|
 2007.12.28.
A
misztériumok vonzásában
Kőrös Sára
grafikus Kecskeméten született. Ebben a városban végezte általános
iskolai és gimnáziumi tanulmányait, majd a szegedi tanárképző
főiskolán szerzett biológia- és rajz szakos tanári diplomát
1981-ben. 1998-ig Lajosmizsén tanított. Pályáját Szappanos
István indította, tőle tanulta meg a ceruza és a vonalak
szeretetét. 1985-ben a nagybaracskai alkotótáborban ismerkedett
meg Túri Endre festőművésszel, aki beavatta a tűzzománc
titkaiba. 1989 óta dolgozik koncentráltabban és tudatosabban
grafikával és tűzzománc-technikával. A Szabad Képző- és
Iparművészek Országos Szövetségének tagja. Számos rajza és
illusztrációja jelent meg a lajosmizsei általános iskola kiadványaiban,
illetve az Apáczai Kiadó tankönyveiben. 1998 őszétől az
Angolkisasszonyok Leánygimnáziumának tanáraként rajz és vizuális
kultúra, média oktatásával foglalkozik, emellett végzi
grafikusi tevékenységét.
Fontosabb kiállítások:
1992 - Megyei Amatőr Kiállítás, Kiskunhalas
1993 - Közös kiállítások: Lajosmizse, Ballószög
1994 - Egyéni kiállítások: Lajosmizse, Békésszentandrás
Csoportos kiállítás: Couleurs sur l' Europe – Franciaország,
Poitiers
1995 - Téli tárlat, Kortárs költészet és grafika országos tárlat,Kecskemét
1996 - Amatőr képző- és iparművészeti tárlat
1997 - Közös kiállítások: Gödöllő, Győr, Budapest, Kecskemét
1998 - Téli tárlat, Dán Kulturális Intézet, EÜ. Szakközépiskola,
Kecskemét
1999 - Dán Kulturális Intézet, Kecskemét, Tiszakécske Ardita
capra ,Kecskemét
2000 - Megyei amatőr képző- és iparművészeti tárlat, Kecskemét
2001 - Mester és tanítványai, Kortárs Galéria, Kecskemét
2002 – A nők, Kortárs Galéria Kecskemét
2003 – Téli tárlat, Kecskemét
2004 – Keresztény ikonográfiai tárlat Kecskemét,NZA tárlat,
Kecskemét
2005 – Kortárs költészet és grafika, Kiskőrös, MROE kiállítás,
Budapest
2006 – MOME Vizuális kultúra csoport, Stencil képek, Budapest,
Cegléd
2007 – Nyári fesztivál,Kecskemét, Művésztelep Tamási, Kecel
Bazán Vladimir
festőművész Ungváron született 1956. május 29-én. Itt
szerzett 1975-ben a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában
képesítést. Utána az Ukrán Művészeti Alap munkatársaként
dolgozott, mint iparművész, festőművész. 1983-tól művészeti
szabad szellemi tevékenységgel foglalkozott, mely magában
foglalta a művészeti alkotások elkészítésén kívül - kiállítások,
tárlatok szervezését, szereplést az országon belüli és
nemzetközi pályázatokon, valamint monumentális belsőépítészeti
és kültéri díszítő mozaikok tervezés-kivitelezését az
akkori Szovjetunió, Németország és Magyarország területén.
Avantgard festményeivel nemzetközi elismerést vívott ki magának.
1993-ban döntött úgy, hogy Magyarországra áttelepszik és művészeti
vállalkozóként folytatja munkáját.
