vissza a főoldalra

 

 

 2007.11.02. 

Kiművelt emberfő kerestetik

Mécs Károly színművész 1936. január 10-én született Budapesten.

1961-ben végzett Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Már 1958-tól szerepelt a Nemzeti Színházban, 1960-tól a Petőfi Színházban, 1961-1963 között pedig a szegedi Nemzetiben játszott. 1963-tól a Thália/Arizona Színház és a Művész Színház tagja. Kilenc éven át játszott a szekszárdi Német Színházban, ahol fellépett – többek közt – Lessing: Bölcs Náthán, Brecht-Weill: Koldusopera, Schiller: Ármány és szerelem és Goethe: Bűntársak c. művében.

A Budaörsi Játékszínben rendezőként is kipróbálhatta magát. Emellett a Karinthy Színházban, a Nemzeti Színházban és a Vígszínházban szerepel, szerepelt. 2001 óta a Magyar Állami Operaházban is játszik. Klasszikus és modern darabok, tragédiák és színművek hős-, ill. szerelmes szerepeit alakítja. Könnyed, természetes szerepformálás, kellemes orgánum jellemzi. Jászai Mari-díjas (1970), érdemes (1977), Kazinczy-díjas (1995) és kiváló művész (2002). 1996-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. F.sz.: Joó Laci (Darvas J.: Kormos ég); Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia); Ifj. Nagy (Bródy S.: A tanítónő); Dudgeon Richárd (Shaw: Az ördög cimborája); Marchbanks (Shaw: Candida); Alexas (Shakespeare: Antonius és Kleopátra), címszerep (Racine: Britanicus); Odoaker (Dürrenmatt : A nagy Romulus), II. Endre (Katona: Bánk bán), címszerep (Goethe: Egmont), címszerep (Shakespeare: II. Richard), Von Walter (Schiller: Ármány és szerelem), Macky Messer (Brecht-Weill: Koldusopera), Görgey (Illyés Gy.: Fáklyaláng); Don Juan (Ö. von Horváth: Don Juan utolsó kalandja); Robert (Salacrou: Túltisztességes hölgy), Török professzor (Baróti Géza: Bástyasétány 77.), Gilbert Folliot, londoni püspök (Jean Anouilh: Becket avagy Isten becsülete), Decius, római lovag, Caligula állandó követe (Székely János: Caligula helytartója), Prelátus (Molnár Ferenc: Harmónia), Turai (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban), Kádár Péter, orvostanár (Márai: Kaland), Ottavio, Diana intézője (Lope de Vega: A kertész kutyája), rendező, II. Rákóczi Ferenc (Tóth-Máthé Miklós: Rodostó), Szelim pasa (Mozart: Szöktetés a szerájból), Párma grófja (Márai: Egy úr Velencéből), rendező, Kapitány (Tóth-Máthé Miklós: Zsoltáros és a zsoldos). Filmjei – a teljesség igénye nélkül - : 141 perc a Befejezetlen mondatból, Októberi vasárnap, 80 huszár, A barátság veszélyei, A betörés, A bíró, A borbély halála, A budai pasa, Királygyilkosság, A kárókatonák még nem jöttek vissza... (TV film), A tenger (sorozat),(TV film), Horváték (TV film), Útközben, Élve vagy halva, Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?, Napforduló (TV film), Ady novellák (TV film), Fogságom naplója, Köznapi legenda (TV film), Kalevala (TV film), Szörnyeteg (TV film), A fekete Mercedes utasai (TV film), Szeptember végén (TV film), Tigris és hiéna (TV film), Szilveszter 20 éven felülieknek (TV film), A kőszívű ember fiai, Miért rosszak a magyar filmek? Esős vasárnap, Háy Gyula: Mohács (TV film), Napfény a jégen, Két emelet boldogság ,A Noszty fiú esete Tóth Marival, Szophoklész: Oedipus Kolonoszban (TV film).

