2007.05.11. 

Csehov: Cseresznyéskert 

(Vígszínház)

Az 1860-ban Taganrogban született és 1904-ben a bajorországi Badenweilerben elhunyt Csehovot a világirodalomban úgy tartják számon, mint a novella műfajának megújítóját és az ún. „drámaiatlan” vagy cselekmény nélküli, lírai-hangulati dráma megteremtőjét. Színműveiből hiányzik az érdekes történet, hagyományos értelemben vett konfliktus nem található bennük. Darabjaiban – mint ahogyan novelláiban is – a „fölösleges emberek” jelennek meg, akik nem tudnak sem önmagukon, sem másokon segíteni. Drámáiban a naturalista, impresszionista, szimbolista irányzatok egységben érvényesülnek. Bár Csehov hősei inkább csak töprengenek és sóhajtoznak, mintsem cselekednek, ezért a mélyebb, kifinomultabb lélekelemzésben merülnek el. A Cseresznyéskert Csehov rövidre szabott élete vége felé keletkezett, 1904-ben mutatták be a Moszkvai Művész Színházban. Hazánkba húsz évre rá érkezett meg, a Vígszínházban 1924-ben volt premierje, és Kosztolányi Dezső azt írta róla: „az utóbbi évek legnagyobb színházi és színészi eseménye”. Ennélfogva a Vígszínházat különös kapcsolat fűzi ehhez a Csehov-darabhoz, műsorukra tűzték még 1948-ban és 1974-ben is. Az azóta eltelt időben az ország több vidéki színpadán is játszották, még tévéfilm is készült belőle. Most Alföldi Róbert rendezi a Cseresznyéskertet, amit az idei Tavaszi Fesztivál keretén belül március 17-én láthatott először a közönség, a Vígszínházban pedig egy nappal később, 18-án mutatták be. A Csehov által vígjátéknak nevezett Cseresznyéskertnek nincs bonyolult cselekménye: Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja a meghatározhatatlan korú, szenvedélyes szépasszony öt év távollét után Párizsból hazaérkezik ősei házába, aminek a dísze a csodálatos cseresznyéskert. Itthon súlyos adósságok várják, és Lopahinnak, a jómódú kereskedőnek semmilyen megmentő ötletéről hallani sem akar, pláne a föld felparcellázásáról, a fák kivágásáról. Vár és egyre bénultabban vár. Végül dobra verik a birtokot, amit az újgazdag kereskedő vásárol meg. Ranyevszkaja kénytelen elhagyni gyermekkora színhelyét, miközben hallja a fejszék csattogását.

Az Alföldi Róbert által rendezett produkciókról a balliberális elektronikus és írott sajtó ítészei ájult lelkesedésükben dicshimnuszokat zengedeznek. Pedig nem csinál mást, mint eredeti mondanivalójukból kiforgatja a műveket, beleerőltet olyasmiket, amik nincsenek is benne, bizonyos eseményeket fölnagyít, eltorzít, és figyelembe sem vesz olyanokat, amiket az író fontosnak tart. Ezt nevezik rendezői szabadságnak, a drámák újraértelmezésének, a mához szóló üzenetek kibontásának. Magyarán mondva, ez nem más, mint ferdítés, sőt hamisítás. Ezt a vígszínházi előadást nem csak Alföldi nagy durranásnak szánt ötletei viszik félre, hanem már a tér is, amiben a szereplők játszanak. Menczel Róbert díszlete egy hatalmas, lerobbant ipari csarnok, ahol a Móricz Zsigmond családját tönkre tévő tüzesgépek meg futószalagok, emelők között mozognak a színészek, a cseresznyéskertre mindössze a túlméretezett hógömb alá helyezett aprócska fák utalnak. Alföldi Róbert Ranyevszkaja alakját is átváltoztatja, nem az a bohém, érzékeny dáma, hanem egy elrontott hajas baba, aki először míderben jelenik meg, és mire a targoncán előretolják, addigra cselédei felöltöztetik. A birtok elvesztése feletti bánatában nyelves puszit vált a nevelőnővel, felajánlkozik és a lába közé nyúl a mulya Trofimovnak, majd vadul szexel Lopahinnal. A nevelőnő sem jár jobban, a kisebb kártyatrükkökkel szórakoztató Sarlotta Ivanovna most cirkuszi mutatványossá válik, aki a kettéfűrészelt asszony attrakciójával kápráztatja el a nagyérdeműt. Lopahinból pedig egyszerű származása miatt az ötvenes évek sematikus irodalmából megszokott paraszti gőg harsog ki. A fiatal inas, Jása pedig nem más, mint a nemi szervét vakargató selyemfiú. Dunyasa, a szobalány élveteg, minden férfire rámászó szajha. A darab végén - mint Madách Tragédiájának londoni színében - a nyitott zenekari árokba öngyilkosokként ugranak le a szereplők, nem csak az emberi értékekbe kapaszkodó Ranyevszkaja és háznépe, hanem a mindezeket fölöslegesnek tartó kereskedő is. A színészek teljesítményére ennyi fajta újdonság, átértelmezés mellett elég nehéz figyelni. Eszenyi Enikő alakítja Ranyevszkaját, ő olyan, mint mindig, megoldja a rá bízott feladatot. Pindroch Csaba Lopanhinja nem az új idők új hőse, hanem fölkapaszkodott zsírosparaszt. A jóképű Kamarás Ivánt nem lehet csúnya Trofimovvá maszkírozni, Kern András pedig a vén Firsz megszemélyesítésével szereposztási tévedés áldozatává vált. A könnyelmű földbirtokosnő lányai viszont a helyükön vannak, Danis Lídia és Tornyi Ildikó formálja meg ezt a két elvágyódó fiatal nőt. Hegedűs D. Géza is hozza Gájev figurájának enerváltságát, Börcsök Enikő pedig a nevelőnő igencsak módosított karakterét. A Cseresznyéskert mondanivalója soha nem veszti el aktualitását, amíg világ a világ, lesznek emberek, akik ragaszkodnak gyönyörű, ámde haszontalan tárgyaikhoz, erkölcsi elveikhez és akadnak olyanok, akik semmibe veszik mindezeket, és csak a rideg ész meg a pénzszerzés érzelemmentes gyakorlata szerint cselekednek.

 Dr. Petővári Ágnes