2007.05.25. 

Akit Aczél elvtárs a partvonalra akart lökni

Születésnapi beszélgetés Konfár Gyula festőművésszel

Konfár Gyula festő, grafikus 1933. május 13-án született Budapesten.

1950-1957: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Domanovszky Endre, Kmetty János, Fónyi Géza. 1960-1963: Derkovits-ösztöndíj; 1963: a Római Magyar Akadémia ösztöndíja; 1964-1965: a londoni Grosvenor Gallery tagja; 1965-1975: a Művészeti Alap szaklektora; 1966-1969: a Kilencek művészcsoport tagja; 1968: Munkácsy-díj; 1968-1989: a tokiói Gekoso Galéria tagja; 1990: a kaohsziungi Wang's Galéria (Tajvan) tagja; 1994-1996 között megjelenik saját kiadású albumkatalógusa 3 füzetben; 1996-ban a Magyar Művészeti Műhely alapító tagja, ill. elnöke. Egyéni kiállítások : 1964, 1965 • Grosvenor Gallery, London; 1969 • Képcsarnok, Győr; 1974 • Gulácsy Terem, Szeged; 1976 • Csók Galéria, Budapest; 1979 • Dési Huber Terem, Veszprém; 1980 • Derkovits Gyula Terem, Szombathely; 1984, 1986 • Csontváry Terem, Pécs; 1992, 1994 • Formosa G., Tajpej (Tajvan); 1994 • TM Galéria, Budapest; 1995 • Wang's Gallery (gyűjt., kat.), Kaohsziung (Tajvan); 1996 • Szolnoki Galéria, Szolnok (gyűjt.); 1997 • Pro Ars Galéria, Budapest; 1998 • Lord Major Galéria, Budapest. Válogatott csoportos kiállítások: 1957-től valamennyi fontosabb országos rendezvény, ill. a magyar művészet külföldi bemutatóinak résztvevője; 1960 • XXX. Velencei Biennálé, Velence; 1973 • a Realista Festészet Szófiai Triennáléja; 1997 • a Kuala Lumpur-i Expó (Malajzia); 1966, 1968 • Műcsarnok, Budapest; 1967, 1968 • Veszprém; 1969 • Szombathely. Köztéri művei: Bányászok (pannó, 1964, Ajka, Kultúrház); Mementó (pannó, 1970, Auschwitz, Emlékmúzeum); Család (mozaik, 1980, Csongrád, Szakközépiskola). Művek közgyűjteményekben: Hirosima Múzeum, Hirosima; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Modern Múzeum, Tokió.

 -Engedje meg, hogy szerkesztőségünk nevében boldog születésnapot kívánjak Önnek! Isten éltesse az emberi kor legvégső határáig!

 -Köszönöm szépem!

 -Mikor határozta el, hogy festőművész lesz?

 -Ezt nem lehet dátumhoz kötni. Gyermekkorom óta mindig szívesen rajzoltam és ez a rajz iránti érdeklődésem később, az elemi iskola befejezése után sem lankadt. Szinte minden szabadidőmet rajzolással töltöttem el. Ösztönös vonzalmamat gimnazista koromban a megsejtett hivatástudat váltotta fel: festőművész akartam lenni. Barátom unszolására - mert nehezen megnyíló fiú voltam - , 14 éves koromban felkerestem a Képzőművészeti Főiskolát. A portás Józsi bácsi közölte velem: itt csak 18 éven felülieket oktatnak. Ekkor nagyon elkámpicsorodtam. Józsi bácsi ezt láthatta, mert utánam szólt: menjek el az Epreskertbe, ott van egy szabad iskola. Kimentem. Felvételi volt. Modellről kellett rajzolni, szénnel. Addig ilyet még sosem csináltam. Bizonnyal jól sikerült, mert Domanovszky Endre festőművész felvett az osztályba. Domanovszkyt nem csak korrigáló tanáromnak tartottam, hanem mesterként tiszteltem. Később jó barátokká lettünk. Főiskolai hallgató koromban is gyakran felkerestem őt rajzaimmal. Tanácsot, útbaigazítást kértem tőle. Pályám kezdetén, műtermemben gyakran megtekintette munkáimat. Tehát gimnáziumi tanulmányaim mellett szorgalmasan jártam az Epreskertbe, ahol a dolgozók esti iskolája volt. Ezt az intézményt a Képzőművészeti Főiskola tartotta fenn. Ott délután 5 órától este 8-ig voltak a foglalkozások. 14 éves és 60 éves növendék is tanult az iskolában.

