2007.05.18. 

Sírrablás erősíti a kormányoldalt

Még a legélénkebb fantáziával is nehéz elképzelni olyan pártot vagy szervezetet a nemzeti oldalon, amelynek érdekében állt volna Kádár János sírjának meggyalázása, a közel 18 éve halott diktátor maradványainak elrablása. Persze az is igaz, hogy valamennyi politikai irányzat hívei között akadnak elmebetegek, ám a rendkívül szakszerűen megtervezett és végrehajtott akciót – melynek során az egykori pártvezér koponyája és csontjai mellett feleségének, Tamáska Máriának a hamvait is eltűntették – nem igazán lehet fanatikus vandálok művének tulajdonítani. A Szovjetunió magyarországi helytartójának feladatkörét több mint 30 éven át ellátó Kádár sírjának felnyitása nem volt egyszerű feladat. Alagutat kellett ásni a diktátor kettős koporsójáig, majd a belső fémkoporsót kivágva tudták csak kiszedni az elkövetők a csontokat. Közben arra is ügyelniük kellett, hogy a Fiumei úti temető biztonsági szolgálatának rendszeresen járőröző emberei ne vegyék észre ténykedésüket. Pontosan időzítve, szerszámokkal megfelelően ellátva, gyorsan és csendben kellett cselekedniük. Országunk jelenlegi gazdasági helyeztében, a Kádár-korszak egyetlen viszonylagos vívmányának számító szociális biztonság leépítése közben az ellenzéknek semmiféle érdeke nem fűződik az úgynevezett baloldal ellen irányuló kegyeletsértő akciókhoz. A valós gondokra irányuló lakossági figyelem elterelésében, a nem létező szélsőjobboldali veszéllyel való riogatásban érdekelt kormányzati hatalom viszont örököse annak a kommunista mozgalomnak, amely – ha érdeke úgy kívánta – még a saját halottait is meggyalázta. Elvtársainak meggyilkoltatásával, majd a holtakat és hozzátartozóikat megillető kegyeleti jogok semmibevételével maga Kádár is cselekvő részese volt a kommunista rendszer legvisszataszítóbb bűncselekményeinek. Politikai ellenfeleivel szemben pedig soha nem ismert kíméletet. ’56 hőseit is százával küldte akasztófára és temettette jeltelen sírba – arccal a föld felé fordítva – a forradalom oroszok általi leverését követően. Kádár János egy tót cselédlány házasságon kívüli gyermekeként született 1912-ben, az akkor még Magyarországhoz tartozó kikötővárosban, Fiuméban, és eredetileg a Csermanek (vagy Czermanik) nevet viselte. Az irodagép-műszerész szakma kitanulását követően, alig 17 évesen csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz, melyben először Barna János fedőnéven tevékenykedett, majd 1943-ban felvette a Kádár János nevet.

