2007.06.29. 

Vurstli, vér, rivalda

Dózsa László színművész 1942. október 12-én született Budapesten. 1963-tól 1967-ig a Színház –és Filmművészeti Főiskola hallgatója. 1967-től 1970-ig a debreceni Csokonai Színház, 1970-től 1980-ig, majd 1991-től a Madách Színház, 1980-tól 1983-ig a Népszínház, 1983-tól 1991-ig a Nemzeti Színház tagja. Jelenleg az Újpest Színház főrendezője. Közel négyszáz televíziós filmben játszott. Kitüntetései: 1956-os Emlékérem (2005), Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztje (2005), POFOSZ-Hazáért Érdemkereszt (2006), Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje (2006), A Szabadság Hőse Emlékérem (2006). Fontosabb színházi szerepei: Iván Koloszov (Trenyov: Ljubov Jarovája), Orin (O’Neill: Amerikai Elektra), Trsztyenszki, lengyel úr (Madách: Csák végnapjai), Legrand (Michel André: Lulu), Palladius (Teleki-Illyés: Kegyenc), Bolond ( Shakespeare: Lear király), Edmund ( O’Neill: Hosszú út az éjszakába), Karvezető ( Szophoklész: Oidipus király), Lali, lámpavivő (Németh László: Bodnárné), Bakics Pál (Szomory: II.Lajos király), Ági Miklós (Molnár Ferenc: A hattyú), Antonio (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok), Montano (Shakespeare: Othello), Színészkirály (Shakespeare: Hamlet), Elek (Szakonyi: A hatodik napon), Victor (Bellon: A csütörtöki hölgyek), Dominich (Nemeskürty: Hantjával ez takar), Konstantin császár (Herczeg Ferenc: Bizánc), Ajnádi Ferenc (Nyírő: Jézusfaragó ember), Lennie (Steinbeck-Kaufman: Egerek és emberek), Schneieder Mátyás (Eisemann-Nóti-Zágon: Hypollit, a lakáj), Annás, Nabugodonozor, Michael (Balogh-Kerényi-Lázár: Csíksomlyói passió), McComas, ügyvéd (Shaw: Sosem lehet tudni), Marosi János (Sarkadi: Elveszett paradicsom), Dezső (Gyurkovics: Nagyvizit). Rendezések: Herczegh Ferenc : Bizánc (Jurta Színház), Nyírő József: Jézusfaragó ember (Jurta színház), Arisztophanész: A nők diadala( Magyar Színkör), Szilágyi László : Csókos asszony (Újpest Színház), Neil Simon : Napsugár fiúk (Újpest Színház). Főbb filmjei: Fiúk a térről, Budai Nagy Antal, 80 huszár, Gazdag szegények, Ballagó idő, Gyertek el a névnapomra, Szemet szemért, Czillei és a Hunyadiak, A trónörökös.

Könyvek: A rivaldától a vérpadig és utána – Dózsa Lászlóval beszélget Borbély László (Kairosz, 2006), Borbély László-Dózsa László: Bohóc vérben és vasban (Kairosz, 2007.).

 Dózsa László színművész és Borbély László író a könyvhéten dedikálta a Bohóc vérben és vasban című könyvét a Kairosz Kiadó standján. Közös alkotásuk egyszerre életrajz, 1956-os eseménytörténet és színházi szellemidézés.

 - Milyen ötlettől vezérelve született meg a könyv?

