2007.06.15. 

Aki sáros, besároz

Sokszor megfigyeltem, hogy a hivatásos handabandázók - mint például a kaméleon lelkű Debreczeni József -, ha találkoznak egy kínos igazsággal, úgy próbálják megkerülni annak valóságát, hogy a néhai skolasztikusok mintájára, logikailag és nyelvtanilag bizonygatják ezen igazság létezésének képtelenségét. Merthogy ugyebár – érvel Debreczeni – Csoóri Sándor Márciusi levelében megfogalmazott állítás, miszerint az 1990-et követő idők nem hoztak rendszerváltozást, sőt határozottan rosszabb lett minden - butaság. Azért butaság Debreczeni szerint, mert a rendszerváltozás számos alapvetése tény a mai Magyarországon (pl. többpártrendszer, sajtószabadság, szabad választások, NATO tagság, EU tagság  stb.). Ilyetén Debreczeni egzakte és logikailag bizonyítja, hogy Csoóri nem gondolta át, amit mond, így azután levele „szellemi színvonalát tekintve katasztrofális, morálisan pedig (minimum) kételyeket támasztó írásmű”. Egyáltalán nem arról van szó, hogy két magyar értelmiségi, Csoóri és Debreczeni nem értik egymást, hanem arról, hogy Debreczeni nem akarja, nem hajlandó megérteni vitapartnerét. Ezért mondhatom teljes lelki nyugalommal, hogy Debreczeni József nem valódi értelmiségi, csupán imitálja ezt a szerepet: a valódi értelmiségi ugyanis mindig felkutatja a mélyben gyökeredző problémákat, szembesül az igazsággal, és azt követően értékeli az eseményeket, nem pedig megkerüli azokat. Pontosan úgy, mint Csoóri, akinek legfeljebb azt vethetnénk szemére, hogy miért kellett neki ennyi idő ezen nyilvánvaló társadalmi anomáliák felismerésére és kimondására?

                Mit is mondott Csoóri? Azt, hogy nem hozott változást 1989 magyar forradalma, mert a szocializmus csöbréből, a globalizmus vödrébe pottyant az ország. Csöbörből a vödörbe, és néhány jel arra mutat, hogy talán a csöbörben néha jobb is volt, mint egykori, naív álmaink nyugati vödrében ma. Azt hiszem, ezt egy hatelemis ember is megérti, mert ismeri az élethelyzetet, a sors azon fintorát, amikor a változást a vödör alternítívája jelenti a csöbörhöz képest. Érti bizony, hiszen egész munkáséletét ebben a szánalmas alternatívában élte le.

Sőt, ez a hatelemis munkásember tud valamit, amit szegény Debreczeni tanár úr nem: tudja, mert ezerszer átélte már, hogy az igazság közérzet, és ha valakinek egy társadalomban nem jó a közérzete, akkor az a társadalom vele szemben igazságtalan. Erre gondolt Csoóri is, semmi többre. Ugyanis ma széles magyar néptömegek közérzete rendkívül keserű, mert elviselhetetlennek tartják a bukott marxisták permanens jelenlétét a közéletben és az állami vezetésben, továbbá a hebrencs és hazug Gyurcsány Ferenc politikai ámokfutását, valamint azt, hogy általa a hirhedett Apró-család újból politikai tényezővé lett.

                Mit is mond erre Debreczeni? Fölényesen mosolyog, mert ekkora butaságra rangon aluli neki a válasz. Hiszen maga Csoóri elismeri, hogy amíg korábban a csöbörben éltünk, ma már a vödörben élünk. Hogyan képes ezek után ugyanő azt mondani, hogy nem volt változás, hiszen nyilvánvaló, hogy a csöbör nem azonos a vödörrel! Azzal pedig, hogy Csoóri diszkurzusának esetleg a nyelvi struktúrán kívül egyéb, annál lényegibb üzenete is van, nem foglalkozik a nagy politológus, miként a társadalmi közérzettel sem, mivel az más szakterületre tartozik. (A közérzet vonatkozásában Popper Péter az illetékes szakember.)

