vissza a főoldalra

 2007.12.28. 

Egy állam vagy kettő?

Ehud Olmert, izraeli miniszterelnök meglepő kijelentést tett a Haaretz című napilapnak adott interjújában november 29-én. A következőt mondta: „Amennyiben a két állam megalapítása lehetetlen /már tudniillik egy zsidó és egy palesztin államé/, akkor szembe kell néznünk az egyenlő jogokért vívott harccal, mint amilyen Dél-Afrikában is zajlott…ám ha ez megtörténik, Izrael államnak vége.” Nocsak. Különös, őszinte kijelentés. Vagy talán inkább beismerés. Annak a beismerése, hogy Izrael jelenlegi formájában nem demokratikus állam? De hogy világosabb legyen, miről is beszél a kormányfő, a Haaretz utalt Ehud Olmert egy 2003-as nyilatkozatára is. Akkor is meglepő nyíltsággal fogalmazott: „Egyre több palesztin mutat érdektelenséget a „két állami megoldás” iránt. Szeretnék megváltoztatni a konfliktus természetét. Az algériai példa helyett a dél-afrikai függetlenségi harcot tekintik egyre inkább vonzónak…ahol is az „egy ember, egy szavazat” elvéért harcoltak…csakhogy ez a zsidó állam bukását jelenti.”

                Való igaz, az „egy állami megoldásról” egyre több szó esik a palesztinok körében. Pedig 1948, vagyis Izrael állam megalapítása óta minden rendezési kísérlet azon az elven alapult, hogy a zsidó állam mellett a palesztinoknak is létre kell hozniuk saját országukat. 2004. január 8-án Ahmed Qurei, akkori palesztin miniszterelnök /aki az annapoliszi konferencián tárgyaló palesztin küldöttség vezetője volt/ azt mondta, hogy az elválasztó fal, amit az izraeliek akkoriban kezdtek építeni, „apartheid jellegű megoldás”, amely „kalitkába zárja a palesztinokat”. Mindamellett szerinte a „két állam létrejötte már elképzelhetetlen”, így a palesztinok számára „nincs más megoldás, mint az egyetlen állam létrehozásáért küzdeni”. És valóban, immár 60 éve nem sikerül a szemben álló feleknek és a nagyhatalmaknak a független palesztin állam határainak kérdésében dűlőre jutni. Ki ezért a hibás? Nos, ha csakis a nyugati médiákból tájékozódik az ember, akkor azt gondolhatjuk, a palesztinok. Mert „lehetetlen követeléseket” támasztanak. Mert „terroristák”. A valóságban azonban a jelenlegi helyzet fenntartása Izraelnek az érdeke. Hiszen bármiféle igazságos béke csakis akkor képzelhető el, ha Tel-Aviv súlyos engedményeket tenne. Fel kellene számolnia a több száz, illegális zsidó települést, valamint a legalább 500 katonai ellenőrző pontot Ciszjordániában, át kellene adniuk Kelet-Jeruzsálemet a palesztinoknak, le kellene bontaniuk az elválasztó falat, meg kellene szüntetniük a Gázai övezet blokádját. Vagyis Izraelnek feltétel nélkül ki kellene vonulnia az 1967-ben megszállt palesztin területekről. De ha mindez meg is történne – ami jelenleg teljesen elképzelhetetlen – még akkor is megoldatlan maradna az 1948-ban és azóta otthonaikból elűzött palesztinok problémája. 2002-ben az Arab Liga is kidolgozott egy rendezési tervet, amely békét és a kapcsolatok noramilizálását ígérte Izraelnek, cserében pedig Tel-Avivnak ki kellett volna vonulnia az 1967-ben megszállt területekről. A menekülteknek illetve leszármazottaiknak pedig a zsidó állam kártérítést fizetett volna. Ezt a javaslatot Izrael és az USA gondolkodás nélkül lesöpörte az asztalról.

