2007.03.23. 

Erdő Péter:Városmisszió

II. János Pál pápa hirdette meg Európa újra evangelizálását. Amikor az európai városmisszió indítói megfogalmazták a maguk programját, erre a felhívásra kívántak válaszolni. Tehát egy-egy európai nagyváros katolikus közösségének és főpásztorának a válasza ez a pápai felhívásra. Ez az első, amit látni kell benne. A második pont, hogy ezt a kezdeményezést missziónak nevezzük. Miért nevezzük missziónak? Azért, mert van egy bizonyos technikai, szakmai fogalmunk arról, hogy mit jelent a misszió. Használták ezt a kifejezést a II. Vatikáni zsinat előtt is, a zsinaton is, sőt még az Egyházi Törvénykönyv is kitér rá.1 Lényegében a mai szóhasználatban azt jelenti: az Evangélium meghirdetése és meggyökereztetése olyan emberek között, olyan népek körében, ahol az még nem vert gyökeret. Ennek alapján gyakran gondolunk arra, hogy biztosan más kultúrkörökben, távoli földrészeken van a missziónak az igazi területe. De már a két háború között a franciaországi szekularizáció hatására az egyház elkezdte használni azt a kifejezést - akkor ez nagyon bátornak és szokatlannak tűnt -, hogy Franciaország missziós terület. Azaz rádöbbentek arra, hogy vannak Európában is olyan területek, ahol az emberek jelentős része még egyáltalán nem került igazán kapcsolatba Krisztus örömhírével. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy valaki nem gyakorolja eléggé a saját keresztény vallását, vagy esetleg kiábrándult a vallásából és elhagyta vagy megtagadta azt, hanem arról, hogy tömegek vannak Európában - és ez azóta egyre inkább így van -, akik még az örömhír első meghirdetésében sem részesültek. Tehát valójában missziós helyzet uralkodik.

 A missziónak azonban éppen a II. Vatikáni zsinat után egy fajta elbizonytalanodását vagy megkérdőjelezését éltük át. Egyesek ugyanis felületesen és a múltbeli teológiai előzmények ismerete nélkül kezdtek el foglalkozni a Lumen Gentiumnak azzal a kijelentésével, hogy mi a sorsa azoknak a jóakaratú embereknek, akik őszintén keresik az igazságot, Istent, az Ő igaz egyházát, s amit ebből fölismernek, azt követni is igyekeznek, bár nem jutnak el a keresztségre.2 És róluk mondja a zsinat, hogy előlük sincs elzárva az üdvösség. Ennek nyomán a felületes értelmezés azt mondta, hogy miért erőltessük mi rá a keresztény hitet szinte mint ,,vallási formát,, azokra, akik a maguk módján ugyancsak üdvözülhetnek. Ez az elbizonytalanodás megkapta a méltó választ éppen II. János Pálnak a tanításában, különböző pápai megnyilatkozásokban és enciklikákban, a Redemptoris Missióban különösen is. Eszerint Krisztus örömhíre kötelez bennünket, a Krisztussal való találkozás az ember szabadulásának és boldogságának az egyetlen igazi teljessége, és Krisztus örömhíre mindenkihez szól. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy ,,hagyjuk békén az embereket,,, keressék a maguk módján az igazságot.