 - Gyermekkoromat a népligeti vurstliban töltöttem. Ott éltem. Mutatványosok, bohócok, kötéltáncosok és légtornászok között nőttem fel. Édesanyám a Műszínkör artistája volt. Régi –legalább 20 éves - álmom, hogy az olvasók számára felidézzem a hajdani Népliget emlékét. Ez a könyv nem csak hadtörténeti, hanem színháztörténeti mű is, abban az értelemben, hogy nem csak a Várszínházról írtunk egy komoly értekezést, hanem a népligeti vurstliról is, amit teljesen kiirtottak a múlt század közepén. Nagyon nehéz volt ezért dokumentumokat, képeket összegyűjteni a népligeti komédiásvilágról. Ez a világ a magyar színháztörténet egy része, hiszen nagyszerű előadások voltak a ligetben már 1943-ban. Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán léptek fel a Műszínkörben a II. világháború előtt. A Műszínkörön kívül mozi, cirkusz, dodzsem-pálya, barlangvasút várta a szórakozni vágyókat. Itt működött Kemény Henrik híres bábszínháza- ahova 50 fillérért lehetett bemenni- , s Közép-Európa akkor leghosszabb hullámvasútja, melyen öt percig tartott a menetidő. Az 1895-ben épült Népligeti Sörcsarnokban pedig egyszerre négyszázan csillapíthatták szomjukat. Reggelenként zenére ébredtem. Forgott a körhinta. Még hétköznap is voltak produkciók. Sokat jártunk vidékre cirkuszi kocsikkal, így valóban egy vándorkomédiás életet éltem. Gyermekkorom színhelyét a földdel tették egyenlővé az ötvenes évek végére. Államosítás ürügyén kifosztották a mutatványosokat. Azt mondták: elvonjuk a közönséget a Városligetből, melyet addigra már államosítottak.

 - Milyen visszajelzések vannak a könyvvel kapcsolatban?

 - Az első 1500 példányt egy-két nap alatt elkapkodták. A könyv sikerét támasztja alá, hogy csak a dedikálás napján több mint 300 fogyott el ebből a had-és színháztörténeti kuriózumból. Aki pedig szeretne író-olvasó találkozót szervezni, küldjön levelet a nevemre a Madách Színház, vagy az újpesti Ady Endre Művelődési Központ címére.

 -A könyv címében a bohóc szó szerepel. Jelenünkben, hétköznapi használatban a bolondozó, komolytalan emberekre szokás azt mondani, hogy bohóc. Miért nem maradt a színész szónál?

 -A címben szereplő bohóc szó elsősorban nem rám értendő. Kemény Henriken kívül két kedvencem volt még: Káposztás Zsuzsi, aki nőimitátor volt és a fehérbohóc, akit édesanyám viccesen Skotinak becézett. A fehérbohóc valódi nevére nem emlékszem. Az első énekes bohóc volt, aki magyarul énekelt. Ugyanolyan bohóc akartam lenni, mint ő. Elegáns volt. Egyik tekintetében fájdalom tükröződött, a másikban pedig leírhatatlan öröm. Bizonyára énekelt rendszerellenes számokat is, ezért fogták el fellépése közben.

 - Miért pont akkor?

 - Nem tudta a hatalom, hogy ki ő civilben. Ez az oka annak, hogy előadás közben jöttek érte a fogdmegek. Lerohanták a keretlegények, nagyon megverték, s bilincsben elvezették. Innen a könyv címe. A fehérbohóc látványa számomra a szabadságot jelentette. Tehát a szabadságot vitték el megbilincselve. Később úgy éreztem: lelkileg kötődöm hozzá, valahol vándorkomédiás mivoltom gyökerében egy vagyok vele. Hiába lettem színész, a lelkem mélyén bohóc maradtam. A bohóc nem komolytalan ember, lásd Fellini világát, s az Országúton c. alkotását. Amikor elvitték az én fehérbohócomat nagyon meggyűlöltem a kommunistákat. Ez előrevetíti ’56-os szereplésemet.

 -Mitől lesz valaki a szó nemes, valódi értelmében bohóccá?

 - Azok tévednek óriásit, akik azt hiszik, hogy egy bohócképző elvégzésével valaki már bohóccá válik. Manapság, ha egy cirkuszban egy bohócszámot nézünk, inkább a fogunkat szívjuk, mint nevetünk. Az igazi bohócság az volt, amit az említett Skoti bohóc csinált. Belépett a színre, bukfencezett, tréfálkozott, s a végén, a vidámság és az öröm tetőpontján elénekelte az Egy vándorcirkusz ócska padján c. dalt. Ez egy nagyon szomorú szám. A bohócnak ugyanúgy feladata a könnyeztetés, mint a nevettetés. Nemrég rendeztem meg a Napsugár fiúkat az Újpest Színházban. Azt mondtam kollegáimnak: nem csak nevettetni kell, hanem meg is kell ríkatni a közönséget. Akkor lesz igazi katarzis. Tehát még a rendezéseimbe is bele tudom csempészni népligeti emlékeimet.

