2007.07.13. 

Árpád és az Árpádok 2.

A bajorok a 907. évi hadjárat után kénytelenek voltak a magyarok dúlásait tűrni. De miután ezek évről-évre ismétlődnek s most már nemcsak a szász és thüringiai, de a frank és alemann földek is szenvedtek, a német birodalmi tanács szükségesnek tartotta egy újabb hadjáratot indítani ellenünk.

A német hadak még a Lech-mezején, Augsburg mellett gyülekeztek 910. június elején, midőn a magyarok – kik az előkészületekről idejekorán értesültek – hirtelen ott termettek s a német hadsereget az Augsburg melletti első csatában 910. június 12-én – majdnem azonos módon, mint 3 év előtt Ennsburgnál – teljesen szétverték . a magyarok azután a Rajnáig dúltak és Lajos királyt adófizetésre kényszerítették.

Ezután a külföldre való kalandozások szünet nélkül, évről-évre ismétlődnek, majdnem mindig szerencsével a magyarok részére. Itt-ott pl. 913-ban Arnulf ellen Öttingennél stb. szenvedett vereségeik csak bosszújokat növelik s még inkább ösztönzik őket a további becsapásokra.

Túl terjedne e könyv czélján és keretén, ha a 907-től 970-ig – a mikor a kalandozások véget értek – terjedő külföldi hadjáratokat részletesebben csak felsorolni akarnánk. Elég lesz megemlítenünk, hogy a magyarok ez idő alatt nemcsak közvetlen szomszédjaikat: Németországot, Olaszországot, Bolgárországot, a keleti császárságot látogatták meg ismételten, de meghordozták fegyvereiket északon egész az Északi-tengerig (Bréma, 918.) és Belgiumig (926. és 954.), nyugaton Francziaországon át egész az Atlanti-óczeánig (924. és 937.); betörnek Spanyolországba (940); míg Keleten gyakorta megfordulnak Konstantinápoly előtt, melynek aranykapuját a monda szerint Botond vezér csákányával betörte.

Talán külön felemlítést érdemel még a 926. évi sz.-galleni kaland, a mikor is a magyarok egy csoportja a bodeni tótól délre lévő Sz. –Gallen monostorhoz jutott. A monostsort a barátok előre kiürítették; s a magyarok csak egy Heribald nevű félkegyelmű barátot találtak, a kivel mindenféle tréfát űztek, énekeltek, tánczoltak, fegyverjátékot mutattak be s bárha viselkedésük nyers, garázda, néha vérengző is: nem kegyetlenebb, mint más barbár népeké s Heribald barát még soká megemlékezett „az ő kedves magyarjairól”, azokról a garázda, de jókedvű legényekről, a kik jobban bántak vele, mint saját szerzetes társai. Ez érdekes és őseink jellemzésére felette fontos részletet a IV. Ekkehard által írt sz.-galleni krónika tartotta fenn, a magyarokról élethű, őszinte és elfogulatlan képet nyújtván.

Németországon a szász Henrik a werlaoni békében (925.), mely állítólag a kezeibe került Zsolt vezér szabadon bocsátásának díja volt, kilencz évi békét szerzett ugyan s ennek leteltével – miután a béke alatt harczedzett, kitűnő sereget szervezett – a magyarokat a Riade melletti csatában, 933 márczius 15-én megverte; de ez a magyarok harczkedvét alig csillapította. A Riade melletti csata nem is a magyarok veszteségei következtében volt nevezetes, hanem mert első ízben történt, hogy a magyarok egy nagyobb serege nyílt csatában megveretett. A csatának egész Európában híre ment, valószínűleg akkor is akadtak már Dümlerek, kik a saját 50. évi vereségük felől mélyen hallgattak, de a magyarok legelső vereségét siettek egész Európában kikürtölni. A magyar névtől való rettegés akkor kezdett szűnni.