A kommunisták csupán rendkívül csekély támogatottsággal rendelkezők pártját a szovjet megszállás tette számottevő politikai tényezővé, majd a hatalom kizárólagos birtokosává. A diktatúra létrejöttét követően belügyminiszternek kinevezett Kádár fontos szerepet játszott a Rajk-per megszervezésében. Gyakorlati büntetlenséget ígérve ő beszélte rá Rajkot, hogy a párt érdekében vállalja fel és játssza el az áruló szerepét. Kádár nevéhez fűződik az ÁVH megszervezése is, amely – állami terrorszervezetként – véres kegyetlenséggel üldözte, kínozta halálra a rendszer valós vagy csupán vélt ellenfeleit. Különösen a kulákoknak kinevezett kisbirtokosok üldözésében tanúsított kegyetlen kíméletlenséget a Kádár irányításával létrehozott gyilkoló gépezet. Azután saját alkotójára is lecsapott a kommunista államvédelem. 1951-ben letartóztatták, majd 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték Kádárt, ám alig két év után rehabilitálták, így 1954-ben szabadlábra került. Rákosi áldozataként szerzett tekintélye elegendő volt ahhoz, hogy miniszteri szerepet vállaljon Nagy Imre ’56-os kormányában, de Kádár a magyar forradalmat is elárulta. Münnich Ferenccel együtt a Szovjetunióba távozott, majd a megszálló hadsereg tankjainak védelmében, mint az oroszok magyarországi helytartója tért vissza Budapestre. Forradalmunk és szabadságharcunk leverését példátlan – még a haynaui megtorlást is felülmúló – leszámolás, gyilkosság sorozat követte. A Kádár parancsára eljáró vérbírák körülbelül 400 embert juttattak bitófára. A forradalom mártírjaitól pedig még a végtisztességet is megtagadta a hatalom. Szertartás nélkül, arccal lefelé fordítva jeltelen sírban lettek elföldelve, anélkül, hogy hozzátartozóikat, szeretteiket tájékoztatták volna végső nyughelyük hollétéről. Sőt, a mártírok – akkor még csak feltételezett – sírhelyét, az Újköztemető 301-es parcelláját felkereső emberekre több alkalommal is elképesztő brutalitással támadt rá a kádári hatalom rendőrsége. Bár a megtorlásokat követő közel három évtizedes uralma alatt Kádár már tartózkodott a véresebb eszközök alkalmazásától, a nemzeti önfeladás, a hatalommal való megalkuvás gyakorlatának tömegessé tételével a diktátor nevével jelzett korszak alatt hihetetlen rombolás ment végbe a magyar társadalomban. A puhuló diktatúra szerény létbiztonsága megteremtette azt a behódolásra hajlamos tömeget, amelyet még napjainkban is saját érdekei ellen lehet fordítani a kádári frazeológiával, a társadalmi szolidaritás álságos hangoztatásával.

