vissza a főoldalra

 

 

 2007.12.21. 

Két mese

Mese az okos és a buta falevélről

 Vitathatatlan, hogy az életen való végigvonulásunk folyamatos öregedést jelent, mégsem lenne normális, ha valaki azt mondaná, hogy a nemrég még 2 éves unokája, mára 6 évessé öregedett. Bármennyire igaz ez biológiailag, az induláskor az öregedés is még érés, gyarapodás, kiteljesedés. A valódi öregség akkor kezdődik, amikor érezhető leépülés és korlátozódás jár vele. Vagyis éppen abban a korban, amelyben most vagyok.

                A fiatalok par excellence szépek és kedvesek, jó érzés nézni őket, amint éppen ökörködnek a tévében. Ülök a karosszékemben, és mint valami mindentlátó Buddha, figyelem érzelemkitöréseiket, noha olyan messze vagyok világuktól, hogy valójában nem értem, amit látok: nem értem konfliktusuk igazi lényegét, okát, sem motivációikat, érveiket vagy reakcióikat. Van az ő világuk és van az enyém, e kettő aligha találkozik még valahol az életben, de mert szépek és kedvesek, és – ha nem is mindnyájan, de javarészt - ártatlanok, szívesen figyelek rájuk öregedő mivoltom stabil nézőpontjából. Ezt a nyugalmamat, mint csendes tó vizét a belehajított tégla, úgy zavarja meg két-három hetente egy makacsul visszatérő kérdés:-Mostanság a pálya másik oldaláról kritizálgatod a fiatalokat az idős jogán, de voltál te igazából fiatal, Zoltán?

                A kérdés grabancon ragadóan provokatív. Nem is tudok rá határozott igent vagy nemet hebegni, feleletképpen egy másik kérdés fogalmazódott meg bennem:  -Miért, meglett korúnak talán meglett korú vagyok „igazából”? Hogy valaha voltam 18, 20, 22 vagy 26 éves, ez tény. Kétkedés esetén dokumentumokkal is bizonyítani tudom. Most már csak az a kérdés, hogy igazából fiatal voltam-e?  A problémát persze nem a fiatalság definíciója okozza, hanem az „igazából”. Vágjunk bele, legyen bármennyire kínos a válasz: amennyiben azok fiatalok igazából, akik mai mód fiatalok, akkor én bizony sosem voltam fiatal. Sőt, azt is megmerem jósolni, hogy igazi öreg sem leszek soha, ha azok számítanak igazi öregnek, akikké majd a ma igazi fiataljai válni fognak. Úgy tűnik, én már sosem leszek igazi: maradok ál, maradok kvázi, maradok különc. Elsüllyedt a kor, amely legitimálhatná igazi mivoltomat. Roppant sokat változott a világ negyven év alatt, és most nem is azt vizsgálnám, hogy javára vagy kárára, csak arra utalnék, hogy az ilyenfokú, mindenre kiterjedő, robbanás-szerű változások önmagukban ártalmasak, mert destruktívok és aszociálisak. Csak a szerves fejlődés kerülhet bele a nemzet és a kultúra vérkeringésébe, a hipertrófikus felépítésű, hormonkezelt társadalom produkálhat lélegzet elállító eredményeket, de azok a levegőben lógva maradnak. Ami engem illet, leginkább emiatt a belső gyökértelenség miatt sajnálom a mai, úgy mond igazi fiatalokat.

                Különben is, egyre inkább van egy olyan érzésem, hogy a kor szerinti betagozódást a külső szemlélő erőszakolja rá a világra. Nem muszáj velem egyetérteni – szoktam tévedni, igaz, ritkán -, de egyre inkább az a benyomásom, hogy kevésbé a kor számít egy ember megítélésénél, sokkal inkább a műveltség. Ugyanis a műveltség egy bizonyos – nem túl magas, mindenki által elérhető – fokán túl a 18 éves és 81 éves ember vélekedése a világ dolgairól sokkal azonosabb, mint gondolnánk. Az okos fiatalból okos öreg lesz, a butából buta. A sokat emlegetett fiatalság-öregség oppozíció elsősorban a testet ragadja meg, és csak ezt követően a pszichét, de ez utóbbit annál kevésbé, minél kitömöttebb szellemi kofferral érkezik el valaki az öregedési vámvizsgálathoz. A szerényebb bagázzsal érkezőket viszont saját sorsuk fogja – vélhetőleg fájdalmasan, szenvtelenül – rávezetni arra, amit, ha fiatalon eltanultak volna Cicerótól, Jézustól, Dosztojevszkijtől, Adytól vagy Szabó Dezsőtől, nyugodtabb vénség elé nézhetnének: értenék azt, ami velük és körülöttük történik. Így viszont sodródnak, mint a Dunába esett falevelek. Adódik a kérdés: másképpen sodródik-e az okos falevél, mint az ostoba? A ma fiataljaitól nem várom, hogy elfogadják a válaszomat, de én bizony azt mondom, hogy igen. Nem mindegy, soha, senki esetében nem lehet mindegy, hogy érti-e azt, ami történik vele, vagy csupán elszenvedi.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két falevél, egy okos és egy buta. Együtt pottyantak a folyóba, és együtt sodródtak heteken át, míg végül együtt vetődtek partra valahol, mégis két, egészen különböző sors az övék: az egyik mindent értett, a másik semmit. Ugye nem kell részleteznem, hogy mekkora különbség ez. Két össze nem hasonlítható élet. Itt a vége, fuss el véle!