 -Olvastam: tisztviselők voltak a felmenőid, sőt katonatiszteket is számon tart az emlékezet. 1945 után ezért nem érték retorziók a családot?

-Különösebben nem szerettek minket, de nem is bántottak. Sikerült „átevickélnünk” a nehéz éveket. Édesapám tisztviselő maradhatott, édesanyám pedig pedagógus volt.

 -Színész nem volt a családban. Milyen indíttatásból választottad mégis a színpadot?

 -Eredetileg irodalmár akartam lenni, könyvtár szakos. Jelentkeztem is az egyetemre, fel is vettek volna, de „létszám felettinek” minősültem. Erős vonzalmat éreztem az orvosi pálya iránt is. Pécsett felvételiztem. Biológiából kitűnően vizsgáztam, de a fizika-tudásom sajnos nem ütötte meg a mértéket… Bevallom: nem igazán tudtam, mi akarok lenni. Mindkettő érdekelt, mindkettőt szerettem volna csinálni. Nagyon szerettem olvasni, egész jól fogalmaztam, s emellett kórházban is dolgoztam. Kicsit „gyerek” voltam még, tele romantikus elképzelésekkel.

 A Toldy Gimnázium centenáriumára, boldogult tanárom, Kiss István írt egy darabot Nyelvében él a nemzet címmel. Ebben rám osztott egy nagyon rokonszenves, a magyar nyelv hivatalossá tételéért küzdő magyar tanárt, ami nekem egysíkúsága miatt nem tetszett. Így elkértem a német tanár szerepét, aki a német nyelv privilégiuma mellett tört lándzsát. Ezt a szerepet játszottam el. Akkor szerettem meg a színpadot. Nem azért, hogy mutogassam magamat, hanem mert ott más valaki lehetetek. A pálya sokszínűsége is vonzott.

 Fiatalon sokat jártam színházba, operába, hangversenyre, s a színház számomra mindig csodálatos világ volt, ahol olyan érzelmeket és gondolatokat fogalmaztak meg, amelyek érdekeltek. A katarzis élménye az említett amatőr előadásban elragadott. Megkértem édesapámat, hogy nézze meg, van-e értelme színészettel foglalkoznom. Azt mondta: van valami bennem, de nem tudja megállapítani, hogy ez valóban tehetség-e. Elkezdtem felvételizni a Színművészetire. 1955-ben már az első rostán kirúgtak.1956-ban már eljutottam már eljutottam a második vizsgáig. Természetesen közben dolgoztam retusőrként, nyomdászként, grafikusként a Laboratóriumi Felszerelések Gyárában. Esténként Rózsahegyi Kálmán bácsihoz jártam tanulni. Ott egy esztendőt végighallgattam olyan neves kollegákkal, mint Sztankay István, Tamási Eszter, Szuhay Balázs, Baranyi László. 1957-ben aztán teljesen simán felvettek a főiskolára. Rá két évvel pedig annak a Básti Lajosnak a fiát játszhattam a Nemzeti Színházban, aki az első felvételi vizsgán „eltanácsolt”. A szerep Várkonyi Zoltánnak köszönhető, aki kiválasztott az évfolyamból. Ettől kezdve meglehetősen egyenesen ment a pályám, sok szerencsével és sok jó ember támogatásával. A Nemzetiben – többek közt – Básti Lajos, Bárdi György, Somogyi Erzsi, Lukács Margit segítségét élvezhettem. Főiskolásként bekerültem olyan nagy színészek közé, akik a pályán szerzett tudásukkal könnyíteni szerettek volna a kezdő kínlódásán. Nagy hálával gondolok rájuk… Ha egy fiatalabb kollegával kerülök szembe, akkor én is megpróbálok segíteni neki.

 -Akkor is, ha nem kéri?

 -Nem! Ilyet nem teszek, mert sértődéshez vezethet. Ha viszont kikérik a véleményemet, akkor azt őszintén meg szoktam mondani.

 -Főiskolásként nem csak a Nemzetiben, hanem a Petőfi Színházban¹ is játszottál.