Még nagyobb hatása volt a Lech-mezei vereségnek, mely a magyar történelemben fordulópontot képez. E vereség egy politikai és katonai hibával kezdődik, melyet a magyarok 954-ben követtek el. Henrik bajor herczeg által ugyanis Ottó király ellen szövetségül hivatván, bár Bajoroszágba nagyobb sereggel bevonultak, Ottóval a harczot nem vették fel, hanem a kaland és zsákmányolás vágyának ellentállanai nem tudván, részekre szakadoztak s Burgundba, Lotharingiába, Francziaországba és Belgiumba kalandoztak el. Íme, látjuk az erős kéz hiányát, mely a nemzet erejét egy magasabb czél elérésére többé együtt tartani nem tudja, másrész pedig a viszonyok elfajulást, a midőn a zsákmányolás, a nyereségvágy már a nemzet nagy érdekei fölé emelkedik. A kalandozásokban zsákmányt ugyan nyertek bőven, de ez idő alatt Ottó meghódította a magyarokkal szövetséges Bajoroszágot, lecsendesítette az ellene  fellázadt többi népeket és egész Németorságot hatalma alá hajtotta.

Mi sem természetesebb, mint hogy Ottó, mihelyt az ország belbékéjét helyreállította, nem késett a magyarokkal leszámolni. E leszámolás a 955-ik évi augusztus 10-én vívott augsburgi második, vagy Lech-mezei csatában ment végbe.

E sok tekintetben érdekes és meglehetősen ismeretes csata részleteit ezúttal szintén nem követhetjük. Csak röviden említjük fel, hogy a magyarok, Ottó támadását megelőzendő, Németországba betörtek, de most sem maradtak együtt, hanem míg Botond vezér a Majna és Rajna vidékén kalandozott, Ottó a Lehel és Bulcs vezérek által vezetett sereget Augsburgtól délre, a Lech és Wertach által képezett félszigeten, az úgynevezett Lechfelden csatára kényszerítette. A magyarok a csata alatt – a Lechen átúsztatva – a főtartalékot az ellenséges sereg hátába küldték. E máskor oly sikeres rendszabály azonban ezúttal nem vált be. Konrád frank herczeg e támadást elhárította, a fősereg pedig a magyarok harczvonalát áttörvén, visszavonulásra kényszerítette őket. A csatatéren szenvedett vereséget az üldözés tökéletessé tette s a magyarok csak a sereg romjaival érkeztek vissza hazájukba. Lehel és Bulcs fogságba esvén, felakasztattak; mit a visszatérő Botond állítólag összes német foglyainak – a monda 20,000-ről beszél – felkonczolásával boszult meg. A Lehel kürtjéről és a gyászmagyarokról szóló mondát semmi történeti adat nem támogatja.

A Lech-mezei csata rendkívül fontosságú volt. A magyarok nem lépik át többé sem Németország, sem Olaszország határait, mi úgy Magyaroszág, mint egész Európa békés továbbfejlődését s egyszersmind a német császári hatalom megszilárdulását vonta maga után. El-el kalandoznak ugyan még néha Kelet felé, de 970 után e vidéknek is kezdenek békét hagyni. Ettől fogva, a mily mértékben felhagynak a külföldi kalandozásokkal, oly mértékben halad állandó megtelepedésük, a földmívelés stb. s fegyvert ezentúl már csak akkor fognak, ha a haza védelme kívánja. A nyugati népekkel való békés és barátságos érintkezés aztán csakhamar utat nyit hazánkba a kereszténységnek és a nyugati czivilizációnak.