Jelentősebb kiállításai:
- 1979. Területi és köztársasági kiállítás, Kijev
- 1982. Területi és köztársasági kiállítás, Románia
- 1982. Területi és köztársasági kiállítás, Csehszlovákia
- 1983. Első önálló kiállítás a Cafe Club Fórumban, Ungvár
- 1985-1988 Tanulmányút Szahalin szigetén
- 1989. Önálló kiállítás, Németország, Pforzheim
- 1989. Köztársasági kiállítás, Kijev
- 1991. Önálló kiállítás, Ungvár
- 1992. Önálló kiállítás, Ungvár
- 1993. Önálló kiállítás, Pforzheim
- 1994. Önálló kiállítás, Lajosmizse
- 1995. 8 hónapos alkotótevékenység a Kecskemét Alkotóházban
ennek anyagából önálló kiállítás, Kecskemét, megyei művelődési
ház
- 1997. Közös kiállítások: Gödöllő; Győr; Budapest;
Kecskemét, Dán Kulturális Intézet
- 1998. Kecskemét, Téli tárlat, Dán Kulturális Intézet, Egészségügyi
Szakközép-iskola
- 1999. Kecskemét, Ardita capra, Kortárs Galéria, Dán Kulturális
Intézet; Tiszakécske
- 2000. Békéscsaba, Győr - Korszakváltó csoport, Amatőr
Atrium megyei
és országos tárlat
- 2001. Győr - Korszakváltó csoport; Békéscsaba; Debrecen; Tállya,
Régiók
találkozása - Kárpát- Medencei Napok, Budapest
2003 – Önálló kiállítás, Dabas
2004 - Önálló kiállítás: Magyarok Háza, Budapest, E-galéria,
Kecskemét
2005 - MROE kiállítás, Budapest
2006 – Művésztelep kiállításai: Bugac, Kecel, Tamási
2007 – Nyári fesztivál, Kecskemét, Művésztelep Tamási,
Kecel, Bugac
Alkotásai megtalálhatók magángyűjteményekben Magyarországon,
Brazíliában, Kanadában, USA-ban, Izraelben, Németországban,
Csehországban, Oroszországban, Ukrajnában, valamint közgyűjteményekben
(Kecskeméti Képtár, Ungvári Képtár, Kijevi Kulturális
Minisztérium).
-Sára Szegeden szerzett biológia-és rajztanári diplomát.
Mi adta az indító lökést ahhoz, hogy a műalkotások felé
orientálódjon?
Kőrős Sára (K.S.): Gyerekkorom óta a rajz bűvöletében élek.
Általános iskolában rajzszakkörbe jártam és batikolni
tanultam. Ötödikes koromtól különböző pályázatokon vettem
részt, s mindig sikerrel. Mikor pályaválasztásra került sor
nem tudtam dönteni a biológia és a rajz között, ezért a
szegedi tanárképző főiskolán mindkét szakon tanultam. Arra
is gondoltam, hogy kerttervező leszek, mert ez a szakma is megköveteli
a mindkét tudományágban való jártasságot. Később búcsút
intettem ennek az ideának. Szegeden a biológia volt számomra a
meghatározó, mert a helyi biológiai kutatóintézetben kezdtem
el szövettenyésztési kísérletekkel foglalkozni. A kísérletek
vezetője közölte velem: döntsem el, mit szeretnék, mert ha
folytatni akarom az ottani munkát, akkor át kell mennem az
akkori JATE biológus szakára. Azt hiszem, életemben akkor
mondtam először nemet. Rajzszakos tanárként helyezkedtem el,
majd beleszerettem a tűzzománcba. Az 1980-as évek közepén
ismerkedtem meg Túri Endre festőművésszel, a Nemzetközi Zománcművészeti
Alkotóműhely művészeti vezetőjével, ő avatott be a tűzzománc
titkaiba. Mindeközben folyamatosan rajzoltam. Lajosmizsén
kezdtem el tanítani, ahol először gyerek-, majd felnőtt-művésztelep
szervezésével foglalkoztam. Itt ismerkedtem meg 1994-ben
Vlagyival.
-Olvastam, pályáját Szappanos István, festőművész indította.