 -Igen, 1960-ban alakult Szinetár Miklós – a főiskola ifjú rendező-tanára - vezetésével a Petőfi „Musical” Színház. Nagyon izgalmas volt abban a teátrumban dolgozni, mert fantasztikus színészekkel léphettem fel. Többek közt Feleki Kamill, Domján Edit, Agárdy Gábor, Tomanek Nándor, Miklóssy György adták a színház gerincét.

 -Jó énekhangod volt/van?

 -Volt. Akkor magas bariton voltam, azóta bassz-baritonná „süllyedtem”. Tulajdonképpen zenés osztályban végeztem. Miután felvettek, parallel úgy indítottak évfolyamat, hogy volt egy prózai osztály, s voltunk mi, akik megemelt óraszámban tanultunk zenés mesterséget.

 -Két évig Szegeden játszottál. Ez az ún. „kötelező vidék” miatt volt?

 -Csodálatos érzés volt 21 évesen bekerülni a főiskolára és tanulni. Akkor jöttem rá, hogy a tanulás mekkora örömet jelenthet. Különösen akkor, ha olyat tanulunk, amit szeretünk. Tán ez vezetett a kitüntetéses diplomához. A diplomaosztás után jöttek a szerződtetések. Sok ajánlatot kaptam, s végül azét a Szendrő Józsefét fogadtam el, akit akkor neveztek ki a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetőjévé. Szendrő a Rómeót ígérte nekem. Szegeden elindult egy kétéves rendkívül kemény, küzdelmes munka. Ott találkoztam, Kiss Ferenccel ², életem egyik meghatározó személyével. Ő 1945 előtt főiskolai tanár volt, így elvégeztem egy év „Kiss Ferenc-kurzust” is. Nagyon sokat segített, s nem engedett egyetlen másodpercnyi lazítást sem. A háziszínpadon délutánonként, esténként külön foglalkozott velem. Ez olyan praktikus „iskola” volt, amelyben nem mindenki részesülhet. A vidéki színészi élet helyszínei általában a színpad, a próbaterem és a kocsma. Ez engem nem igazán elégített ki, így duplán hálás lehetek, hogy részt vehettem Kiss Ferenc „magánkurzusain”, s ez szakmailag számomra hatalmas előrelépést jelentett. 1963-ban, mikor lejárt a két éves „kötelező”, Kazimir Károly és Keres Emil leszerződtettek a Thália Színházba, és a pályát újra kezdhettem elölről. Újra fel kellett verekednem magam a közepes szerepektől a főszerepekig. A végén már szerepet is választhattam magamnak. Így játszottuk el Tamás István: A Pápa és a Császár c. színművét vagy Pierre Barillet – Jean-Pierre Grédy: Le Big Love c. vígjátékát, amit feleségemmel hoztunk Németországból. Barátom, Kalász Márton fordította le. Nagy sikerrel játszottuk előbb a stúdióban, majd a nagyszínpadon. Ami a legfontosabb volt, s amit kiemelnék a Thália Színházzal kapcsolatban: egy kiváló társulatnak lehettem a tagja. Somogyvári Rudolf, Nagy Attila, Inke László, Kovács Károly, Dayka Margit, Verebes Károly, Bicskey Tibor, Kautzky József és Kozák András nevét említhetem. Baráti viszonyban voltunk egymással, különben a havi harminc-harmincöt előadást nehezen lehetett volna eljátszani. Tehát baráti társaság volt ez, nem csak társulat.

 -Vannak még ilyenek?

 -Kisebb baráti csoportok vannak, melyek igyekeznek együtt maradni, ill. együtt játszani, de a szakmai „levegő” és a szakmai lehetőségek ezt nem mindig teszik lehetővé. A színészek most már csak darabra szerződnek, mi meg akkor még státuszban voltunk. Régen igencsak éhbéren tengődtünk. Mikor az első nyugdíjamat kézhez kaptam, majdnem sírva fakadtam: ezért dolgoztam több, mint 40 éven keresztül?