 Természetesen a vízkeresztséggel meg nem keresztelt emberek üdvösségének lehetőségét az egyház mindig is vallotta. Tehát a II. Vatikáni zsinat éppen ebben a pontban, amit sokan olyan újnak éreztek, nem tanít igazán újdonságot. Nem tanít újat, mert a hitvallásban a kezdet kezdetétől valljuk, hogy ,,szálla alá a poklokra,,. Magyarul, hogy Krisztus az előtte a történelem során élt igaz embereknek, akik várták az eljövendő Messiást, haláluk után is megvitte a szabadulás örömhírét, és utat nyitott az elhunyt igazaknak is az üdvösségre. Vagyis azok is, akik nem nyerték el a keresztséget a vízkeresztség formájában, Krisztus megváltói áldozatának érdeméből, bizonyos feltételek mellett, mégis csak eljuthatnak az üdvösségre. Ez a későbbi egyházban is szilárd meggyőződés volt, ezért kezdték el a vágykeresztség tanítását is megfogalmazni. És az egyháznak a jelenlegi beszédmódját erről nem is annyira a II. Vatikáni zsinat, mint inkább XII. Piusz pápa idején az akkori Szent Officium, a mai Hittani Kongregáció határozta meg abban az amerikai vitában, amely arról szólt, hogy vajon a vágykeresztség fogalmához szükséges-e az, hogy az illetőnek, aki keresztség előtt hal meg, kifejezett szándéka legyen a keresztség fölvételére. Szinte kérje és megfogalmazza, hogy ő meg akar keresztelkedni. Vagy pedig elég, ha teljes erejéből keresi az igaz Istent és az ő igaz egyházát, és mindazt, amit erről felismert, az életében követi is. A Kongregáció válasza az volt, nem szükséges a vágykeresztséghez a keresztség megfogalmazott, kifejezett szándéka, kérése.3 Tehát nem csak katekumenek lehetnek a vágykeresztség alapján az üdvözülők között.

 Ezzel gyakorlatilag semmiféle ellentmondásban nem áll az egyetemes missziónak a kötelezettsége és küldetése, hiszen mindannyian Krisztus megváltó érdeméből juthatunk el a boldogságra. Benne van szabad utunk az Atyához, Ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között.4 Vagy ha tetszik, rajta kívül nincs más név,5 amelyben üdvözülhetnénk. Ebben az örömben rejlik a mi missziós küldetésünk. Tehát ha megtaláltuk Krisztus személyében azt, ami az ember boldogsága szempontjából a legfontosabb, akkor ezt az örömet és ezt a felfedezést meg kell osztanunk másokkal. Ha nem érezzük ennek szükségét, akkor magunk sem biztos, hogy teljesen hiszünk benne. Akkor tehát meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy hol van belőlünk a hit öröme és a misszió belső kényszere.

 Ezek a gondolatok ihlették tehát a városmissziónak azt a sorát, amely 2003-ban indult meg Bécsben, 2004-ben folytatódott Párizsban, 2005-ben Lisszabonban, 2006-ban Brüsszelben és 2007-ben érkezik el Budapestre. E városok főpásztorai azzal a szándékkal végzik a közös városmissziót, s mi azért küldünk delegációt a többi missziót tartó városba, kölcsönösen, azért várunk és fogadunk is delegációkat szeptemberben, mert meg akarjuk mutatni - ismét csak a zsinat által hangsúlyozott gondolat -, hogy a főpásztoroknak a püspöki küldetése a saját részegyházukon kívülre is szól. Illetve, hogy az egyháznak a teljes közösségében az a gondolat is helyet foglal, hogy egymásért is felelősek vagyunk, a részegyházunk határain túl is szól a keresztény küldetésünk. Tehát itt most több részegyháznak a hívő közössége segíti egymást Európában a missziós megújulás munkája területén. Ez különleges öröm a számunkra és nem közömbös az Apostoli Szentszék számára sem, hiszen minden évben érkezett pápai üzenet, pápai üdvözlet, amelyet a városmisszió alkalmából küldtek.