 -Utána egyenes út vezetett a főiskolára?

 -Domanovszky bevitt volna engem 16 éves koromban is; korkedvezménnyel felvettek volna. Édesapám viszont ragaszkodott az érettségihez. Tiszteletben tartottam apám kívánságát. S így tovább jártam a II. Rákóczi Ferenc Közgazdasági Gimnáziumba- ez a közgazdasági egyetem előkészítő gimnáziuma volt - , de az epreskerti tanfolyamot is szorgalmasan látogattam, és csak az érettségi után kértem a felvételimet a főiskolára. Alapos felkészülésem eredménnyel járt: közvetlenül az érettségi után, 1950-ben felvettek Kmetty János osztályába. Róla csak jókat tudok mondani. Szuggesztív hatásával arra kényszerített, hogy a feladatokat szakmai szempontból kifogástalanul oldjam meg. Tanulmányaimat Fónyi Géza festőművész osztályán folytattam.

 -Nem is gondolt arra sosem, hogy közgazdász lesz?

 -Nem. De az iskola annyiban jó volt, hogy a főiskolán tanított ún. politikai tantárgyak anyagait már gimnazista koromban megtanultam. Ez egyfajta előnyt jelentett. Igaz,a főiskolán sem az orosz nyelvet, sem a politikai tárgyakat nem vették komolyan.

 -Azt olvastam Önről:  főiskolától a diploma után sem vált meg. Három évig –1957-ig tovább tanult. Miért?

 -Itt egy apró tévedés van. Maga a főiskola öt éves volt. Ötödik évben államvizsgáztunk. Akinek sikerült a vizsgája, diplomázhatott. A diplomamunka egy évig tartott. Fónyi osztályában készültem fel diplomamunkámra, A festők c. kép megkomponálására. Hetvenen kezdtük a festő szakon, de csak hárman kaptunk diplomát. A többiek menet közben lemorzsolódtak. Lektor koromban találkoztam olyanokkal, akikkel együtt kezdtem el a főiskolát, de másodéves korukban eltanácsolták őket. Ők ezt tragédiának élték meg. Emberileg megtörtek lettek.

 -Kilépve a főiskola kapuján voltak-e egzisztenciális értelemben vett kapaszkodói?

 -Az 1960-ban kapott Derkovits- ösztöndíj sokat segített nekem. Majd kaptam egy műterem-félét, ami egy gyárhelyiségben volt. Ez is nagy segítséget jelentett.

 -Ha már a Derkorvits- ösztöndíjnál tartunk, tudtommal egy rövid ideig felfüggesztették annak folyósítását. Miért?

 -Az egy nagyon furcsa eset. Minden évben beszámoló volt az ösztöndíjjal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy be kellett vinni a Műcsarnokba a díjkiosztó bizottság elé az adott műveket. Ők ezt véleményezték. Domanovszky, aki a bizottság elnöke volt, mindig meg volt elégedve munkámmal. Egyszer egy ilyen alkalommal, a véleményezés után haza akartam vinni a képeket, de nem engedték. Kérdem: miért? Mert hármunkat – ösztöndíjasokat- behívtak a minisztériumba. Ott Aczél elvtárs egy nagy dörgedelmes beszéddel kezdte. Képemet „elemezve” megemlítette, hogy a szocializmusban nem olyanok a munkások, mint amilyennek én ábrázolom őket. Az én munkásaim szerinte pesszimisták. Ezért megvonják az ösztöndíjamat. Mondtam: maguk adták, hát vonják meg. Kimentem a teremből, s szegény Domanovszky legnagyobb rémületére becsaptam az ajtót. Nekünk, Derkovits-ösztöndíjasoknak kötelező volt akkoriban a marxista egyetemre járni, hogy elvégezzük az esztétika szakot. A szeminárium vezetője az a Szecsődi László volt, aki 1958-tól az MSZMP Központi Bizottságában helyettes osztályvezető posztot töltött be. Neki elmeséltük, mi történt Aczélnál. Ekkor Szecsődi felhívta Aczélt, és előttünk – mivel a főnöke volt - elég csúnyán leteremtette. Ezután a továbbiakban is hozta a postás a pénzt.

 -A 20. sz. második fele korán sem volt békés Magyarországon. 1956., kivégzések, terror…Hogyan lehetett megalkuvás nélkül dolgozni, érvényesülni?

