2007.06.22. 

Sic transit…

- Elhangzott 2007. június 10-én, a Gellérthegyen -

 Az eredeti latin mondat így hangzik: Sic transit gloria mundi, a magyar fordítás pedig szállóigévé vált hazánkban: „Így múlik el a világ dicsősége”. A mondat – amely hosszú századok óta előírásos része a pápák koronázási szertartásának, eredete Európa szellemtörténetének ködös múltjában keresendő. Az új pápa koronázásának egy bizonyos pontján a szertartásmester felmutat egy ezüstrudat, melynek végén szalmaköteg található, majd egy gyertyával meggyújtja a szalmát, amely pillanatokon belül porrá ég, eközben a szertartásmester térdet hajtva a Szentatya előtt így szól: Sancta Pater, sic transit gloria mundi! Elmúlik bizony a dicsőség, és ez szinte megmosolyogtatóan igaz ezen híres mondat esetében, melyet minden valószínűség szerint a Krisztus követésének  szerzője írt le először, aki pedig minden valószínűség szerint a német Thomas Kempis volt. De lám a kegyetlen idő tőle is elperelte a szerzőség dícséretét, azt, hogy egy általa alkotott mondat önálló életre kel, vatikáni szertartássá válik és európai népek szállóigéi között tartják számon. De csak anonime, a szerzőről mit se tudva.

Kedves barátaim, ez a meglehetősen lehangoló mondat jutott eszembe, miközben elgondolkoztam azon, hogy Szabó Dezső születésének évfordulóján, itt a gellérthegyi emlékműnél, az egyre apadó hallgatóság előtt valamit mégiscsak mondani illik ebben az össznépivé tágult hallgatásban. Merthogy nagyon elromlott itt minden, és ezúttal nem történelmi távlatokban gondolkozva mondom ezt, csupán az 1990 óta elmúlt tizenhét év summázataként. Őszintén szólva már az is meglep, hogy egyáltalán még itt találjuk a Mester szobrát, hiszen rég óta olyan korban élünk, ahol a nemzetben gondolkodás legitim jogát elvitatja a politikai elit, ahol a nemzetért aggódás és az antiszemitizmus között nem nagyon szokás különbséget tenni, ahol a szabadgondolkodás csak akkor szabad – de akkor aztán korlátlanul -, ha vizsgálódásainak középpontjában a nemzeti keretek, a hagyományok, a tradíciók fellazítása áll, és ahol a rendőrség impotens közönye mellett - a konkrétan soha nem publikus etnikumú „megélhetési bűnözők” - összelopkodnak minden köztéri bronzszobrot, hogy kilóra eladva, néhány napig legyen kocsmapénzük. Szomorú társadalmi status quo ez, bár ha lehetek őszinte, nem is annyira meglepő. Emlékeztetnék rá, hogy ezen emlékmű avatási ünnepségére, a rendszerváltozás főembere, emblematikus és problematikus egyénisége, Antall József miniszterelnök úr, egyéb irányú elfoglaltságai miatt nem tudott megjelenni. Hetekkel később küldött egy magánlevelet, amelyben gratulált nekünk. Ha sajtón keresztül gratulál, hatásosabb lett volna, neki viszont felróhatóbb, és láthatólag nem tudott annyira beteg lenni, hogy erre ne figyeljen oda. Üröm az örömben, hogy Antall József dicsősége is elmúlt már régen, és hiába erőlködik a négy világtáj felé kitörni a Melocco csinálta síremléke, ott a temetőben: lassan szitokszó lesz a neve, és alakja a politikai ősbűn megszemélyesítője. Lapozgatom Szabó Dezső 70-80 éves írásait és megborzongok: hát ennyire nem történt semmi ebben az országban, ennyire egyhelyben topogunk generációk óta? Micsoda szégyen ránk nézve, és micsoda dicsőség Szabó Dezsőre nézve, hogy napra pontosan aktuális, ma is élő, nagyon is élő programokat, megoldásokat, tanácsokat adott a nemzeti túlélés érdekében, de sem akkor, sem ma nem kellettek  eszméi csak egy elhanyagolható szellemi kisebbségnek. 1931 nyarán írja, én 2007 nyarán idézem, és értetlenül állok a sorok fájóan aktuális mivolta előtt: „Magyar az, ami nincs, talán sohasem is volt. Az a keverék, mely valaha ezen a néven tünt be a történelembe, már akkor úgy össze-vissza volt házasodva, rövid- és hosszúkoponyázva, pulyázva és nyurgázva, szőkézve és barnázva, hogy a magyar névnek már akkor sem volt értelme. Talán nem is ázsiai eredetű és igen lehetséges, hogy a legközelebbi szellemtudományban kisül, hogy voltaképpen egy Kelet-európai germán törzs szétkeveredett maradéka.