                Mind ezek ellenére, meggyőződéssel hiszem, hogy ez az egykori paksi irodalom tanár, aki ott volt már az első lakiteleki sátorban is, van annyira intelligens és magyar, hogy maradék nélkül érti azt, amit Csoóri a Márciusi levélben  megfogalmazott. Ugyanakkor mindent elkövet, hogy elhitesse velünk: nem érti, mert érthetetlen. Ezért veszélyes ember Debreczeni József és veszélyesek a Debreczeni József-ek. Ők azok, akik nem bunkóságból, butaságból, iskolázatlanságból kerülnek szembe velünk, hanem spekulatív megfontolásokból, érdekből, tudatos ferdítések és csúsztatások árán. Ők azok, akik tőlünk nyilvánosan számon kérik, mire alapozzuk azt a vélekedésünket, hogy kétszer kettő az négy, miközben kenyéradóiknak szemrebbenés nélkül elhiszik, hogy az évszázad hazudozása, az őszödi monológ „a legszenvedélyesebb igazságbeszéd” volt a rendszerváltozás történetében.

                Persze, aki hazugságra épít házat, előbb utóbb szembesülni fog a repedésekkel. Ilyen logikai repedés, hogy ne mondjam öngól Debreczeninek az a próbálkozása is, hogy – udvari krónikási szerepkörének megfelelően menteni próbálván  ideáljának, életműve tárgyának és alanyának, a kizárólag melléfogásaiban eredeti Gyurcsány Ferencnek ünnepi beszédét – hosszas logikai okfejtéssel bizonygatja, hogy Csoóri még a magyar történelmet sem ismeri, mert igenis úgy van, ahogyan a miniszterelnök úr sugallta: március 15-e jórészt a mi képzeletünk szüleménye. Valójában nem is volt az forradalom, és semmi sem úgy igaz belőle, ahogy ma tudjuk, hisszük és tanítjuk. Mit is jelent ez? Azt, hogy amit ma március 15-ről, Petőfiék forradalmáról hiszünk, csupán egy illúzió – mondhattam volna úgy is, hogy: közérzet -, ennek ellenére piros napos, nemzeti ünnep. Hoppá! Ezek szerint a történelmi tudat a tényeknél, a logikánál és a spekulációnál magasabb szinten értékeli a megélt tapasztalatot, az érzelmileg, hitbelileg hitelesített közérzetet. De ha ezt 1848-cal kapcsolatosan elismeri, sőt hirdeti Debreczeni úr, akkor miért tagadja meg Csoóri Sándortól és elvbarátaitól, hogy hasonló alapon és jogcímen  fejtsék ki politikai hitvallásukat?

                Mire fel minősíti a Gyurcsány rezsim bírálóját Debreczeni – (éppen Debreczeni József, a paksi Debreczeni, akiből aztán lakiteleki Debreczeni lett, hogy mozgalmas életútjának jelen fázisában Gyurcsány Fletó ölebe legyen) – árulónak? Ezt írja ugyanis Csoóriról: „A Márciusi levél fő ambíciója a rendszerváltozás bírálata – valójában a megtagadása.”  Hogy ki tagadott meg mit, mikor és hányszor, azt talán most mellőzzük, mert az enyémnél alaposabb ismereteket kívánna Debreczeni úr – valószínűleg még ma sem lezárult - politikai individuációjának rögös útjáról, az viszont nagyon ismerős nekem, még az ’50-es évekből, hogy aki kritikát mond, az áruló. Nos, úgy tűnik innen, az ’50-es évek módszertanából merít Debreczeni is, ami nyilván nincsen Gyurcsánynak sem ellenére. Csak tiszta forrásból ugyebár.

Veszélyes ember ez az extanár, de nem szellemi fegyverzete, hanem morális deficitje teszi azzá. Javaslom, kerüljék a vele való találkozást még olvasás útján is: aki sáros, besároz.

 Szőcs Zoltán