Eredetileg pontosan harminc éve, 1978-ban, Chicagóban jelent meg ez a könyvméretű tanulmány, de – jellemzően Molnár sajátosan építkező, társadalomfilozófiából, teológiából és szellemtörténetből egységes szövetté szőtt munkáira -, izgatóbban aktuális problémakört nem nagyon találunk az ennél jóval később született esszéirodalomban sem. A téma ugyanis - vagyis a kötélhúzás a keresztény lemondás és a humanisztikus jogkövetelés, az áldozat hozatal és a gyarapodni akarás, a csend és a zaj, a megnyugvás és a haladás, a meditáció és a lázadás, a kevéssel beérés és az egyre többre vágyás, az ima és a forradalom, az égi és a földi feloldhatatlan különbözősége között – örök, egyidős a társadalommal, a hittel, a kereszténységet pedig születésétől kezdve máig bezárólag kísérti. És amíg kereszténység lesz, kísérteni is fogja. Ezért hihetjük, hogy Molnár professzor rozsdát nem ismerő művei közül is a legidőtállóbbat adta most kezünkbe a Kairosz kiadó.

Ha valaki igazán, a maga teljes mélységében szeretné megérteni a témát taglaló könyv utolsó oldalán olvasható szentenciát – „Az értelmet és tisztességes életformákat kereső ember számára a humanizmus nem választási lehetőség, hanem erkölcsi és szellemi öngyilkosság” -, rá kell áldoznia néhány napot erre az átfogó műre, amely a görög szofista Prótagorasztól kezdve, a nyakában géppisztolyt hordozó, a gerillákhoz csatlakozott kolumbiai papig, „a forradalom teológiáját” valló Camillo Torresig áttekinti, és rendszerezi, hogy a mindenkori humanistákban mi volt közös, mi eltérő. És minden jel arra utal, hogy fontosabb bennük a három közös alapvetés, mint a milliónyi eltérés. Molnár az alábbi három pontban foglalja össze a humanizmusnak, mint évezredek óta élő, ható, „régi és kipróbált” doktrínális mozgalomnak a jellemzőit: 1.) a transzcendencia lehúzása az immanencia szintjére, vagyis az égből leköltözés a földre. 2.) Ebből következően a társadalomképében a civitas Deit (Isten államát) civitas terrenaként (földi államként) látja és értelmezi. 3.) Az embert abszolút lényként – azaz nem teremtményként – kezeli, így sem Istenre, sem üdvözülésre sincsen szüksége. Ha semmi másban nem is, ebben a három pontban Prótagorasz és Camillo Torres hamar szót értett volna. Ha a történelmi vonulatot nézzük, nem túlzunk, ha kimondjuk: minden korok „humanistái” – mai fogalmi megfelelővel: értelmiségei - voltak a mindenkori baloldali lázongások és forradalmak ideológusai Spartacus felkelésétől a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelméig bezárólag. Ugyanakkor e két példa is bizonyíték Molnár figyelmeztetésére: a humanista szószátyárkodás hamis alternatívát teremt, ugyanis „társadalom sosem épült „humanista” értékekre, ilyen alapokon, mint mondottuk, csak a társadalom felszámolása valósulhat meg.” Építeni nem, csak rombolni lehet általa, ami csodálatosan árulkodik a baloldallal való vérrokonságáról.

Molnár Tamás nyomatékosan figyelmeztet: „A humanizmus tehát úgy tekintendő, mint átmenet egy vallás inspirálta erős valóságérzékkel bíró civilizáióból egy anticivilizációba, ahol az ember legrosszabb vágyai kapnak szabad utat… (a társadalmi érdeklődés) elkerülhetetlenül két fő érdeklődési területre szűkül: a szexre és a vérre. Vagyis a pornográfiára és az erőszakra. (Tessenek csak megnézni egy átlagos amerikai filmet, ha nem hisznek a filozófusnak.) A „humanizmus” legalább annyira veszélyes, mint amennyire szép a neve.

A humanista eszmerendszer régebbi, mint a kereszténység, és már a legkezdetibb időktől, teljes erőbevetéssel küzd a Krisztus-hit lejáratásán, kiszorításán. (Ne felejtsük el, hogy a közismert, nagyhatalmú, mindenütt jelenlévő szabadkőművesség is a humanista ideológia egyik trójai falova.) „Felvilágosító” tevékenységükben nem győzték hangoztatni, hogy a keresztény vallás korlátozza az ember mozgásterét, szűkíti látókörét és keresztezi a társadalmi és személyes érvényesülés érdekében tett erőfeszítéseit, ezért harcolni kell ellene. De mert a társadalomban mindig is élt egy határozott, kiirthatatlan igény a hit, a vallás iránt, megpróbálták a humanizmust, mint vallást a kereszténység helyébe csempészni. Sajnos, nem teljesen sikertelenül. Taktikájuk alapvetően abból állt, hogy az Isten helyett az Embert kell imádnia annak, aki – szerintük - szabadon él, kötelmek nélkül gondolkozik.

Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de káprázatos az a tudásanyag, az a tényhalmaz, amivel Molnár Tamás alátámasztja, teológiailag és filozófiailag végigkíséri a folyamatot. Éppen ennek a könyvnek az olvasásakor szégyelltem el magam hiányos ismereteim miatt. Ha igazából ismerni szeretném Európa szellemi arculatát, a kereszténység mibenlétét, bizony sokkal, de sokkal többet kellene tudnom Joachim da Fiore apátról, aki három korszakot tételezett fel a üdvösségtörténetében: az Ó- és az Újszövetség után a Szentlélek Szövetségét várta; Szent Bernát filozófiájáról, a káprázatos szellemiségű Nicolaus Cusanus bíboros-filozófus még ma is modernként ható és használható világképéről, benne a máig érvényes docta ignorantia-elvről; vagy például a rövid életű Pico della Mirandoláról, akit egy kutatója Nietzsche reneszánsz megfelelőjének nevezett, de akit – Molnár szerint – még lehet kereszténynek tartani, bár humanista, de számos később jött humanista kollegáját (pl. Giordano Bruno, Etienne Dolet), már bizony nem.

Nagyon figyelemre méltó tény az, hogy „ kegyelemdöfést a keresztény világnézetnek – és a még azon belül maradó keresztény humanizmusnak – nem annyira a tudomány térnyerése adta meg, hanem az, amit „szociális kérdésnek” nevezhetünk. Ezen évszázados folyamat alatt vált nyilvánvalóvá, hogy „a humanizmus, amely sosem volt ténylegesen keresztény – csak léteztek olyan keresztények, akik egyben humanisták voltak -, új értelmezést kapott, amely szerint a kereszténység ellentéte lett, egyfajta modern vallás, vagy legalábbis valláspótlék.” Ennek az új vallásnak, amely nem ismer sem transzcendenciát, sem szakralitást, egyetlen istene, maga az ember.

Már pedig az efféle szellemi eltévelyedés rendkívül veszélyes, amint arra VI. Pál pápa 1969 karácsonyán elmondott homíliája félre nem érthető módon rámutat: „Az önmagára hagyatkozó ember nem ismeri a kilétét. Híjával van az emberi mivolt hiteles őstípusának. Híjával van Isten igazi Fiának, a valódi ember eleven mintaképének” – azaz – fűzi hozzá, immár Molnár - az egyetlen hitelesnek és valódinak tekinthető humanizmus alapjának.

Szőcs Zoltán