Hogy történt mindez? Megmutatta neki néhány rajzát, ő pedig
azt felelte: Sára, ez szép, foglalkozzon a grafikákkal…
K.S.: Sokkal életszerűbben történt. Felső tagozatos koromban a
Zöldségtermesztési Kutatóintézetben laktunk, mert édesanyám
ott dolgozott kutatóként, Szappanos István édesapja pedig az
intézet grafikusa volt. Anyu büszkén mutogatta neki rajzaimat,
melynek eredményeként az éppen akkor végzett ifjú Szappanos
egyik tanítványa lettem. A kapcsolat nem szakadt meg, mert a főiskola
elvégzése után az ő szárnyai alatt tanítottam az akkori Óvónőképző
Főiskolán, s az általa a pedagógusok számára szervezett
grafikai táborok foglalkozásain is részt vettem.
-Vladimir Ungváron
született, és művészeti szakközépiskolában járt. Örökölte
valakitől a festészet iránti szeretetet?
Bazán Vladimir (B.Z.) : Nem volt képzőművész a családban,
igaz, anyai ágon jó kézügyességgel voltak megáldva felmenőim,
rokonaim. A festészet szeretete gyermekkorom óta végigkísér.
Apám műgyűjtő volt, aki, ha tehette a képek vásárlásával
támogatta a művészeket. Nagyon sok festmény volt a házunkban.
Tíz éves lehettem, mikor eldöntöttem, hogy erre a pályára
fogok lépni; szakkörökbe is jártam. Szüleim is a képzőművészet
felé irányítottak. Szomszédságunkban volt az Iparművészeti
Szakközépiskola, s mindig „elvarázsolva” figyeltem a
szabadban alkotó festőtanoncokat. Elhatároztam: én is ennek az
intézménynek leszek a növendéke. Sikerült a felvételi, s 19
éves koromban, mikor befejeztem a szakközépiskolát, az Ukrán
Művészeti Alap munkatársa lettem. Kiemelendő, hogy rögtön az
iskola elvégzése után 1975-ben részt vettem műveimmel Ungváron,
a megyei Őszi tárlaton A konkrét munkát megelőzte a kötelező
két év katonaság.. Igaz, az ötvös szakon végeztem, de a festészet
jobban vonzott. Az Alap először ötvösként foglalkoztatott, de
a színek és a formák vonzása miatt hamar átkéredzkedtem a
monumentális festészethez, így freskók, mozaikok, szekkók
kivitelezésében vettem részt.
-Avantgard festőnek titulálják. A Szovjetunióban miután Lenin
meghirdette propagandáját, a monumentális festészet került előtérbe.
Az avantgárd művészek emigráltak. A Vándorkiállítási Társaság
megszűntével a főszerep a szocialista festőké lett. Sajátos
történelmi festészetük a forradalomnak és a vöröskatonáknak
állított emléket. Lenin életét szárnyas oltárokon dolgozták
fel. Dicsőítették a munkát, az erőt, a személyi kultuszban
pedig a pártelnököt. A szovjet festészet az ötvenes évek végétől
fordult más irányba, ezt a szocialista realizmus jellemzi. Az
avantgard stílusjegyben való alkotás egyfajta lázadást is
jelent?
B.V.: Pontosan, egy belső lázadásról van szó. Akkor az
avantgard undegrund-ként működött. 1983-ban volt az első önálló
kiállításom az ungvári Cafe Club Fórumban. A kiállítóhelyet
az akkori KISZ működtette, azzal a céllal, hogy a fiatal művészeket
támogassa. Ez a kiállítás igen nagy vihart kavart. Az
Izvesztyija szerkesztője riportot készített az Alap pártitkárával,
aki, mikor megtudta, hogy az újságíró megtekintette avantgard
kiállításomat, nagyon felháborodott; levélben közölte a
KB-val, hogy az újság munkatársa csupán tévedésből írt egy
cikket a helyi „lázadó” fiatal festőkről. A párttitkárt
leváltották, s a helyi kulturális ügyekért felelős titkár
pedig állítólag e botrány miatt halt meg infarktusban. El is
hagytam Ungvárt: elutaztam a messzi Szahalin-szigetre és a
politikai enyhülés idején tértem csak újra vissza. 1989-ben
kimentem Németországba, ahol több kiállításom is volt, a
legsikeresebbre 1993-ban került sor. Rá egy évre megismerkedtem
Sárival, s elkezdtem intézni magyarországi letelepedésemet. Ez
az időszak inkább papírmunkákkal telt, mint festészettel.