 Mese az adományokról

 Újabb tálcán átnyújtott alkalom a cinikusoknak arra, hogy kinevessenek: én igenis mindennap adok pénzt valamelyik kéregetőnek – 50 vagy 100 forintot -, viszont tartom magam ahhoz, hogy naponta csak egyszer adakozom, ugyanis annyi ma Budapesten a koldus, hogy folyószámlám nyomtalanul elfolyna, ha nem korlátoznám filantróp hajlamaimat. Már csak az ilyen típusú adományozást, amikor én dobom bele a kéregető papírpoharába az érmét, tartom az egyedüli valóságos segítségnek. Az államilag – és nem egyházilag! - intézményesített segítőakciókról egyre rosszabb a véleményem.

                Két vagy három évvel ezelőtt, ilyen tájt, karácsony környékén volt az a rettenetes szökőár, cunami, amely példátlanul sok áldozatot követelt. Délkelet-ázsiai gyermekek tízezrei maradtak árván. A Magyar Televízió és a Vöröskereszt közös akcióban rendezett országos gyűjtést, hogy felépülhessen egy magyar menhely, afféle árvaház, ahol – emlékezetem szerint – száz gyermeket nevelnek majd fel. Nem lennék keresztény, ha kivontam volna magam ebből a tervből: én is befizettem egy (jövedelmemhez képest) jelentősebb összeget és vártam. Arra vártam, hogy először az életben győzhet a jóérzésű emberek akarata. Nem győzött. Hallom az új híreket: az árvaház félig készen abbahagyatott, építői hazajöttek, a pénz ugyanis nem volt elég. Pontosabban szólva elment másra. Hogy mire, valójában nem is érdekel. Azóta nyilván szétrohadt a tető nélkül hagyott, félig kész épület, vagy széthordták anyagát a környék építkezői. Ez lenne még a legjobb befejezés. Gondolkoztam azon, hogy jogi értelemben vajon visszakövetelhetném-e a pénzemet, hiszen az eredeti cél, amire az adományt kérték, nem valósult meg. Ilyenkor visszajár a pénz. Mit gondolnak kitől kérjem, a Magyar Televíziótól vagy a Vöröskereszttől?

                A Vöröskereszt művészi tökélyre tudja emelni a segélyek kezelését. Olvasom, hogy a napokban egy mobiltelefonos cégtől kaptak 4 millió forint segélyt, mely összegből „az ország egyetlen hajléktalanszínházának működését is finanszírozni” szándékoznak. Ez az egyik legmodernebb és legabszurdabb mese, amit az elmúlt időkben hallottam hivatásos, közszolgálati mesemondótól: totális hiszékenységet feltételez. Talán maga is úgy érzi, hogy itt némi magyarázkodás kívántatik, ezért hozzáfűzi a nyilatkozó: „A ’Csak azért is Színház!’ a hajléktalanok önmegvalósítását támogatja.” Jól hangzik, kár, hogy velejéig hamis ez a mese!

                Innen üzenem a Vöröskeresztnek, hogy a hajléktalanok önmegvalósításának legfőbb eszköze ezekben a decemberi hetekben, az ételhez, a meleghez, az alváshoz, és a saját otthonhoz való alkotmányos alapjogok gyakorlásának lehetősége lenne. A színház viszont nyilván jó szórakozás, biznisz és önmegvalósítás lesz néhány nem hajléktalannak. Egy biztos: pénzadományt tőlem a jövőben nem kap a Vöröskereszt. Használt ruhát talán.

 Szőcs Zoltán