hanem az értéket keresik. Egy-egy előadás után észreveszem: vannak, akik vágynak a katarzis után, s szeretik azt, amit művészetünkkel próbálunk közvetíteni feléjük. Nem vágyom másra, mint hogy valaki – akár politikai, akár pénzügyi csoport - komolyan vegye azt, amiben én hiszek, az emberi színházat, s állandó helységet biztosítson számára, a benne játszó művészeknek pedig biztos megélhetést.

 -Több ellenzéki rendezvényen is látni. Politizálásnak gondolja színvallását?

 -Nem tartom annak. Nem szeretek politizálni, de ez nem jelenti azt, hogy véka alá rejtsem véleményemet. Ma már mindent a politika szemüvegén keresztül néznek, ami óriási gond. Egyfajta minőségi életre törekszem. Fontos számomra a család, a morál, a nyelv, a művészet, s minden, ami érték – s azok védelmét az egyik – bár nem szeretem ezt a kifejezést - oldalon találom meg.

 -A politizálás szó veszített az eredeti jelentéséből. Ha a polisz ügyeinek intézésére térünk vissza, akkor ön is politizál.

 - Igen, a politika nem csak pártpolitika. A polisz kulturális ügyeinek az intézése abszolúte a felelősségem.

 -Nem érte még semmi kellemetlenség sem azért, mert nem a kormánypártok felé húz?

 -Egy példával válaszolok. 2000 óta minden évben megrendezik a Pécsi Országos Színházi Találkozót. Ennek van egy biztosa, aki évente végigjárja a magyar színházakat, megnézi az előadásokat, s eldönti, hogy alkalmasak-e egy fesztiválon való részvételre. Engem hét év alatt egyszer sem nézett meg az éppen aktuális válogató bizottság. A közönség negyedórás vastapssal jutalmaz, majd azzal szembesülök, hogy a „szakma” arra sem méltat, hogy megnézzen a színpadon.

 Medveczky Attila