-Előfordul, hogy néha elhagyja az avantgard-ot? Olvastam,
hogy az ikonfestészet is nagy hatással van művészetére…
B.V.: Néha elhagyom, hiszen minden művész életében vannak
olyan időszakok, amikor más felé fordul, s keresi önmagát…Tanáraim
olyan iskola képviselői voltak, amely az ikonfestészetet
„belecsempészi” a modern művészetbe - nagyon szerencsés
találkozás. Később ez segített a biblikus témák feldolgozásában.
-Sára művészetét be lehet-e skatulyázni egyfajta
izmusba?
K.S.: Ezen még nem gondolkoztam, de talán a szimbolizmusba. Döntsék
el ezt a művészettörténészek. Több írás is megjelent rólam,
de még egyetlen egy irányzatba sem soroltak be. Egy biztos:
nagyon kedvelem a jelképeket, s azok meg is jelennek alkotásaimban.
B.V.: Korunkban nincs meghatározó irányzat, s a képzőművészet
lassan kezd visszatérni a szimbolizmushoz és a figurális alkotásokhoz.
Akkora zűrzavar van a világon művészeti kérdésekben, hogy elérkezett
az idő a tisztuláshoz.
-Vladimir, az 1983-tól kezdődő művészeti szabad
szellemi tevékenység mekkora szabadsággal járt/jár?
B.V.: Amikor az Alapot otthagytam nekem kellett megszervezni a kiállításokat,
megszerezni a megrendeléseket. Igaz, felülről nem határozzák
meg, mit, s milyen stílusban fessek, viszont nem könnyű saját
magamat menedzselnem.
-Sára nem csak grafikákkal, hanem tűzzománccal is
foglalkozik. Az utóbbi milyen múlttal rendelkezik Magyarországon?
K.S.: Erre a kérdésre Túri Endre tudna autentikus választ adni.
A hetvenes évek elejétől a művészek érdeklődése a tűzzománc
felé fordult, s az akkori Bács-Kiskun Megyei Tanács gondozásával
megrendezték a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepet. Az
első telep 1975-ben volt. Az egész évben folyamatosan működő
Alkotóműhelyt 1984-ben alapították, s 1985-től áll az
egykori malomépület a művészek rendelkezésére. A zománcművészet
különleges helyet foglal el a képző- és iparművészetben:
kapcsolódik a grafikához, a festészethez, a szobrászathoz éppúgy,
mint az ötvösséghez, vagy az épületek külső és belső
"díszítéséhez", az utcák, terek kultúrájához. Ősi
és mégis mindig megújulásra kész ez a műfaj, amely műfaji
sajátosságok igen gyakran még ma is megvilágításra
szorulnak, olykor szakmai körökben is, hiszen kevesen veszik a fáradságot,
hogy elmélyüljenek rejtelmeiben.
-Miért pont kecskeméti központtal működik az alkotótelep?
K.S: Az itteni volt zománc és kádgyár miatt. Ennek a gyárnak
voltak olyan kísérleti anyagai és kemencéi, amelyek lehetővé
tették a zománcművészetet. Az alkotóműhely két neves művész
irányítása alatt működött, s ennek köszönhető, hogy a világ
minden tájáról – USA-tól Japánig - érkeznek hozzánk neves
alkotók, akik itt a nyári hathetes művésztelepen nem csak zománckészítéssel
foglalkoznak, hanem kísérleti eljárásokat és technikákat is
kidolgoznak.