 -Polgári családból származol, s több interjúban hangoztattad: hívő ember vagy. Sosem kényszerítettek rá, hogy belépj a pártba?

 -Próbálkozás volt. Szerencsémre egy rendkívül humánus és a szakmához húzó pártitkárunk volt a színházban. Megkérdezte: nem volna-e kedvem belépni a pártba. Azt feleltem: gondolkozásom nem egészen materialista, épp ezért nem hiszem, hogy teljes szívvel tudnám a párt ügyét szolgálni. Ő ebbe bele is nyugodott.

 -Az egyik hetilap szerint Szabó István rendező jelentett rólad a főiskola alatt. Ennyire „veszélyes” alak lehettél?

 -Azt nem tudom, hogy Szabó István mit jelentett…Amikor elolvastam az írást, őszinte fájdalmat éreztem, mert középiskolás korunk óta – alattam járt egy osztállyal - jó viszonyban voltunk. Az ÉS-beli cikk megjelenése óta nem találkozunk… Ezzel az egésszel nem tudok mit kezdeni…

 -Mostanában egyre nagyobb a feszültség a különböző felfogású emberek közt. Ez akkoriban is így volt?

 -Régebben nem… Szakmai munkánk lekötötte a figyelmünket. A hangnem mára eldurvult, s mindenki a másikra mutogat. Jobb lenne, ha előbb – bibliai hasonlattal élve- saját szemünkből a gerendát távolítanánk el, s csak utána a másikéból a szálkát. A mi szakmánkban különösen rossz ez a fajta feszültség, hiszen kis túlzással mondhatom: egymás verejtékében fürdünk, egymás gondolataiban olvasunk, egymásnak adunk végszót. A politikai rokon-vagy ellenszenvek nem léphetnek be a színházba, mert a színpad egy külön világ. Azt nem kétlem, hogy különböző fórumokon bizonyos nyilatkozatok tételével vagy elkötelezettséggel előnyökhöz lehet jutni. Ez mindig is így volt. A klikkrendszer nem új keletű dolog. Azért gondolok vissza szeretettel a Thália-beli évtizedeimre, mert fúrás soha nem volt, egymást nem bántottuk, csak segítettük. Persze nem voltunk „karthauzi szerzetesek”, hiszen sokszor vitáztunk, de nem tartottunk haragot.

 -Igaz, hogy Kádár-éra, ide Kádár-éra oda, de akkor a kultúra kiváltságot élvezett, nem úgy, mint ma?

 -Egy erős irányító kéz volt annak idején. Annak megnyerése egy színház számára nagyon sok előnnyel járhatott. Ha az adott színház vezetője jóban volt Aczél Györggyel, vagy megértették egymást, az legtöbbször a teátrum számára előnyt jelentett. Akkor is voltak „harcok”. Volt szakszervezetisként tudom: rengeteget küzdöttünk azért, hogy a színészt ne csak, mint interpretálót tartsák számon. Előfordult, hogy a Tháliában közösen írtunk darabokat. Így alkotóként is közreműködtünk. A Rádiónál, a Televíziónál pedig állandó küzdelmet kellett folytatni azért, hogy legalább „ismétlés-pénzt” fizessenek, s ne olyan megalázó feltételekkel alkalmazzák a színészeket, mint, ahogy azt tették, s teszik – igaz nem a Rádiónál, mert az számunkra már nem létezik – mind a mai napig. A színész az utolsó állomás, addig mindenki alkupozícióban van. Az, hogy aki a végterméket előállítja, milyen anyagi kondíciókat kap, sajnos már lényegtelen.

 -A film területén alakod szinte összefonódott a Jókai regényekkel. Egyik barátom mesélte a következőt. Felvételiztetett egy középiskolában, s szövegértés vizsgálta. A Kőszívű ember fiai c. regényt tette a delikvens elé, aki az egyik főalak nevét így olvasta: Bredli Ricsárd. Mit gondolsz: mennyire olvas ma a fiatalság klasszikusokat?