 -A történelmi eseményektől igyekeztem távol tartani magam. Dolgoztam, küldözgettem a bel-és külföldi kiállításokra a képeket. Így kerültem ki a Velencei Biennáléra, ahol egy Eric Estoric nevezetű amerikai közgazdász és műkereskedő felfedezett engem. Először négy, majd 100-150 képemet vitte ki. 1964-ben kihívott Londonba dolgozni, ahol Lord Woodrow feleségét kellett életnagyságban lefestenem. Majd Estoric –aki két műtermet is adott nekem - kiállítást rendezett képeimből a Grosvenor Gallery-ben. Csakhogy én minden nap „pakoltam”, mert nem tudtam megfesteni a hölgyet. A nő egy tipikus angol „kékvér”, akin lila volt minden, a hajától a ruhájáig. Sehogy sem akart karakteres lenni a kép. Végül is nehezen, sikerült megfestenem a képet. Angliában részben arcképeket, részben alakos kompozíciókat festettem. Akkoriban szerelmes voltam, s így hazajöttem a szigetországból. Mikor hazajöttem, azt írták rólam, hogy eladtam a lelkem és a művészetem az imperializmusnak.

-Mi lett a szerelemből?

 -Házasság. Feleségül vettem Horváth Teri művésznőt. Őt még angliai tartózkodásom előtt ismertem meg.

 -Róla is készített arcképeket?

 -Hogyne. Volt amikor modellt ült, máskor benne volt művészeti képzeletemben, miként festem le.

 -Magyarországon is dolgozott megrendelésre?

 -Nagyon ritkán. Összesen három megbízásom volt. Az egyik ilyen a Bányászok pannó. Ezt a művemet nagyon szeretem. Kompozíciója újszerű volt. Két részre osztottam a felületet. Felül az élet, alul a bánya. A napsütés és a mélység, a munka ellentéte volt az alkotás témája. Nem csak formarendjében alakult így a kompozíció, hanem színvilágában is. Lent mélyebb barnák, feketék, zöldek voltak, fenn pedig egy olyan aranyló színvilág. Ennél a képnél lényeges a hatalmas méretben megvalósított monumentalitás is. A bányász-pannó 550x900 centiméteres. Amikor összeérett bennem minden, amikor már nem volt külön se szín, se forma, csak maga a kép volt, nagy méretek kellettek, hogy kifejezzem magamat.

 -Nem csak fest, hanem grafikákat is készít. Mik grafikáinak, s mik táblaképeinek tárgykörei?

 -Grafikáimnak tárgyköre az arckép, táblaképeimé főleg a csendélet volt. Csendéleteimen a egyszerűségre próbáltam törekedni. A csendéleteket általában egyszerű használati tárgyakból állítottam össze. Ma már grafikákat nem készítek. Az utóbbi időkben a rajzolást csupán vázlatozásnak tekintem.

 -1959-ben az Öregasszony c. krétarajzával elnyerte a Lenin Kohászati Vállalat díját. Ez elősegítette népszerűségét?

 -Ezt nehezen tudom lemérni. Mindig megvették a képeimet, ha ez a népszerűség jele, akkor igen. Már 1957-től grafikáimmal, olajfestményeimmel részt vettem a Magyar Képzőművészeti Kiállításokon. 1960-tól mind a budapesti, mind a vidéki lapok, folyóiratok gyakran közlik rajzaimnak és festményeimnek reprodukcióit. Bár később is mondták, hogy nem szocialista típusú munkások láthatók képeimen, pl. a Martinászokon. Ez is egy nagy méretű alkotás: 240x380 cm-es. Érdekes, hogy Tajvanon az ilyen típusú képeimre nagy volt a kereslet. A Martinászok jelenleg egy tajvani fémipari konszern székházának tanácstermét díszíti. Itt említem meg a Hazafelé c. művemet, ami a szigetország második legnagyobb városában, Kaohsziungban lévő Szépművészeti Múzeum tulajdona. Sőt a tajpei Modern Múzeumban egy „termem” is van.

 -Angliában és Ázsiában tanulmányozta az ottani művészetet is?

 -Nem. Semmilyen hatásról és kölcsönhatásról nem lehet beszélni.

 - Az 1960-as évek elején kettős arcképeket festett. Miért? Ide tartozik az azonos típusú idősebb nő és fiatal lány szerepeltetése egy képen belül.

 -Mindig érdekelt az idő, a változások. Kíváncsi voltam, tudom-e ezt a dolgot képeimen kifejezni. A témát a több változatban megfestett kettős arcképeimen is feldolgoztam. A vázlatok egymástól részben képkivágásokban, részben a téma árnyalati eltérésében különböznek.