 -A népligeti élményei segítik a színpadon is?

 - Részben. Bár az igazi komédiási mivolt, élet sokkal csodálatosabb, mint a színészet. A színészi világ jóval szürkébb és hazugabb, mint a komédiási. A komédiások egymás szeretetére és segítségére voltak utalva. Hittek egy csodálatos ragyogásba. Sőt nem csak hittek benne, hanem meg is tudták valósítani. A mai színház rivaldafénye kevésbé színes a népligeti vurstlihoz képest.

 - Ha ma azt mondom valakinek: liget, cirkusz, vurstli, a Városligetre és a Vidámparkra gondol…

 - Igen, mert a kommunista rendszer alatt nem beszélt senki a népligeti komédiásokról. A Népliget területén egy valódi commedia dell’arte működött. Egy igazi, improvizatív csoda, amit a színház soha nem fog tudni visszaadni. A commedia dell' arte a színjátszóművészetet részesítette előnyben az irodalommal szemben. A műfaj egyik fő jellemzője a rögtönzőképesség, ami annyit jelent, hogy néhány állandó karakternek a színpadi rögtönzéseiből álltak az előadások. Az előadás a résztvevő színészek közös munkája, amely az előzetes megbeszélés után is csak a színpadon nyeri el végleges formáját. Ez volt az alapja a népligeti színjátszásnak is. Lényeges: a Népligettel kapcsolatban komédiáscsaládokról lehet beszélni. Egyik generációt követte a másik. Jómagam 3 éves koromban már azzal a produkcióval léptem fel, hogy egy oroszlán szájába dugtam be a fejemet. Helyes a felvetése: a 30-40 évesek nem tudják, hogy mi volt a Népliget. Nagyon félek attól, hogy néhány éven belül, a magyarság történetét, hagyományait sem fogják ismerni az itt lakó emberek. A cél: kiirtani mindent, ami nemes.

 -1953-ban „kitelepítették” önöket a Népligetből az Izabella utcába. Gondolom attól az évtől kezdve egy idegen világban él.

- Pontosan. Nehezen találom meg a helyem. 1956-ban vissza akartam szerezni az én fehérbohócomat, a szabadságomat.

-A könyvben szerepel egy írása, melynek címe: A boldog lelkek tánca. Ebben megidézi a Népliget művészeinek szellemét. Csupán véletlen az egybeesés Gluck Orfeuszának egyik balett-betétjének címével?

 - Véletlen. Amikor leesik az első hó, mindig kimegyek a Népligetbe. Felfigyeltem arra, hogy az egykori cirkusz porondjának a helyén hamarabb olvad el a hó, mint máshol a ligetben. Azt mondom: a szívek melege ott maradt valahogy, s a porond szíve lüktet. Ekkor a boldog lelkek táncát látom magam előtt. Mutatványosokat, bohócokat, s édesanyámat a trapézon. Persze biztos van a hó olvadásának egy materialista oka is; tán az ott maradt fűrészpor az egész okozója.

 - Ha azt mondanák Önnek: művész úr, itt van x milliárd forint, ebből felépítjük a népligeti vurstlit, kérem legyen az egész folyamat kormánybiztosa. Elvállalná? Vagy nemet mondana, mert a jelen társadalmának másra van szüksége.

 - Elvállalnám, hiszen meg van az térképszerű rajz, ami a hajdani Népligetet ábrázolja. Talán kinevelnék egy igazi komédiáscsapatot is. Biztos vagyok benne, hogy sok fiatalt találnék, akiknek én lennék a mestere. Úgy, ahogy nekem a fehérbohóc volt az igazi mesterem. Hiszem: ha a Népligetet feltámasztanánk, hatalmas tömeget vonzana, és nagyon szeretnék az emberek.

 -1953-tól édesanyja mivel foglalkozott?

 - Háztartásbeli volt, később, amikor a Lenin körút 95. számba költöztünk, valamivel jobb lett a helyzetünk, mert az házmesterlakás volt. A kapupénzből szerény mellékjövedelmünk volt. Apám megengedte, hogy én is kapuzzak. Gyermekszemmel láthattam a kilakoltatásokat. Iszonyú volt.

 - Apjáról beszélt…Ha jól tudom, a mai napig nem tudja, ki a vér szerinti apja. Nem is izgatta a kérdés?