 -Egyetlen tapasztalatom van ezen a téren. Unokaöcsémnek a Szegény gazdagokat kellett elolvasnia 20 oldalankénti napi penzumban. A kisfiú, aki értelmes, és nagyszerűen olvas, nem mindig értette, hogy miről van szó. Sok kifejezést nem értenek a gyerekek. Szérű, zsellér, jobbágy – ezek a szavak idegenek számukra. Honnan tudná a mai gyerek, mi az a szérű? Sehonnan, mert a köznapi beszédben nem fordul elő, sőt a diszkóban sem beszélnek erről…Ahhoz a klasszikus szókincshez, amelyet egy gyereknek el kell sajátítani, csak az olvasmányokon keresztül vezet az út. Az adott olvasmányt megértéséért, beszélni kell a gyereknek róla. Ezek után egyre könnyebben fog olvasni. Ez a metódus iskolában csak elvétve létezik. Sajnos ott tartunk, hogy a gyerekek már az Egri csillagokat sem tartják elég élvezhetőnek, pedig az igazán magyarul íródott, és semmiféle különleges kifejezés sincs benne. A fiatalság a média áldozata. A durvaság, a gorombaság, az alpári izgalomkeltés a médiában olyan mérvű, hogy a tv-kben az esti hírek után a csatornákon alig lehet értékes műsorokat találni.

 -Lassan ott tartunk, hogy egy Agatha Cristhi –adaptáció értéknek számít…

 -Igen, de már a fiatalság számára az sem érdekes. Ott már következtetést kell levonni bizonyos jelenségekből, tárgyakból. Ez természetesen felszínes kép. Vannak azért csodálatosan képzett, és érdeklődő gyerekek. Meg van az esély rá, hogy komoly műveltségű, nagyszerű felnőttekké válnak.

 -Ki a felelős azért, hogy ide jutottunk, s kinek kéne tennie valamit a helyrehozás érdekében? Az oktatási kormányzatnak, a médiának, a szülőknek?

 -A felelősség mindenkié. Azt látom például, hogy a nyelvtanulásnál a gyerekekkel szavakat taníttatnak meg, teszteket íratnak velük, de nem foglalkoznak velük úgy, hogy összefüggő mondatokat is megtanuljanak, hogy azokat mechanikusan alkalmazhassák. Minden nyelvnek meg vannak a maga fordulatai, amelyek időről-időre előjönnek beszélgetés közben. Azt látom, hogy nem az kritérium, hogy valamennyi kíművelt emberfőt adjunk az országnak, hanem: a tanterv szerinti számonkéréshez igazodó megfelelés. Ez nem az igazi…Annak idején, boldogult magyar tanárom minden növendékéről tudta, hogy kb. hol tart tanulmányaiban, s érdekli. Személyre szabottan is foglalkozott a diákokkal, behívta őket a könyvtárba, s olyan olvasmányt adott kezükbe, ami érdeklődési körüknek megfelelt. Akkor még nevelték a gyerekeket. A tantervteljesítés helyett emberneveléssel kéne foglalkozni.

 -A színház is nevelhet…

 -Felszínessé vált ez a pálya is. Az állandó versengés a médiával arra kényszeríti a színházakat, hogy valamilyen módon behozzák a közönséget. A mai jelszó: nem akarok drámát látni, hanem szórakozni akarok! A közönségnek viszont úgy kéne szórakozni, hogy katarzist kapjon. Hetedik esztendeje műsoron van a Pinceszínházban az Éjszakai Színház szervezésében Márai : Kaland c. színdarabja. Ez mű – a legjobb tudomásom szerint – az 1942-es ősbemutató óta a háború végéig Rajnai Gáborral, Tőkés Annával, Makkai Margittal és Jávor Pállal a főszerepekben nagy sikerrel ment. A közelmúltban több nagy színházban elővették, de nem tartották sokáig műsoron. Mi, a Kalanddal a Pinceszínházban túlléptük a 150. előadást. Megpróbálunk gondolatot, érzelmeket közvetíteni, és a siker azt mutatja, hogy az emberek igénylik ezt.