 -Ehhez a témához tartozik a Halottsirató c. kompozíciója is?

 -Igen. 1966-ban készítettem a Halottsirató I. című, rá húsz évre a Halottsirató II. c. művemet. Az elsőben a halált az életfolyamat befejezéseként értelmezem. A másodikban inkább az elmúlás tragikumán van a hangsúly.

 - Olvastam: kedvelt motívuma a Szentendre környéki dombok alján meghúzódó falvak. Máskor elénk idézi a bolgár tengerpart szikláinak torlódó formáit, a Földközi –tenger színgazdagságát, vagy a Dunántúl, a Tihanyi –félsziget fáinak lombjainak hullámzását. Az Alföld, a síkság világa nem fogta meg annyira, mint a hegyeké, domboké vagy a vízparté?

 -Kevésbé. A vízpart főleg a színhatások miatt fogott meg, s ott a figurák megjelenítésének jóval nagyobbak a lehetőségei, mint a sík terepen. Tájképeimre jellemző, hogy ugyanazt a témát egyes képeimen különböző oldaláról közelítem meg. Kedvelt motívumom volt még Szentendre. A helyszínen készítettem el a vázlatot, de a festményt már a műteremben komponáltam meg. A tájképek készítése közben a kiválasztott tájrészletnek nem is annyira a forma-hanem a színvilága köti le érdeklődésemet.

 -Mennyi idő alatt fest meg egy képet?

 -Van, amikor évekig. Előfordult, hogy ki volt állítva egy adott munkám, majd mikor visszakerült hozzám, folytattam azt. Így más lett belőle. Kérdés: mikor van befejezve egy kép, s egyáltalán be lehet-e fejezni? Az alsó rétegeket a folytatás során sosem festem le, így mozaikszerűen átszövődnek az anyagok, átlényegülnek a felületek. Ezért szinte az első ecsetvonástól az utolsóig lehet érezni azt, ami szeretnék „közölni”, s azt a vibrációt, amit a színek adnak. Ehhez a témához tartozik, hogy általában képciklusokat festek. Egy-egy témából többet: nyolcat-tízet. Variációkat.

 -Egyszer azt nyilatkozta több a művészet, mint a tudomány és a történelem…

 -Igen, mert a mű sohasem a valóságról közöl ismereteket, hanem a valóság és a művész viszonyáról. Ezért izgalmasabb számomra a művészetek története, mint a történelem, s a tudomány, mert nem csak a korról tudósít, hanem a korban benne élő alkotó emberről is. Az embereket és az egész életet képekben tudom elképzelni. S nekem ez jelenti a legtöbbet.

 -Műterme régebben Csók Istváné volt, s Balló Ede festőművész építette. Miként sikerült megőrizni évtizedeken keresztül a művészet számára?

 -Az egész házat, melyben most élek, Balló Ede építette. A műtermi részben nem volt fűtés. Nem is értem, hogy Csók Istvánék miként bírták ki a teleket. Majd Plesznyibi Károly iparművésszé lett a 3 szintes lakás a műteremmel együtt. A gyárhelyiség, ahol akkoriban dolgoztam akkoriban eléggé alacsony volt a monumentális képeim elkészítéséhez. Végül az 1960-as évek közepén sikerült megvennem Plesznyibitől a műtermet és a lakást.

 -Milyen izmushoz sorolja magát? Egyáltalán: lehet-e korunkban egységes, átfogó izmusról beszélni?

 -Nem lehet. A 20. század elején széttöredezett minden. Az utolsó nagy művészeti összefoglaló az impresszionizmus volt. Nem tartozom egyik izmushoz sem. Ha nagyon erőlteti a kérdést, a realistákhoz sorolnám magamat…Figuratív festő vagyok, aki a látványtól nehezen tud elszakadni, de nem is akarok. A képi megjelenés nagyon fontos számomra. Amit művelek, úgy gondolom: emberközpontú festészet. Egy időben a konstruktivizmus izgatott a főiskola után, de az is csak a képi megjelenésnek egy szegmense. Egy-egy izmushoz való tartozás leszűkíti a szakmai lehetőséget, s szegényíti a képi megfogalmazás módját. Sajnos az impresszionizmus óta nincs egy közös szemlélet a művészetben. Egyének vannak, akik „küzdenek” a maguk módján a szakmával és az elismertséggel.

 Medveczky Attila