 Küldetés és konkrét társadalmi valóság

 Különleges szempontja a missziónak a jelmondat. Hiszen a városban és a városért folyik ez a misszió, a város pedig a civitas, amely mindig egy kicsit az egyháznak az ellentéte: maga a ,,világ,,. A város körülöttünk van, nem csak mi vagyunk. Tehát a városmisszióban benne rejlik, hogy a nagyvárosban élő keresztény közösség kilép a saját belső életéből és megszólítja maga körül a világot. Egyébként szokták használni a misszió kifejezést a pasztoráció ellentétpárjaként is. Pozitív értelemben, nem egymást kizáró ellentétként, hanem mint olyan munkát, olyan feladatot, amely nem a már hívő emberek vallásgyakorlatának a puszta segítését jelenti, hanem az Evangélium meghirdetését a távolabb állók, a még nem hívők felé. Az igazi gyümölcse a városmissziónak az kell, hogy legyen, és apróbb jeleit ennek tapasztaltuk már különböző városokban, hogy a plébániai közösségek tudatára ébrednek a saját missziós küldetésüknek. Tehát nem pusztán együttesen gyakorolják a vallásukat, a szép szokások szerint, ami szintén nagyon fontos, hanem ennél többet is tesznek, rájönnek arra, hogy nekik maguknak is mint közösségnek küldetésük van a saját környezetükben. Mondják ezt úgy is, hogy meghívó közösség legyen a plébánia.

 Ebben az összefüggésben a nagyváros manapság rendkívül fontos terület. Először is azért, mert a világ lakosságának egyre nagyobb része él nagyvárosokban. Másodszor azért, mert a nagyvárosokban igaz, hogy sokféle gondolkodású, sokféle kultúrájú ember találkozik, sokan különbözően élnek együtt, különböző világnézetek, felfogások, életstílusok vannak együtt, de a nagyvárosok jelenleg a katolikus hit elmélyülésének és terjedésének is a legfőbb központjai. Tehát az ókori helyzethez hasonlóan ismét városi vallás lettünk. Majdnem azt mondhatjuk, nagyvárosi vallás. Még akkor is, ha sok európai nagyvárosban a hívő keresztények a lakosság kisebbségét alkotják. Ezek a városok azért, akikkel mi most közösen végezzük a városmissziót, olyan területen vannak, ahol hagyományosan az emberek többsége katolikusnak volt, talán még ma is katolikusnak van keresztelve. Úgyhogy van egy fajta alapunk, egy fajta kulturális alapunk, amelynek a segítségével mégis az első igehirdetés misszióját vállaljuk. Gyönyörűen fejezi ki ezt a törekvést a nyitott templomok éjszakájának az akciója. Tudjuk azt, hogy Budapesten a szeptember 16-ról 17-re virradó éjszaka az, amikor egyébként is a magyar kultúrának a jegyében különböző értékes műemlékeket megnyitnak, és programokat szerveznek. Milyen érdekes lenne, ha a mi városmissziónkban pont ezen az éjszakán tarthatnánk nyitva a belterület templomait.

 A másik megjegyzés, hogy a jelmondatok némelyike is egészen posztmodern és új helyzetre reagál, miközben az Evangélium örök igazságát hordozza. Például Bécsben ,,Tárjuk ki az ajtót Krisztusnak!,, - ez volt az alapgondolat. Tudjuk, hogy ez II. János Pál pápa első pápai beszédéből való idézet: ,,Nyissátok ki az ajtókat Krisztusnak!,, Igen, Krisztus a mai ember szívébe is be akar lépni, és személyesen Ő akarja ezt tenni. Tehát mi nem egy filozófiának akarjuk megnyerni az embereket, hanem Krisztus személyével akarjuk kapcsolatba hozni őket. És ha a mai embernek, különösen a fiataloknak nagyon nagy igénye van a személyes kapcsolatra, akkor világos dolog, hogy elsősorban a személyt, Krisztus személyét kell a missziónak is a középpontba állítania. Másik gyönyörű missziós jelmondat volt a párizsi, amely így szólt: ,,Ki mutatja meg nekünk a boldogságot?,, Igen, mert a mai ember gyakran hedonista, főleg a nagyvárosi ember, ő boldog szeretne lenni, lehetőleg most mindjárt, de nem tudja, hogyan. Próbálkozik mindenfélével, és gyakran úgy érzi, hogy teljesen boldogtalan lett, pont az ellenkezőjét érte el annak, mint amit keres. Ehhez képest mi Krisztust mutatjuk be az embereknek, mert Ő az, aki a boldogságra el tud minket vezetni. Igaz, hogy az idézet ószövetségi,6 de mit mond? Azt kiáltja, hogy ,,valami jót ki mutat immár nékünk, ragyogtasd fel fölöttünk arcod fényességét ó, Urunk,,. Így mondja a zsoltár. Tehát Isten arca számunkra Krisztusban jelent meg. Ő az, aki emberi alakban, emberként mutatja meg nekünk, hogy milyen az Isten. Nem véletlen, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumában minden fordításban kötelezően ott szerepel Krisztus ikonja. Mert Krisztus arcának a szemlélése a mai vizuális világban nagyon fontos út az Isten felé. Tehát Krisztus arcán, amin értjük persze Krisztus egész életének a tanulmányozását és tanításának a megismerését is, Krisztus arcán azt szemléljük, hogy milyen az Isten. És egyben azt szemléljük, hogy milyennek kell lennünk nekünk, hogy hozzá hasonlóvá legyünk, hogy vele kapcsolatba lépjünk. Tehát a ,,Ki mutatja meg nekünk a boldogságot?,, felhívás arra, hogy szemléljük Krisztus arcát. És átalakuljunk kegyelemről kegyelemre7 az Ő hasonlósága szerint.