Ha Árpádnak a külföldi hadjáratok elrendelésekor szándéka csakugyan az volt, hogy a magyar névnek és fegyvereknek félelmes hírnevet szerezzen és ez által a nyugoti népeket az alig megtelepedett magyar nemzettől és újonnan szerzett hazájától távol tartsa – ez valóban tökéletesen sikerült. Mert a magyar név a Nyugaton majd félszázadon át csakugyan a félelem és rettegés tárgya lőn. A hír, mely különben is mindig nagyít, vérvivő, szilaj, kegyetlen szörnyetegeknek festé őket, a kik kitépik a leölt ellenség szívét s azon gőzölögve megeszik, mert különben is nyers hússal élnek. Fejök idomtalan hústömeg, melyből apró, gyilkos szemek villannak első stb. Írták pedig ezeket ugyanazok a német szerzetesek, a kik a magyarok közeledtének már hírére is elfutván és elrejtőzvén, magyart soha nem láttak. Az egyházakban Istenhez nyilvános könyörgéseket intéztek: „Ments meg Uram minket a magyarok nyilaitól”. A számos vereségért való gyűlölet arányosan növekedett a félelemmel. Ámde míg a félelem, mely a magyar haza határaitól távol tartotta őket, a Riade melletti és a Lech-mezei csaták után eltűnt, a gyűlölet íme még most, ezer év után is csonkítatlanul uralkodik lelkük felett. Pedig hogy őseink korántsem voltak oly rettenetesek, mint a német egykorú és utánuk következő írók képzelték és hirdették, mutatja a sz-galleni krónika; talán az egyetlen, mely a magyarok jelelmének igazságot szolgáltat. A népvándoláskori germán törzsek vadsága és kegyetlensége a magyarokét messze felülmúlta; ámde a germánok a rómaiakat s szövetségeseiket ütötték, tehát hősök és vitézek voltak; a magyarok ellenben a germánokat verték, tehát vad, kegyetlen barbárok valának. Oly árulást, milyet a bajorok 904-ben a magyarok ellen elkövettek, a magyarokról semmiféle évkönyv föl nem jegyeztt, valamint a werlaoni béke szigorú megtartása is mutatja, hogy szószegők soha nem voltak. Bármint volt is különben a dolog, kétségtelen, hogy a külföldi hadjáratok czéljukat elérték s Árpád alatt s utána még néhány évig, nem is lehet azokat másnak tekintetni, mint a hogy elneveztük: nemzet- és honbiztosító hadjáratok.

Árpád halála után a szilárd kapocs, mely a törzsfőket összetartotta s az ennek alapján fennállott szigorú fegyelem meglazult; a nemzeti, a közérdek fölé a magánérdek kezd emelkedni, a nemzetbiztosító hadjáratokból lassankint zsákmányoló és rablókalandozások fejlődnek ki, melyek a kezdetben kitűzött nemes közczélt már alig, vagy éppen nem szolgálják. A hadjáratok hova-tovább nem a fejedelem vagy a tanács, szóval a „köz” által elhatározott nemzeti vállaltok, hanem csupán egyes törzsfők vagy más vállalkozó vezérek magánvállalatai, melyeknek egyedüli czélja: a zsákmány.

A Lech-mezei vereség azonban kijózanítólag hatott úgy az egész nemzetre, mint az egyesekre. Nemsokára visszatér Árpád szelleme; Géza fejedelem és Szt István király, e két jeles Árpád-ivadék szervezik a hont, beillesztik a magyar nemzetet az európai keresztény nemzetek sorába s ez által biztosítják elfoglalt helyét és fennmaradását. Mert a kereszténység és műveltség ösvényeire lépett nemzetet az európai keresztény népek szívesen fogadták társukul, István király mindinkább kifejleszti az ország védő rendszerét s megéri még, hogy a nemzet II. Konrád német császár hódító kísérletét diadalmasan veri vissza (1030) s bebizonyítja, hogy az ország területi épségét képes megoltalmazni. Mert akkor már gyökeret vert a magyarok szívében az a nagy és magasztos érzelem, mely a haza minden fiának legnagyobb ékessége, legnagyobb büszkesége volt és lesz is mindenkor: a hazaszeretet.

Rónai Horváth Jenő

E fejezet összeállításánál a honfoglalás kútfőin (Leo sapiens: Taktika, Konstantinos porphirogennetos: De amdinistrando imperio, Ibn Rosteh és Gardezi: gr. Kuun Gézánál, Kézai: Gesta hungarorum, Anonymus Belaeregis notarius: Gesta hungarorum, Frank évkönyvek, Liutprand, Aventinus stb.) kívül még Salamon, Szabó, Pauler, Marczali stb. munkái vétettek figyelembe.

(forrás: Magyar Fórum)