2007.03.23. 

Tamási Áron: Ábel

(Pesti Magyar Színház)

Tamási Áron legismertebb alkotása az Ábel-trilógia: az Ábel a rengetegben, az Ábel az országban és az Ábel Amerikában. Ez az 1932-ben és ’34-ben, Kolozsvárott megjelent három mű mágnesként vonzza az embereket, ugyanis ennek a – regényfolyam elején – mindössze 15 éves, furfangos kislegénynek a kalandjait olyan összetéveszthetetlen humorral, annyi ízzel és színnel festi le az író, hogy az rabul ejti az olvasót. Ábel erkölcsi tisztaságával magasodik ki morálisan piszkos kortársai közül, és alaposan megleckézteti őket. Ábel azt a cseppet sem egyszerűen megválaszolható kérdést teszi fel, hogy ”Mi végre vagyunk a világon?”, és majd az utolsó könyvben meg is adja - az immáron szállóigévé vált - feleletet rá: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Mindig rendezőt és átdolgozót próbáló feladat olyan művet színpadra állítani, amit írója nem annak szánt. Az adaptáló akkor jár el a legbölcsebben, ha nem ragaszkodik mereven a regény kacskaringós történetéhez, hanem inkább az alapmű szellemiségéhez igyekszik a maximálisan hűséges maradni, és nem erőltet bele olyasmiket, amik nincsenek is benne, vagy távol állnak az író szándékától. A színdarab mindig önálló alkotás, ami ugyan nem független a regénytől, ennek ellenére soha sem lehet annak a pótléka, vagy szimpla hasonmása! A Magyar Színház igazgatója, Iglódi István, az Ábel rendezője, Pinczés István és színpadra alkalmazója, Pozsgai Zsolt tíz hónapig, megfeszített tempóban dolgozott, több szövegkönyvet is készítettek, mire az ötödik változatot érdemesnek találták Tamási Áron művéhez. Azt látták jónak, ha nem az egész trilógia cselekményét emelik be a darabba, hanem döntő többségét az első feléből, a kisebbik részét pedig a másodikból. Bármennyire is egyszerűnek tűnik Tamási Áron semmivel össze nem hasonlítható nyelvét, aranyló derűjét, kedves, a székely ember csavaros észjárását tükröző mondatait színpadképessé tenni, mégsem olyan könnyű feladat ez. A drámának is megvannak a maga műfaji követelményei: a sűrítés, a párbeszéd, a konfliktus, az egyenesen haladó cselekményvezetés, s az elkészült műnek mindezeket tartalmaznia kell. Nem baj, és nem minősül hamisításnak, ha az átdolgozó az újonnan készült drámába olyan szereplőket is beleír, akik az eredeti műben nincsenek, ha azok teljesebbé, színszerűbbé teszik a produkciót.

Az Ábel bemutatóját március 9-én tartották, és a zenés színpadi játék műfaji meghatározást kapta. Pozsgai Zsoltnak az volt a célja, hogy a kamaszból felnőtté váló Ábelnek az útját mutassa be. Ez minden ember életében nehéz időszak, mert a testi-lelki átalakulás nem megy zökkenőmentesen, megviseli az egyént. Ennek a fiatalembernek egyik pillanatról a másikra kell elhagynia a féltő-óvó szülői házat, ugyanis édesapja elszerzi őt a Hargitára erdőpásztornak, így azonnal – sok pénzt kezelő – felelősségteljes munkát kap, ráadásul egyedül marad a félelmetes rengetegben, csak a Bolha kutya meg a Tekla kecske lesz a társasága. Minderre az egyéni szomorúságra hatalmas árnyékként borul Erdély elcsatolása és román fennhatóság alá kerülése. Ábelnek meggyűlik a baja Fuszulánnal, a román rablóval, de a csendőrrel, Surgyelánnal is. Megismeri a szerelem édességét és gyötrelmeit is. A darab második felvonásában Ábel már a városi élet zavarosságán, buktatóin keresztül megtapasztalja az Erdélyben berendezkedő román hatalom önkényét, a magyarokat sújtó embertelen törvényeinek hatását, az ottmaradtak kíméletlen üldözését. A darab végén Ábel sokat látott, tapasztalt emberré válik, aki nem vesztette el humorát, életszeretetét. Szlávik István színpadképe igen érzékletesen mutatja be az idő múlását: a színpad elején lévő kis házat hatalmas szálfák ölelik körül, amikből a darab cselekményének előrehaladtával egyre kevesebb lesz, és a vége felé, mire a történet a városba ér, addigra mind eltűnnek. A fényhatások és Tordai Hajnal jelmezei is elősegítik a miliő megteremtését. A Magyar Színház művészei kimagasló teljesítményt nyújtanak! A címszerepet Gémes Antos egyetemi hallgató és Horváth Zoltán, a Pesti Magyar Színiakadémia növendéke kettős szereposztásban játssza. Horváth Zoltán játékán elfogódottság és csöppnyi görcsösség csak az elején érezhető, de ezek fokozatosan eltűnnek, a darab közepétől fogva igazán nagyszerűen állítja a közönség elé ennek a férfivé érés minden gyötrelmén átmenő fiúnak az életútját. Őze Áron megszemélyesítésében Bolha kutya olyan hűséges jószág, aki odaadó szeretettel, halála árán is megvédi és őrzi gazdáját. A makrancos Tekla kecskét Soltész Bözse remekbeszabottan állítja a nézők elé. A buta, nagydarab Fuszulánt, a rablót ifjú Jászai László annyi humorral kelti életre, hogy amikor csak belép a színpadra, a közönség már nevet. A Magyar Színház Tamási Áron művéhez valóban méltó előadást hozott létre, és bizony jó látni a regény lapjairól a publikum elé lépő hús-vér Ábelt!

Dr. Petővári Ágnes