                Magyar tehát nincs. De vannak jobb magyarok. Ez a faj tudniillik csak a középfokban van meg.  Jobb magyarok. a német magyarok. Ők az Isten jóviseletű Ábeljei, ők a konstruktív, igazi hazafiak. Mert amennyiben mégis van magyar: az a rossz magyar. Ezek a destruktív, a szertelen és politikailag megbízhatatlan magyarok.”

                Ijesztő állapotfelmérés, bár kínunkban nevetünk rajta. Annyi csupán a különbség az 1931-es és a mai helyzet között, hogy most a német illetve a germán jelzők helyett aktuálisabb, politikailag korrektebb – mitöbb: kötelező elvárás - egy más, ősi, köztiszteletben álló, kis létszámú, de soha meg nem számolható kultúretnikum nevét behelyettesítenünk. Ugyanis az egykori német veszélyt, az egykor mindent elnyeléssel fenyegető német étvágyat a rendszerváltás óta az ő étvágyuk váltotta fel Magyarországon. És nagyon sok jel utal arra, hogy ezek az új gazdák már nem fogják olyan bárgyún elveszíteni világhatalmi csatájukat, mint azt a németek tették. Igen, itt állunk Szabó Dezső szobránál, és azt mondjuk: Sic transit gloria mundi. Ugyanis történelmi tragédia az, ha egy Szabó Dezső formátumú egyéniséget csak csupán egy szobor próbál meg képviselni a nemzeti emlékezetben. Én a magam részéről – noha főbába voltam létrehozásánál – lemondanék erről a szoborról, ha cserében Szabó Dezső szelleme és tanítása ott leledzene a magyar törvényhozás házának gótikus kupolája alatt. De ma ebben reménykedni, egyenrangú az UFO-hittel. A magyar társadalom végletesen meghasonlott önmagával, és ezért elsősorban a kórosan túltengő pártoskodás a felelős. Politikai elitünk meg nem bocsátható bűne, hogy nem nemzetben, csakis pártban képes gondolkodni, tervezni és lépni. Az öncélú, eszement pártoskodás, mint valami burjánzó daganat, áttételei által behálózta és meggátolta a normális társadalmi reflexiók megszületését. Ott tartunk, hogy ma már Szabó Dezsőt sem fogadnánk el, ha véletlenül egy MSZP-s politikus merné idézni, miképpen ők sem azonosulnak azzal a Szózattal, ami a mi szánkból csendül fel. Ma annyi Magyarország van, ahány párt, vagy még több. Betegessé vált az egymás elleni acsarkodás, magyar a magyart ennyire még soha nem kerülte, gyűlölte vagy ignorálta, mint napjainkban, ezért aztán soha nem látott mértékben vált aktuálissá a Szabó Dezső-i dörgedelem: „Aki ma jobboldali vagy baloldali, az nem magyar!” Jelző, oldal és párt megnevezése nélkül, feltétel nélkül, teljesen, kizárólagosan és egyszerűen: magyarokká kellene redukálni magunkat, mert egy a sorsunk, egy a végzetünk, s miképpen egy volt a múltunk, egy lesz jövőnk is, ha lesz jövőnk. Nagyon lehangoló, hogy ma a politizálás egyet jelent a nemzet romjain való pártépítéssel, pedig de jó lenne fordítva, ha végre már a pártok romjain épülne a nemzet. Sic transit… Igen, szemünk láttára foszlik semmivé az Elsodort falu írójának minden dicsősége. Csakhogy ezért kizárólagosan és csakis mi vagyunk felelősek, nem az író. Szabó Dezsőt idézem, még mindig 1931-ből: „Hogy koporsóm fedele megnyílik egy percre: csak egy kötelességem lehet: folytatni a századokon át nekem gyűlt történelmi feladatot. Ha csak egy kiáltással is tudok többet hátrahagyni a nagy orgyilkosság ellen: talán ez a kiáltás is erő és igazolás lehet a holnap felébredtjeinek. De lesz-e ilyen ébredés?” – ezt kérdezi Szabó Dezső, nem titkolt aggódással. Kedves barátaim, ti, akik itt vagytok, tekintsétek magatokat a Mester megálmodta „holnap felébredtjeinek”. Tegyétek, amit tehettek. Ha mást nem, hát ti is járuljatok hozzá egy-egy kiáltással ahhoz, hogy a napjainkban zajló nemzetgyilkosság, ami azonos a mi jövőnk és esélyeink gyilkolásával, a maga teljes aljasságában nyilvánvalóvá váljon.

 Szőcs Zoltán