-Kecskeméti iskoláról is lehet beszélni?
K.S.: Egy Túri Endre és Pap Gábor által irányított
iskoláról lehet beszélni. Pap Gábor, a műhely művészettörténésze
a szellemi irányító, Endre pedig a „gondolatot segíti formákba
önteni”. Egy szétválaszthatatlan párosról van szó. Minden
egyes tűzzománcnak van filozófiai és történeti háttere.
Kiemelendő, hogy sok orosz művész pedig egy meghatározott
ikonográfiai módszerrel gazdagítja a kecskeméti művésztelepet.
-Igaz, hogy inkább Ázsiából érkeznek ide művészek,
mint Európából, vagy Amerikából?
B.V.: Igaz, mert a tűzzománcnak Keleten nagyon erős
hagyománya van. A volt leningrádi iskola, a moszkvai iskola is
foglalkozik tűzzománccal. A kaukázusi népeknél pedig
kifejezetten tűzzománc kultúráról lehet beszélni. A kecskeméti
iskola sok ázsiai kivitelezési és technikai metódust ültetett
át a hazai talajba.
K.S.: Kétségtelen, hogy a keleti zománcművészet forma-és
gondolatvilága áll közel a Túri Endre-féle iskolához. Az
Amerikából, vagy Németországból érkező zománcművészek az
ipari zománctechnikával foglalkoznak, s műveikre a nonfiguratív
ábrázolásmód jellemző. Az orosz és a keleti irányzat
viszont a zománcképeket részesíti előnyben, s a formavilágra
összpontosít.
-Meg lehet-e határozni azt, hogy mi grafikáinak, s mi tűzzománc-képeinek
tematikája?
K.S.: Nincs tematikai határvonal, sőt sok olyan grafikám van,
amit továbbviszek a tűzzománcba. Ceruzarajzban születik meg az
alap, s a rendelkezésemre álló idő és az intuíció dönti
el, hogy milyen technikával dolgozok tovább. A nyári művésztelepen
Pap Gábor szokott adni egy témát, s akkor eleve tűzzománcra
tervezek, de a megszületett alkotás stílusában nem tér el
grafikáimtól.
-Jól látom, hogy mindketten vonzódnak az archaikum, a népművészet
és a misztérium iránt?
K.S.: Jól. Ugyanazokat az elemeket használjuk fel, csak másféleképpen.
Emlékszem, még gimnazista voltam, mikor Pap Gábor előadássorozatot
tartott a tv-ben Attiláról. A csillagképekből vezette le a
fejedelem sorsát. Azóta vonzódom a jelképekhez. Mostanra
jelentős szimbólumtárral és népművészeti kincsgyűjteménnyel
rendelkezem, s azok egy-egy darabkáját megpróbálom - jelentésével
együtt - felhasználni munkáimhoz.
B.V.: Állandó változások vannak egy művész életében,
s mikor megismerkedtem Sárával, engem is rabul ejtett a népi
misztérium. Az ősi magyar szimbólumok meg is jelennek alkotásaimban.
Jelenleg egy belső, egy álomvilágot festek a vászonra, s ezt a
világot kapcsolom össze a misztériummal.
-Sok hasonlóságot lehet felfedezni az ázsiai rokon népek, s a
mi régi szimbólumrendszerünk között?
-K.S.: Ha nem is egyforma, de párhuzamosan hasonló jelrendszerről
lehet beszélni. Kiderült, hogy sok belső-ázsiai művész
ismeri az ősi magyar rovásjeleket és szimbólumként
alkalmazza.
B.V.: A sumér kultúra lenyomata található meg nálunk és
több ázsiai nép művészetében is. A magyarság egyik ága a
suméroktól származik, s ennek bizonyítéka a népművészetben
jelenik meg.