 - Csak egy rövid ideig. Mindig is édesapámnak tekintettem nevelőapámat, azt a férfit, akitől nevemet kaptam. Bicsérdista volt, csak növényi táplálékot fogyasztott. Vonzotta a keleti filozófia, s buddhistának vallotta magát. Mindig tudatosította bennem, hogy milyen átkozott rendszerben élünk. Volt neki egy kedvenc nótája: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki. Keresztfájára azt írattam fel: „Kidőlt keresztfának is köszönnek. Szia, édesapám!”

 -14 éves múlt el éppen 1956 októberében. A fehérbohóc, a „kitelepítés”, a kilakoltatás tragédiáját látta, megtapasztalta. Másrészt a vagányság is mozgatórugója volt abban, hogy fegyvert fogott?

 - Az is. Mindig is egy kis vagány krapek voltam. 14 éves koromban az Építőben bokszoltam. A vagányság később átalakult. A harcok közben férfivá értünk. Amikor néhány kis haveromat lelőtték a Divatcsarnoknál, akkor már nem lehetett vagányságról beszélni. Érdekes, de harc közben abszolúte nem volt halálfélelmem. Nincs is ideje félni ilyenkor az embernek. Sőt arra sem, hogy a halállal szembenézzen. Megfigyeltem: a nagyszájú emberek, akik állandóan a mellüket verték, mikor meglátták az első közelítő tankot, máris elfutottak. A csendes típusúak felvették a fegyvert és elkezdtek harcolni. Egy alakulat nem csak egy helyen harcolt. Jöttek-mentek a küldöttek, s szóltak: kell-e valahova erősítés. Október 23-án felcsillant a remény, néhány nappal később már kiteljesedett az apokalipszis, az addig legyőzhetetlennek vélt szovjet fenevad és csatlósai ezer sebből véreztek. A Rákóczi úti harcokat bővebben leírtam ebben a könyvben. Hiteles tanukat szólítottam meg.

 - November 4-e. Jönnek a tankok. Meddig tudták tartani magukat?

 - Tudja, kissé összefolynak a napok. Tán 5-éig. Rájöttünk nincs más választásunk, meg kell adni magunkat. Naiv fejjel azt hittem, hogy hadifogságba kerülünk. Géppisztollyal tüzeltek ránk. Az egyik golyó a nyakamat találta el, majd egy gránát vágta szét a fejemet. Elvesztettem az eszméletemet. A Szövetség utcai kórházból kerültem a Mosonyi utcai rabkórházba, ahol keményen vallatni kezdtek. Társaim nevét akarták megtudni. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmondani, mert mi csak becenéven szólítottuk egymást. Ekkor az egyik vallató szinte szétrúgta a fejemet. Kirúgta a helyükről a hallócsontokat, szétroncsolta a nyaki ütőeret. A vallatási jegyzőkönyvemre rá van írva: nem vallott, eltemetve.

 - Az 1980-as évektől kezdve sok könyv jelent meg, mely az agyhalálból, vagy a klinikai halálból visszatért emberek emlékezéseit írja le. Hogy tudná az egész folyamatot szavakba önteni, ami tudom igen nehéz, hiszen egy túlvilági „élményt” kéne evilági kommunikációs elemekkel átadni.

 - Valóban nehéz szavakkal leírni, hogy mi ment végbe velem. Úgy éreztem a lelkem elhagyta a testem, és valahol a közelben újralényegült. Lehet, hogy abszurd, amit mondok: jó érzés a halál. Egyfajta eufórikus állapotba kerültem. A harc volt az apokalipszis, s a halál szinte a megváltást jelentette. Átéltem a világ összes fájdalmát, de ugyanakkor a világ összes boldogságát is. A megváltás gyönyöre és kínja lehet ez. Ezután a haláltól nem, de a betegségtől félek. A testem és a lelkem megaláztatását nem tudom elviselni.

-Aztán egy sírásó mentette meg az életét. Bizonyára, amikor magára öntötték a meszet, akkor teste megrándulhatott…

 -Így volt. Kihúztak a többiek közül, s bevittek a Szabolcs utcai kórházba. Később, 1989 táján ez a sírásó megkeresett a Madách Színház művészbejárójánál. Elmondta, hogy voltak, akiket élve temettek el, de velem valamiért kivételt tettek. Állítólag megkínzott testemnek látványa, s az, hogy még lélegzek, valamit megindított benne.

