|
 2007.12.21.
Prohászka
Ottokár: Betlehem varázsa
Betlehemre
századok óta változatlanul ki van öntve az első karácsonyi
éjnek derűje és varázsa! Világ, gondolat, kultúra, művészet
és élet elváltoznak, hatalmuk majd emelkedik, majd vész,
energiájuk és lendületük koronként fokozódik vagy hanyatlik,
belső értékük néha csökken, néha növekszik: de Betlehem,
vagyis az a nagy s világot váltó valóság, hogy az Isten
gyermek lett, ez a bensőséggel, s meleggel telített édes valóság,
örök értékű s örök érvényű; az nem veszt erejéből, nem
bájából, sem lendületéből. Mindenütt másutt az elmúlásé
s az elváltozásé az uralom; a világ elváltozik gyorsabban és
merészebben, mint ahogy azt a ,,kétezredik'' vagy ,,három-ezredik
év'' regényei megálmodhatnák. Gyönge kontárnak bizonyul a féktelen
fantázia is a haladás és fejlődés kovácsműhelyében, szárnyalása
nem ér föl e műhely mesterének még bokájáig sem. Az az eke,
mely a világkorszakok nagy barázdáit megvonja, nem manufaktur;
azokat a perspektívákat, melyekben világok váltakoznak, nem
emberi szem nézte ki a káoszból. Kultúránk nagy szövőszékén
új meg új szálakat fűzhet be az emberi intelligencia, de a világalakulás
mintáit az ,,Antiquus dierum'' szemeli s szövi ki. Annál feltűnőbb
Betlehemnek örök érvényesülése és ünneplő változatlansága;
annál csodálatosabb a karácsonyéj bűbája és ragyogása,
mely sugárzásából semmit sem veszít; annál elragadóbb a jászolban
fekvő kisdednek eszményi szépsége, mely kifogásokkal nem találkozik
s melynek szokása a hódítás s adója a szívek hódolata.
Miben rejlik hát az elváltozások világában Betlehem örök érvényesülésének
s kétségbe nem vont uralmának titka? Abban, hogy Betlehem karácsonyi
éje, az az édes anya és isteni gyermeke, az a barlang a szegények
hódolatával s az a magányos hegyoldal a reá telepedett
angyalszárnyas, melódiás mennyországgal, telítve van a
leggyengédebb, a legnemesebb s legtisztább erkölcsiséggel;
nincs benne más motívum, mint a szívnek motívuma, s nincs
benne más erő, mint a fölség s a szépség ihlete. Azért
Betlehem folyton élő s éltető hatalom, mely természetfölötti
életet ébreszt a lelkekben s húrokat pendít meg s érzéseket
vált ki, melyeket mindenki ért s melyek életünknek éppoly örök
érdekei, mint költészetünknek, művészetünknek, lelkesülésünknek
örökérvényű tárgyai. A betlehemi lágyság s finom lelkiség
megértésére szemünk előtt kell tartanunk, hogy Betlehemben
lepleződik le legbájosabban az Isten arca; a legédesebb hang
itt csendült meg, ,,novissime locutus est nobis in Filio''. Ez a
,,parvulus Filius'' találta el legjobban a hangot, melyet ember
értsen, jobban mint a próféták, kik dörögtek, jobban mint
Jeremiás, aki siralmakat sírt, jobban mint Mózes, midőn életének
hattyúdalát zengé canticumában. Ez arc, e gyermekarc megbecsülhetlen
kincse s pótolhatlan támasza teológiánknak. Enélkül teológiánk
a Sinai-hegy gránitsziklái körül gomolygó ködben kóvályogna,
vagy Ezechiel s Izaiás vízióinak poéziséből emelné ki téziseit;
féltenünk kellene teológiánkat azoktól a kemény, merev, zsidó
vonásoktól s azoktól a fölséges, de kegyetlen és érdes
tendenciáktól. Rémülettel tekintenénk másrészt az Istenség
torzképeire, melyekbe az elesett ember merevített meg kegyetlenséget,
szívtelenséget, rémületet s torzulatot egyaránt. Ijedezve
szemlélnők a természet után kópiázott s ugyanakkor eltorzított
istenképeket, Dágont, Molochot, Visnut, a százkezű isteneket;
szóval Betlehem nélkül Isten után járva vagy ködben tapogatóznánk,
vagy rémséges örvények közt tévedeznénk. A betlehemi
Isten-reveláció mindettől megóv; a gyermek arcában mutatta
meg nekünk különben örökké lefátyolozott arcát, mintha
mondaná: no, ezt már csak értitek. E gyermekarc kihatásának
szférája a széles világ, s nem veszti el hatalmát, ahol
emberszív dobog; leér még az elnyomorodott ember odúiba s a bűnösnek
rejtekeibe, s úgy üdvözlik mindenütt, mint a napsugárt. Ki
haragudnék a tavaszi napsugárra! Pedig e gyermekarc az isteni
kihatások napsugara, melybe a legtöbb szeretetet s a legédesebb
vonzalmakat fektette az Isten. Ezt a gyengéd s mély erkölcsi
hatást ki is váltja, mert a pápát fogságának trónján éppúgy
megvigasztalja, mint a beteg gyermeket zöld hálóval bekerített
ágyacskáján. Tőle fogódik el minden szív s nem bír a fölséges
gyengédségnek bájával megküzdeni. A legkeményebb ember is
olyan vele szemben, mint a gyermek, melynek lelkébe édes anyja
meséi rajzolták be a betlehemi éjt, csillagával, angyalaival,
glóriájával együtt. A hit ecsetje az a művész, aki
Betlehemben remekel, s a szeretetnek inspirációi azok az éneklő
angyalok, kik az embert az Isten közelségébe terelik. S még
egy más bensőséges s édes vonása van a betlehemi képnek,
mely erkölcsi kihatását s győzelmét a lelkek fölött biztosítja,
s ez az, hogy Betlehemben a legszebb s legfinomabb természet képezi
összekötő kapcsát a legfölségesebb természetfölöttinek,
az -- Isten- anya. Isten a betlehemi vízióban a szép természetet
párosította az üdvözítő kegyelemmel a Boldogságos Szűz által.
A betlehemi képben elbájolja szíveinket a legszebb s a
legszentebb anya. A kegyelem bájban nyer az asszonynak királynői
varázsa által, s bár minden kegyelem ragyogó aureola, de ez
aureola fénye jobban érvényesül az asszonynak homlokán, s a
kegyelem varázsa a Szent Szűz királynői szépségén. Benne párosul
végre az anyának természetes szeretete gyermeke iránt, az anyának,
mint Isten leányának természetfölötti szeretetével Ura s
Istene iránt. Erről a gyengéd s mélységes lelkiségről
mondom én, hogy fénye nem fakulhat, virága nem hervadhat, ereje
nem veszhet, s hogy míg dobog emberi szív, a betlehemi kép kiváltja
benne az Isten hatalmának s szeretetének elismerését. Szívesen
hódol meg e győzelmes, örökké szép szeretetnek. Ez Betlehem
rendeltetése s a mi nagy szerencsénk!
(1904)
(Forrás:
communio.hu)
|