 Ugyancsak megrendítően szép volt az idei jelmondat Brüsszelben: ,,Gyertek, nézzétek meg!,,8 Hiszen nem egyszerűen arról van szó, mint ahogy többen értelmezték ezt, hogy az egyház bezárkózott mára a templomokba, és fél a nagy nyilvánosságtól, de most megmutatja magát az embereknek. Ez is igaz, de ennél többről szól ez a mondat. Mert ez is szentírási idézet. Az első tanítványok, mikor Jézus nyomába szegődnek, finoman megkérdezik tőle, hogy mester, hol laksz? És erre válaszolja Jézus, hogy ,,Gyertek, nézzétek meg!,, Tehát Jézus Krisztus tanítványául akarunk szegődni, hozzá költözni, mint a tanítványok a régi mesterekhez, hogy lássuk az életét, megosszuk az életét. Ez van a ,,Gyertek, és meglátjátok...,, meghívásban. Tehát nem pusztán az egyház akarja magát mutogatni, ezzel nem használna sokat senkinek, mi Krisztust kell, hogy megmutassuk, s az egyházba belépve Krisztussal kell hogy együtt lakjon az ember. Krisztus életében kell részesülnie az embernek az egyházban.

 A ,,nézzétek,, felhívás megint nagyon posztmodern gondolatot érint. A vizualitás kultúrájában élünk, és sokszor a beszéd, meg a logikus gondolkodás helyett a látvány hatása alatt hozzuk meg a döntéseinket is, vagy ennek nyomán kerülünk olyan érzelmi állapotba, hogy elindulunk egy úton. Tehát erősebben szükségünk van talán ma a látványra és a látásra, meg a zenei és egyéb hanghatásokra, mint más korokban. Ezért is olyan szép, hogy a városmissziót mindenütt körmenetek és nyilvános területeken tartott események kísérik. Egyébként ez megint európai jelenség. A városmisszióban részt nem vevő nagyvárosokban is látjuk, hogy évtizedek, vagy évszázadok után újra körmenetek mentek ki például úrnapján az utcára, mondjuk Amszterdamban. Vagy több plébánia közös úrnapi körmenetet tart. Ezt mi is átvettük itt, Budapesten, és nagyon szép eredménnyel.