 -Ez a második alkalom, amikor visszahozták az élet és halál közti mezsgyéről…

 -Tízéves koromban agytályoggyulladásom volt. Még a mentők is lemondtak rólam. Nem volt pulzusom. Végül egy kitelepítésre ítélt orvos robbant be az ajtón, s injekciót adott a szívembe. Ez mentett meg. Akkor nagyjából ugyanezeket éltem meg. Láttam felülről a testemet.

 -A tömegsírból a Szabolcs utcai kórházba került. Orvosai tudták, hogy ki maga?

 -Mednyánszky és Kárpáti doktor úr egy nyolcórás műtéttel mentette meg az életemet. Hónapokig voltam eszméletlen. Orvosaimnak akkor fogalmuk sem volt arról, hogy ki vagyok. Egy céljuk volt: megmenteni egy életet. Később persze megismerték történetemet. Még most is szilánkok vannak a fejemben, melyeket nem szabad eltávolítani, mert a műtét bénulást eredményezne. Csak 1957 tavaszán mehettem haza, akkor kerestem meg anyámékat.

 -Az év elején Ujlaki művész úrral beszéltem, s ő elmondta, hogy néha lázálmában „visszatér” a Gyorskocsi utcába. Vannak ’56-os álmai?

 -Van egy visszatérő álmom: ül a gyermekem a síneken a Rákóczi úton, s jönnek a tankok, én pedig nem bírom megmenteni. Ez az álom sokkal rosszabb, mint a valóság volt.

 -Később kapott személyi igazolványt?

 -Persze. Azt mondtam, hogy az előzőt elveszítettem. Az illetékesek figyelmét elkerülte, hogy ugyanaz a Dózsa László kér igazolványt, akit 1956-ban kivégeztek.

 -Ugorjunk egy kicsit előre az időben, oda, amikor Lennie-t alakította a Játékszínben Steinbeck egerek és emberek színművében. Akkor önt „kivégezték” a színpadon. A halálélménye segített abban, hogy életre tudja kelteni Lennie-t?

 -Hogyne. A darab rendezője, Szász Péter, hallott a kivégzésemről, így jutott eszébe az, hogy a George-ot alakító Harsányi Gábor géppisztolyból tüzeljen rám. Ez nagyon sokkolta a közönséget. Érdekes módon én sosem hallottam a sorozatot. Sem ’56-ban, sem a színpadon. Gondolom ez egy pszichés dolog lehet.

 -Nem csak megmentőjével, hanem hóhérjaival is találkozott. Nem gondolt a bosszúra?

 -Az egyikkel Leningrádban, a másikkal itt Pesten találkoztam. Utóbbi a Rádiónál volt rendész. Hihetetlen, hogy ez megtörtént velem, ugyanakkor egyfajta isteni rendeltetés is. Haragot és gyűlöletet nem éreztem irántuk. Inkább szánalmat. Az orosz katona arra hivatkozott, hogy a kötelességét tette, s elmondta: elképzelhető, ő dobta rám a gránátot. Az aki szétrúgott, a későbbi rendész, tagadta a tettét.

 -Ez az embernek nehezen nevezhető lény kirúgta a hallócsontjait. Ez a maradandó károsodás nem jelentett kizáró okot a főiskoláról?

 -Érdekes, hogy Kárpáti doktor úr lett a színművészeti egyik orvosa. Ha ő nincs, bizonyára kirúgnak. A doktor úr viszont segítségemre volt, hogy elvégezhessem a főiskolát. A jobb fülemre ugyanis süket vagyok. A súgót sem hallom. Viszont a szövegemet mindig pontosan betanulom.

 -Mikor jelentkezett színésznek?

