2007.06.29. 

Ajándékok ők...

Papokat és diakónusokat szenteltek Esztergomban (is)

Szűz Mária szeplőtelen szívének ünnepén pap- és diakónusszentelést tartottak - akárcsak az ország számos székesegyházában - az esztergomi bazilikában. Az ünnepi szentmisén Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek Csernáti Zoltán Lászlót, Horváth Istvánt, Lak Gábort és Tiboldi Gábort áldozópappá, Bärnkopf Pétert, Kató Csabát és Kunszabó Zoltánt pedig állandó diakónussá szentelte. Mióta a tavalyi nemzeti zarándoklaton Fatimában zarándokaink felajánlották hazánkat és népünket a Boldogságos Szűz szeplőtelen szívének, a főegyházmegyében június 16-án szenteltek először papokat és diakónusokat.

A kora reggeli órákban legelőször a gyalogos zarándokok érkeztek meg Esztergomba. Ők az előző nap délutánján indultak el több csoportba szerveződve a fővárosi plébániákról. A javarészt fiatalokból álló csapatok egy kis pihenő után a bazilikában találkoztak idősebb társaikkal, akik busszal, vonattal vagy autóval érkeztek az ünnepi szentmisére. (Felvethető a kérdés: miért éppen ezzel kezdődik a papszentelési tudósítás. Azért, mert ez az a "hátország", ahonnét papjaink érkeznek: a család, a barátok, a vallási közösség "imádkozza ki", és támogatja a továbbiakban a papi hivatásokat - a maguk és az egész egyház javára és érdekében.) Kiss Márton már derekára kötötte túracipőjét, de Beleznai Csaba hátát még húzza a hátizsák. Ők Pestszentlőrincről érkeztek több fiatallal együtt, hogy az út kínálta kihívást, valamint minden láb- és egyéb fájdalmukat felajánlják az új papoknak, diakónusoknak. "Emellett természetesen imáinkkal is támogatjuk őket. Minden évben megfogadjuk, hogy többé nem vállalkozunk ilyen fárasztó útra, de mégis itt vagyunk" - mondja mosolyogva Csaba, miközben odaköszön egy fiatalembernek. Megtudom, hogy ő is gyalogos zarándok. A Szent Család-plébániáról, Budapestről jött, Tóth Péternek hívják, s mindössze tizenhárom éves. Híres zarándokcsalád az övék - mondja Gyulai Oszkár plébános, aki a Máriás papi mozgalom országos felelőse. Mintegy ötvenen kísérték el Lak Gábort, akinek az atya a nevelő plébánosa. "Ő a hetedik papunk húsz év alatt, akit a Szent Család ad az egyházmegyének és az országnak" - újságolja. A Mária-tisztelet a papi hivatások termőföldje - hallom a budapesti Mária-miséket meghonosító idős plébánostól, miközben zarándokcsoportjával eltűnik a boltívek alatt. Megszólal a misére hívó harang, s az érkező hívek és egyházmegyei papok között egy fejkendős asszonyt pillantok meg. Üdítő hallani palóc tájszólását, tisztán gördülő szavait, amikor a fiairól beszél, akik közül az idősebbiket tizenkilenc évvel ezelőtt ugyancsak itt szentelték pappá. A magyarnándori parasztasszony férje halála után egyedül nevelte gyermekeit. "Sokat dolgoztam értük, miattuk; csak a három gyermekemnek éltem...", s további szavai a gyermekek iránti kölcsönös szeretetről és büszkeségről szólnak. A közben megérkező Béla Vince romhányi plébános gyengéden belekarol édesanyjába, s elmenőben Tiboldi Gábor nevét említi. Őt már a bazilikában találom, ott fogadja a szentelésére érkező híveket. "Nagy ünnep ez számunkra. Ezért születtünk, s mostantól fogva minden cselekedetünknek ebből kell fakadnia" - mondja, s máris siet tovább, hogy átvehesse az újabb virágcsokrokat. "Rendes, becsületes, szorgalmas és nagyon kedves. Jó hangja van, mikor ő beszél, mindenki megérti..." - mondják hozzám fordulva a kisecseti és szátoki hívek. Mi meg Csernáti Zolikát kísértük el Rákosfalváról - szólítanak meg a másik padsorokban ülő asszonyok. - Zoli a mi gyerekünk. Kedves, közvetlen, szelíd, segítőkész fiatalember. Százan kísértük el, s nemcsak jelenlétünkkel, imáinkkal is támogatjuk, segítjük őt - mondják. Közeleg a szentmise kezdete, a papjelöltek elköszönnek a hívektől, sietnek, mert közeleg életük nagy pillanata, a szentelés. Horváth Istvánt már alig tudom szóra bírni. "Nagyon izgulok, hihetetlen, hogy eljött ez a nap " - mondja a sekrestye felé tartva.

Megérkezett a főpásztor, és elkezdődött a szentelés. Erdő Péter szentbeszédében felidézte a Mária szíve iránti tisztelet kialakulását, ami a Boldogságos Szűz egész személyének szól. Középkori előzmények után az ünnep hivatalos liturgiáját a Szentszék 1805-ben ismerte el. Az első vatikáni zsinat után a döntő esemény a fatimai jelenés volt. Ennek hatására fogalmazódott meg, hogy a világot Mária szívének kell felajánlani. Ezt 1942. október 31-én drámai körülmények között XII. Piusz pápa tette meg, majd II. János Pál a felajánlást Fatimában ünnepélyesen megismételte. A magyarok tavalyi, fatimai felajánlása után egy évvel most szenteltek először papokat és diakónusokat Esztergomban. A leendő diakónusok bizonyították, hogy világi keresztényként megállják a helyüket az életben és a társadalomban. A szertartás keretében pedig különleges szentségi kegyelmet kaptak az egyház küldetésének szolgálatára. A főpásztor XVI. Benedek pápát idézte, amikor arról beszélt, hogy a papok a tanítványság és a misszió fő képviselői. Arra kaptak meghívást, hogy Jézussal legyenek, és az Örömhírt hirdessék. Ha a pap életének Isten az alapja és középpontja, akkor megtapasztalja hivatásának örömét és termékenységét. Az imádságban Isten arcát és akaratát kell keresnie, de törődnie kell saját egészségével, kulturális és szellemi felkészültségével is. A szentelési szertartás, a szentmise végeztével a hívek most már papjaikat vették körül. "Együtt imádkoztunk, s a szentmisében együtt voltunk velük - s számukra ez a legfontosabb, meg az, hogy megerősítsük egymást. Arra kell törekednünk, hogy odaálljunk egymás mellé, amennyire csak tudunk, és ezáltal erősítsük a közösséget, az egyházat. A papság ajándék, s lelki hatalmuk minket is megerősít, mert ez az erő az összekötő szál Isten és ember között" - mondja búcsúzóul Barta Angéla szociális testvér, aki az újpesti főplébánia közösségével és diakónusukkal érkezett, de már papjukkal távozik Esztergomból.

 Cser István  

(forrás: ujember.hu)