 A látványon túl van aztán még egy másik nagyon fontos szempont, ami a posztmodern embert érinti, és ez már a budapesti városmisszió mottójának az ihletője volt. A mai emberek többsége a jelen pillanatban él. Régebben, néhány évtizeddel ezelőtt nagy társadalmi utópiákat kínáltak az embernek, hogy most mondj le a gazdagságról, az anyagiakról, a szabadságról, erről-arról, mert majd a jövendő boldog lesz, majd megteremtjük a földi paradicsomot, a jóléti társadalmat stb. Közben ezek alól a nagy víziók alól kicsúszott a talaj, és az emberek elveszítették a hitüket az ilyen történelmi utópiákban. Tehát egyre inkább tudatosan is a jelen pillanatnak élnek, mondván, hogy amit mesélnek és ígérnek a jövőről, az teljesen bizonytalan, carpe diem, az a fontos, amit a mai napon megszerezhetünk. Igen ám, de ha csak a jelen pillanatnak élünk, és nem gondolunk a jövőre, akkor nem is lesz jövő. Mert ahhoz, hogy áldozatot tudjunk vállalni a jövőért, például elfogadni gyermekeket és fölnevelni őket, vagy fáradozni azért, hogy egy munka, bármilyen emberi munka, valóban jó minőségben elkészüljön, ne csak addig tűnjön késznek, amíg a számlát kifizetik érte, az egyfajta felelősségérzetet kíván, rátekintést az egészre. Azaz jövőbe nézést is. De mikor tudunk a jövőbe nézni? Akkor tudunk, ha érdemes a jövőbe nézni. Ha a jövő nem értelmetlen, ha nem fenyegető, ha nem ijesztő a számunkra, hanem reményt hordoz. És ehhez a reményhez Jézus Krisztusra van szükség, a belé vetett hitre van szükség. Így tudunk a jövőre gondolni, és lesz is jövőnk. Tehát ,,reményt és jövőt adok nektek,,.9 Ezt kérjük a budapesti városmisszió során, és bízunk abban, hogy erősödik a reményünk és a jövőnk ennek a folyamatnak az előrehaladásával.

 A budapesti városmisszió sajátosságai

 Van a budapesti városmissziónak egy különlegessége, ami a módszert illeti. Ez pedig a következő. Abban a hátrányos vagy előnyös helyzetben vagyunk, hogy az egész kommunizmus ideje alatt a régi népmissziók szokását nem lehetett folytatni. Tehát a templomokban lévő népmissziós kereszteken a dátumok a negyvenes évek végével befejeződtek, hiába volt föléjük írva, hogy ,,mentsd meg a lelkedet,,, mondjuk 1948-ig szerepeltek csak az évszámok. Ezek a régi plébániai missziók is egy újraevangelizáció emlékét hordozták. A népmisszió elnevezés is mutatja, hogy mi történt ott. A reformáció idejében vagyunk, amit neveznek a katolikus megújulás korának is, hiszen nem csupán ellenreformációról volt szó. A legfontosabb lelki és lelkipásztori megújulási tendenciák ugyanis Spanyolországra mennek vissza, és már az 1500-as évek legelején megfigyelhetők, tehát a lutheri reformáció előtt. Egyházmegyei zsinatok tartása, szemináriumok alapítása stb. Tehát nem csupán ellenhatásról van szó. Akárhogy alakultak is a részletek az egyes országokban, jellemző mindenütt a népmissziós mozgalom megerősödése. Erre akkor múlhatatlan szükség volt. És később, a huszadik században újra megindult valami ehhez hasonló. Ezt a régi, szinte elfeledett tradíciót akartuk föleleveníteni már 2003 óta, és ezért plébániáinkon tartottunk missziós hetet. Több mint száz plébánián itt, az egyházmegyében. Megkaptuk erről a beszámolókat és rengeteg értékes tapasztalat összegyűlt. Tapasztalat arról, hogy a plébánia intenzívebben elkötelezett munkatársait hogyan lehet egymással még szorosabban összekapcsolni, akár elmélyültebb lelki programokkal is. Aztán tapasztalat arról, hogy a plébánia egész közösségét hogyan lehet megszólítani, akár liturgikus vagy más formában, és tapasztalat arról, mint harmadik nagy célkitűzésről, hogy hogyan lehet a plébániai közösséget megnyitni a világ felé. A világ felé földrajzi értelemben - tudjuk, hogy missziósok meg távoli földrészekről érkezett keresztények is jártak egy-egy plébánián, elmondták a tapasztalataikat, de a világ felé abban az értelemben is, hogy a hittől távol álló, de körülöttünk élő emberekkel hogyan tudjuk felvenni a kapcsolatot. Ide beletartozott még az utcai evangelizáció is helyenként, vagy az, hogy vendéglőkben és kocsmákban tettek látogatást egyes lelkiségi mozgalmaknak a tagjai azért, hogy a plébániára, az egyházi találkozóra hívják meg az ott lévő embereket. Ha nem is jöttek el sokan, de legalább megmaradt bennük a csodálkozás, hogy a Katolikus Egyház is tesz ilyet. Fontosak vagyunk a Katolikus Egyháznak is annyira, hogy eljön utánunk még ide is?