 -1962-ben jelentkeztem Rózsahegyi Kálmán színésziskolájába. Kálmán bácsi halála után felesége leadta az utolsó évfolyam névjegyzékét a Színház-és Filmművészeti Főiskola tanulmányi osztályára. Csak nekem sikerült bejutnom a főiskolára. A tanulmányi titkárnak, Tiszeker Lajosnak panaszoltam el, hogy hiába vettek fel, mert nincs meg az érettségi vizsgám. Ő megnyugtatott: „majd leérettségizel a balettintézet levelező szakán”. Bevallom leérettségiznem nehezebb volt, mint diplomát szereznem. Osztályfőnököm Ádám Ottó volt. Tanított Nádasdy Kálmán és Vámos László is. Utóbbiról és a Várszínház törtétéről sokat írok a könyvben.

 -Vámos László meg is mentette egyszer magát. Jól tudom?

 -Igen. A részleteket azonban nem ismerem. Még főiskolás voltam, amikor Vámos közölte velem, hogy „most menjél, feküdj be a kórházba Kárpátihoz, mert beteg vagy, addig én mindent elintézek.” Vámos nem akart a későbbiekben beszélni erről a dologról.

 -’56-os múltja miatt nem kapott szakmai kitüntetéseket?

 -Lehet. Még Jászai-díjas sem vagyok. Állítólag azt mondták: nem szorulok rá, mert autókereskedő is vagyok. Érdekes, mert a művészeti díjak odaítélésének semmi köze nem lehet a művész anyagi helyzetéhez. Sőt nem vagyok „hű de” gazdag ettől az autókereskedéstől.

 -Színházi pályafutása nem volt töretlen, mert szókimondó természete miatt egy időre búcsút kellett vennie Thaliától. Mi történt?

 -Az egyik kritikus – mert félrevezették – jellemtelen embernek titulált egy írásában. Ekkor az egyik elvtársnő a budapesti pártbizottságból felhívott telefonon, hogy menjek be hozzá feljelentést tenni. Mire azt mondtam: „Legutóbb 1956-ban jártam a Köztársaság téren, amikor lőttük a pártházat, és legközelebb is csak akkor megyek oda, ha megint lőni fogunk.” Másnap kirúgtak a színházból. Ezt követően taxiztam, filmeztem, tévéjátékokat forgattam. Egy idő után azonban visszatérhettem a színházhoz.

 -1985-ben volt az első rendezése a Magyar Színkörben. Jelenleg pedig az Újpest Színház főrendezője. Vannak még szerepálmai, vagy olyan darabok, amiket meg szeretne rendezni?

 -Herczegh Ferenc Bizáncát szeretném színre vinni itt Újpesten. Szerepálmaim nincsenek már. Olyan színházat szeretnék csinálni, amibe a régi komédiásvilágot be tudom csempészni.

 -Régebben színészuralomról beszéltek, ma meg rendezőuralomtól. Mi a véleménye: a rendező ugyanolyan alkotó, mint a drámaíró, vagy pedig csupán szolgálnia kell az írót?

 -Alkotni kell és szolgálni. De egyet nem szabad: a művet megerőszakolni. Nem hiszek a rossz értelembe vett dekadenciában, sőt undorodom tőle.

 -Az egyik fia, Zoltán, szintén színész. Nem féltette őt ettől a pályától, hiszen jelentősen csökkent a színészet presztízse.

 -Édesanyám is komédiás volt. Azt mondtam: „a vér menjen tovább!” A komédiának folytatódnia kell a „génjeimben”, s az utódaimban. A vándorkomédiának soha nincsen vége!

 -Mennyire becsülik meg 50 elteltével a szabadságharcosokat?

 -Semennyire. Az 50. évforduló megrendezésekor milliók mentek el arra, hogy emlékművek készüljenek –hadd ne minősítsem azokat - , s külföldi államfőket fogadjanak. Viszont az ’56-osok közül egy forintot nem kapott senki. Azt mondják, hogy ők a hősök. Viszont annyira sem becsülik őket, hogy egy kis pénzt adjanak nekik. Így –persze vannak kivételek – a társadalom perifériáján tengődnek.

 -Mi a véleménye az október 23-án történtekről?

 -Az egy azsan-provokáció volt. Egy megtervezett akció. Meg akarták félemlíteni a magyar társadalmat. Azt vettem észre: nem mernek félelmükben megszólalni sem az emberek. Attól tartanak: még azt a kis pénzüket is elveszik tőlük, ami megmarad nekik, ha sokat jár a szájuk.

 

Medveczky Attila