A diktátor csontjaival együtt tüntették el feleségének hamvait is, aki férje árnyékában meghúzódva kevésbé volt ismert, ám ugyancsak kártékony alakjaként tevékenykedett az elmúlt évszázad magyar történelmének. Kádárt Jánosné Tamáska Mária egy tót agrárproletár család gyermekeként született – férjével azonos évben – 1912-ben Budapesten. A polgári iskola elvégzését követően adminisztrátorként dolgozott, majd belépett a szociáldemokrata pártba. 1940-ben ismerkedett meg Csermanek Jánossal, de mégis egy másik kommunistához, Róna Ottóhoz ment feleségül. Ám első férjétől 1948-ban elvált, majd alig egy évvel később hozzáment Kádárhoz. Házasságkötésüket követően Tamáska Mária az ÁVH levélfelbontó részlegénél dolgozott kiértékelőként, amikor pedig férje lett a pártállam elsőszámú vezetője, a parlamentbe került, mint a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának főosztályvezetője. Férjének halálát és a Kádár által vezetett politikai rendszer bukását túlélve 1992-ben hunyt el. Annak ellenére, hogy Kádárék sírjának megbontásával nyilvánvaló kegyeletsértés történt, a nyomozás csupán rongálás bűntette miatt indult meg az ügyben. Kegyeletsértésért ugyanis kizárólag a hozzátartozók tehetnek feljelentést, ám Kádárnak és feleségének nincsenek egyenes ági leszármazottai. Távolabbi rokonaik persze vannak, ám ők hallani sem akarnak meglehetősen kétes hírnevet szerzett egykori hozzátartozóikról. Az elvtársi, ideológiai rokonság persze őrjöng a Kádár sír meggyalázásáról szóló hír hallatán. Moldova György, a Lenint eszményképének tekintő és szélsőséges kijelentéseiről elhíresült író például azzal lepte meg a közszolgálati televízió nézőit, hogy a Kádár által elrendelt akasztásokról kijelentette: „Nagyon helyesen tette! Hiszen az emléktáblán ugye jó sok név szerepel és persze ezek között egy-két ártatlan is van, de a legtöbbje persze gyilkos volt.” Moldovát bizonyára traumaszerűen érhette a hír, hiszen a sírrablást megelőzően, május 1-jén még lelkesen dedikálta a Városligetben a diktátor híveinek Kádárt méltató kétkötetes könyvét. Ugyancsak habzó szájjal reagáltak a hírre – több marxista-leninista szervezettel közösen – az ellenállók és antifasiszták is. Közleményükben barbár erőkről, ordas eszmékről, sötét fasiszta bűnözőkről olvashatunk, akiknek garázdálkodását nem képes megfékezni a jelenlegi hatalom. Érdekes paradoxon, hogy az emberi történelem leggyilkosabb eszméjének, a több mint százmillió halálos áldozatot követő kommunizmusnak fanatikus hívei milyen előszeretettel hivatkoznak az általuk számtalanszor meggyalázott, semmibe vett, sárba tiport humanista értékekre. Az antifasisztákénál némileg visszafogottabb közleményt adott ki a Magyar Kommunista Munkáspárt. Ebben Thürmerék hangot adnak mélységes aggodalmuknak és felháborodásuknak Kádár János sírjának meggyalázása miatt. Vitathatatlan, hogy a szinte semmiféle társadalmi támogatottsággal nem rendelkező szélsőbaloldali szervezeteknek jól jött a Kádár sír megbontásának ürügyén kapott nyilvánosság, ám az esemény fő haszonélvezője mégiscsak a kormányzati hatalom. Kádár ürügyén Gyurcsányék kettős játékot játszanak, hiszen a szerény létbiztonságot nyújtó kádári szociálpolitika totális megtagadásával egyidejűleg a diktátor iránt még ma is nosztalgiát érző kisemberek bizalmára igényt tartanak. Országunk javait azonban felélték, kiárusították, a köztulajdont saját maguknak privatizálták. Nincs már pénz a kádárizmust visszasírók megnyugtatására. Egyetlen hatékony propagandaeszköz maradt csupán a hatalom kezében: a megfélemlítés, a szélsőjobboldali veszéllyel való riogatás. Kádár János pártbeli jogutódjának, a februári kongresszuson MSZP-vezérré választott Gyurcsány Ferencnek most felháborodást színlelve lehet a kormánypolitikának támogatására felszólítani a baloldal híveit. A legelső pártelnöki beszédében Kádárt megtagadó, a multinacionális tőke érdekeit feltételek nélkül kiszolgáló Gyurcsány Ferenc most a legalapvetőbb emberi értékeket sem tisztelő neonácikra való hivatkozással – önmaga népnyúzó politikáját a kisebbik rosszként feltűntetve – szólíthatja fel az MSZP támogatására a Kádár-korszak relatív jólétét még ma is visszasíró kisemberek tömegét. Elterelve figyelmüket az ő életlehetőségeiket is drasztikusan korlátozó kormányzati döntésekről.

Négy nappal a valóban barbár cselekedetként értékelhető sírgyalázást követően Kádár Jánosnak és feleségének emlékművénél nyomát sem lehetett látni rongálásnak. A sértetlen vörös márvány sírt elborították az ugyancsak vörös virágok, és két őr vigyázta folyamatosan a most már holtak nélküli emlékhely biztonságát. Néhány méterrel távolabb, a munkásmozgalmi panteon falán valóban olvasható a sokat idézett „Gyilkos és áruló” felirat, ám a grafiti meglehetősen réginek, kopottnak tűnik, már hónapok óta ott lehet a diktatúra kiváltságosainak hamvait őrző építmény falán. Nem valószínű, hogy bármi köze lenne a Kádár sír kirablóihoz. Akiknek elfogása, felelősségre vonása ugyanolyan valószínűtlennek tűnik, mint azé a titokzatos ismeretlené, aki néhány hete egy géppisztolysorozattal tisztelte meg az éjszaka üresen álló rendőrpalotát.

Varga Imre