 Azt hiszem, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek és tapasztalatoknak a birtokában tudjuk a városmissziót megtartani, és ennek különleges értéke van, mert a legjobban sikerült, legjobban bevált kezdeményezéseket koncentráltan meg lehet ismételni, illetve javítani lehet a módszeren tapasztalataink birtokában. Úgy tűnik, hogy ez a fajta közösség, ami a missziós hetek alatt kialakult az öt nagyváros katolikusai között, arra hivatott, hogy tovább éljen. Tehát máris nagyon sokan imádkoznak Budapestért, a budapesti városmisszióért, és remélem, hogy mi is megtettük ezt a többi városokért annak idején. Fontos dolog, hogy mindenüvé tudtunk küldeni delegációt is, még Bécsben is többen ott voltunk, pedig akkor még formálisan nem csatlakoztunk ehhez a folyamathoz. Budapest egyben lezárása is lesz ennek a körnek, hiszen a folyamat hólabdaszerűen működik, a legkorábban csatlakozott város delegációja is elmegy mindenhová. Ebből matematikailag kiszámítható, hogy ez a kör a végtelenségig nem bővíthető. Hanem amikor egy ilyen kör bezárul, ami nem azt jelenti, hogy a további együttműködésnek az öt város között nincsen perspektívája, akkor új körök indulhatnak. És látjuk azt, hogy a világegyházban figyelmet keltett ez az európai városmissziós sorozat. Már Lisszabonban is, most Brüsszelben pedig különösen ott voltak azok a delegációk, amelyek olyan nagyvárosokból érkeztek, akiket érdekel ez a városmisszió, és szeretnének egy következő körbe belekapcsolódni. Tehát ott volt Montreal, ott volt Quebec, ott volt Barcelona, ott volt Sidney küldöttsége. Néhol maga a főpásztor jött el, de számos segédpüspök, pap, világi is részt vett, mert az a vágyuk, az a tervük, hogy majd ők is indítanak egy új kört. Ennél szebb igazolása nincs annak, hogy valóban eredményes és értékes munka volt a városmisszió már eddig is.

 Sokaknak álma az, hogy a Szentszék, illetve a Szentatya azon kívül, hogy írásbeli buzdítást küld a városmisszió lezárása alkalmából Budapestre, esetleg személyesen is ellátogasson vagy legátust küldjön ide. Nem tudjuk természetesen, hogy valóság lesz-e ebből, mindenesetre gyönyörű betetőzése lenne a városmisszió folyamatának. Bátorítást és érdeklődést kaptunk már a városmisszióban résztvevő többi városok főpásztoraitól, illetőleg az Emmánuel közösségtől is. De természetesen tudjuk, ennek a sok-sok fáradozása és ugyanakkor a nagy öröme elsősorban a meghívó városra vonatkozik, tehát tanulmányozzuk a lehetőségeket és reménykedünk abban, hogy tényleg egyfajta lelki megújulást hoz a városmisszió Budapesten is.

 (forrás:Vigilia)