                Nem csoda hát, ha a palesztinok 60 év után belefáradtak a kilátástalan „béketárgyalásokba”. Immár nem hiszik, hogy valaha is sikerül megegyezni egy független palesztin állam létrejöttében. De egyébként is, amióta a „békefolyamat” állítólag „felgyorsult”, azóta Izrael hatalma tovább nőtt, és egyre több és több zsidó település épült Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben. /Kelet-Jeruzsálemben az annapoliszi „békekonferencia” lezárása után kezdtek hozzá új telepek építéséhez, ami még az amerikaiak rosszallását is kiváltotta./ A „békefolyamat” pedig semmi mást nem eredményezett a palesztinok számára, mint fokozódó nyomort, szenvedést és kétségbeesést. Nem csoda tehát, ha új utakat keresnek. Ezért egyre több palesztin hangoztatja: ha a független államuk Ciszjordánia és a Gázai övezet területén, Kelet-Jeruzsálem fővárossal – Izrael és a nyugati világ ellenállása miatt - nem jöhet létre, akkor legyen egyetlen Palesztin állam! Amely magában foglalná a jelenlegi Izraelt, valamint Ciszjordániát és a Gázai övezetet is. A főváros pedig az egységes Jeruzsálem lenne. Egy igazán demokratikus állam születne így, amelyben zsidók és palesztinok teljes egyenjogúságot élveznének. Itt nem lenne faji alapú megkülönböztetés. Senkit nem űznének el sehova, nem „szorítanának senkit a tengerbe”, a palesztin menekültek ügyét pedig a nemzetközi jog elvei szerint rendeznék, vagyis hazatérhetnének, ám ha ez valamely okból lehetetlen, akkor esetleg kártalanítanák őket. /Esetleg a nyugati országok bevonásával, amelyeket ugyanis súlyos felelősség terhel a palesztinok szenvedései miatt./ Egy ilyen egységes, demokratikus Palesztina megteremtése lenne az igazán liberális megoldás! A multikulturalizmus hívei, meg a mindenféle rasszizmus és faji alapú megkülönböztetés elszánt ellenfelei – köztük sok-sok liberális zsidó – mi kifogást emelhetne egy ilyesfajta rendezés ellen? Nem csoda hát, ha a cionisták rögtön megszimatolták a veszélyt. Ehud Olmert nyilatkozata mutatja: pontosan tisztában van azzal, hogy a liberalizmus és a demokrácia nevében csakis támogatni lehet az egységes, demokratikus, többnemzetiségű Palesztina létrehozását. Aki ez ellen szót emel, elkerülhetetlenül a rasszizmus hívének szerepkörébe szorul. De ami ennél is fontosabb: az izraeli kormányfő pontosan látja, hogy a zsidóság nem tudná megőrizni vezető szerepét egy demokratikus és liberális Palesztinában. Hiszen az egykori brit mandátum területén már most is valamivel több palesztin él, mint zsidó /a mai Izrael lakóinak is 25%-a palesztin/ – ha pedig a több millió, a világban szétszóródott menekült, illetve utódaik is hazatérhetnének, akkor a zsidó bevándorlás felgyorsítása sem segítene. Ha pedig tekintetbe vesszük a palesztin nők sokkal magasabb termékenységi mutatóit, akkor teljesen érthetővé válnak a cionisták aggodalmai.

                Ehud Olmert egyébként alighanem az izraeli szélsőjobboldalhoz intézte figyelmeztető szavait. A szélsőséges zsidó nacionalisták – akik Olmert kormányában is jelen vannak – elleneznek mindenféle engedményt a palesztinok számára. Így például hallani sem akarnak egyetlen zsidó település felszámolásáról sem. Márpedig az annapoliszi konferencián még a „két állami megoldás” jegyében folytak a megbeszélések – egyelőre a Palesztin Hatóság hivatalos álláspontja szerint is az 1967-ben megszállt területeken kell létrehozni a független palesztin államot. /Más kérdés, hogy a megalkuvó Abbasz-féle vezetés miféle engedményeket hajlandó tenni a cél elérése érdekében? Netán kész lemondani a menekültek visszatéréséről, Kelet-Jeruzsálemről, esetleg a zsidó telepek fenntartásába is beleegyezik? Mert ha így történik, akkor nem lesz független palesztin állam, hanem négy-öt, egymástól is elválasztott, életképtelen „bantusztán” alakulna ki, az izraeliek legnagyobb örömére./ Annapoliszban a felek abban állapodtak meg, hogy 2008 végére megállapodást kötnek. Ez az izraeliek makacsságát látva eléggé valószínűtlennek tűnik. Egyébként is, kompromisszumok akkor születnek, ha a tárgyaló felek közel azonos erejűek. Vagy ha az erősebb felet a nagyhatalmak  nyomás alá helyezik. Itt azonban minderről szó sincs, hiszen a zsidó állam - Amerikával a háta mögött – óriási erőfölényben van riválisával szemben. Nemzetközi nyomás pedig legfeljebb az áldozatra, vagyis a palesztinokra nehezedik. Olmert a Haaretzben megjelent interjújában viszont mégis figyelmeztette az izraeli héjákat: engedményeket kell tenniük a tárgyalások során, mert ha a megadott határidőig, vagyis a jövő esztendő végéig nem születik megegyezés, akkor a palesztinok ténylegesen az egységes, demokratikus, többnemzetiségű Palesztina megalapítását fogják javasolni. Azt pedig visszautasítani is nehéz lesz. Elfogadni pedig még nehezebb.

 Zábori László