 -Mivel töltöd szabadidődet? Már, ha van… Tudtommal van egy kis szőlőd a Szent György-hegyen…

 -Nagyon kevés szabadidővel rendelkezek. Van szőlőm, mert nagyon érdekel a borászat. Az egyik dédapám borász volt. Rolla János hegedűművész barátommal egy kisebb területet birtokolunk. Nehéz ügy, mert egy szőlőt művelni teljes embert kívánó feladat. Részeredményekről számolhatok be: van egy ezüstérmem, amit a helyi hegyközségtől kaptam az egyik boromra. A borászat számomra hobbi. A Borakadémia tagja vagyok, így sok olyan borász barátom van, akik komolyan művelik ezt a szakmát. A borásztársadalom tagjai jót és igazat akarnak, s ezt a jót szeretnék nemzetközi színvonalon is elismertetni. Meg is van hozzá minden lehetőség. Csak a pénz…Marketing munkát végezni nagyon költséges. Pedig meg kell oldani ezt a feladatot. Belépünk egy londoni nagyáruházba, s látjuk, hogy egy 4000 négyzetméteres eladótér tele van borral, de azok többsége chilei, ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, s még sorolhatnám. Magyar bor elvétve kapható. Minőségi, csodálatos borainkat külföldön így nem ismerhetik meg. Ezen a téren is lemaradtunk, csak kis lépéseket tudunk tenni, s ez kevés. Ülünk a széthúzó érdekek csapdájában és a pénzhiányban. Valahogy ki kéne jutni belőle. Ez a jelen, s a jövő feladata.

 Medveczky Attila

 

¹ 1960. okt. 7-én a régi Petőfi Színház helyén (Nagymező u. 22–24.) önálló zenés színház kezdte meg működését, megtartva a Petőfi Színház nevet. Vezetői Szinetár Miklós és Petrovics Emil voltak. Új típusú színházat kívántak kialakítani, amely a zenés darabok többfajta megoldásával kísérletezik. Emellett kortárs magyar zenés darabok bemutatását is célul tűzték ki. 1960–1963 között Petőfi Színház közös gazdasági igazgatás alatt volt a Fővárosi Operettszínházzal. Az 1963–64-es évadban a Petőfi Színház önállósult, de az évad végén meg is szűnt.

 ² Kiss Ferenc (1893 –1978) színész. A SzAk hallgatója volt, majd behívták katonának. 1917-ben Kolozsvárott vendégszerepelt. 1918–19-ben a debreceni társ.-hoz, 1919-ben a Vígszínházhoz szerződött. 1919-től 1927-ig a Nemzeti, 1927–1930 között a Magyar, 1930-tól 1945-ig ismét a Nemzeti Színház tagja volt. 1937-ben örökös tagságot kapott. 1923–24-ben a Pesti Kabaré műv.-i vez.-je volt. 1939-ben a Színművészeti Kamara elnöke, 1944. okt.-ben a Nemzeti Színház ig.-ja lett. 1933-tól 1944-ig drámai és vj.-i gyakorlatot, beszédet tanított a SzAk-n, amelynek 1937-től 1944-ig ig.-ja volt. A Népbíróság mint háborús bűnöst elítélte. Börtönévei után először a székesfehérvári vágóhídon dolgozott. 1956–1959 között a győri Kisfaludy, 1959–64-ben a Szegedi Nemzeti Színházban játszott. Számos filmben kapott szerepet, s népszerű előadóművész volt. 1935-ben Corvin-koszorút, 1964-ben érdemes művész kitüntetést kapott. Robosztus alkata, zengő orgánuma, kivételes tehetsége klasszikus hősszerepekben érvényesült.