-Mi jellemzi a kecskeméti művészéletet?
K.S.: Legnagyobb sajnálatomra a kecskeméti művésztársadalom
nem egységes. Több egymástól elszigetelt, zárt csoport van.
Ezek a csoportok nem is nyitnak a másik felé. Ez abszolúte nem
kedvez az érdekérvényesítésnek. Nincs összefogás; apró
torzsalkodások nehezítik a közösségi életet…
- Két alkotó, egy házban…Azonos a művészi látásmódjuk?
B.V.: Azért vagyunk együtt, mert hasonló a gondolkodásunk
és ízlésvilágunk. Sokat vitatkozunk, de elvi kérdésekben
soha.
-Szokták kritizálni egymást?
K.S.: Ha a kritika nem csak a lehúzást jelenti, akkor
igen. Ha valamiben bizonytalan vagyok, akkor tanácsért csak
Vlagyihoz fordulok. Olyan is előfordult, hogy Vladimir már-már
a kukába akarta kidobni a képét, s csak unszolásomra adta be
egy pályázatra. Díjat is nyert…
- Mikor van kész egy mű?
B.V: Egy kép sosincs befejezve. Folyamatosan át lehet dolgozni,
de van egy pont, mikor azt mondom: elég, mert túl lesz magyarázva.
Előfordul, hogy figyelve a másik munkáját, azt mondjuk: most
írd alá! Akkor van vége az adott alkotási folyamatnak.
-Sára rajzot és vizuális kultúrát oktat. A rajzra, az
énekre azt szokás mondani: készségtantárgy. Hogyan lehet egy
kevésbé tehetséges diákkal megszerettetni ezt a tárgyat,
hiszen nem lesz mindenkiből Leonardo, ahogy az énekkel
kapcsolatosan Bartók Béla sem…
K.S: A rajz és vizuális kultúra oktatása nem
azt jelenti, hogy rajzolni tanítom a diákokat. Arra valók a művészeti
szakközépiskolák. Tanítványaimat egy bizonyos ábrázolási
szintre próbálom eljuttatni, látásmódot és technikákat próbálok
megismertetni a diákokkal. Fontos, hogy a kreativitást hozzam ki
a tanulókból, s óráim által az értékest és az értéktelent
meg tudják különböztetni egymástól. Ez számomra korán sem
egyszerű feladat, főleg az alacsony óraszám miatt.
-Mi jelenti önöknek az igazi elismerést?
K.S.: Az erkölcsi elismerés az első, azt követi az anyagi.
Amikor egy kiállításon tömeg áll az alkotásom előtt, s látom:
értik, a mondanivalómat, az nagyon felemelő érzés. Jelenleg
egy nagy válaszút előtt állok. Azon gondolkodom, hogy búcsút
intek a tanításnak, s főleg az alkotásnak élek.
B.V.: Az, amikor különböző galériáktól megkeresnek,
és egy-egy kiállításhoz képeket kérnek tőlem. Ehhez kapcsolódik
az anyagi elismerés, főleg, mikor műgyűjtők is vásárolnak tőlem.
Azt szeretném, hogy minél több kiállításon szerepeljek, ami
nagyon nehéz, mert a befektetett energia anyagi értelemben egyre
kevésbé kamatozik. Szoktam rendelésre is dolgozni, de az utóbbi
egy-két évben eléggé visszaesett a forgalom. Utoljára az
ezredforduló éveiben éreztem azt, hogy anyagilag is elismert
vagyok. A gazdasági helyzet miatt kevesen rendelkeznek olyan
anyagi háttérrel, hogy merjenek képekbe befektetni. Műgyűjtők
és galériások még felkeresnek, hisz ebből élnek, de az már
ritka, hogy az „utca embere” vásároljon tőlem képet.
Medveczky Attila
|
