|
 2007.11.02.
Nyílt
levél Patrubány Miklósnak
Ismét
látom szorgalmas csákányozását az ötven év előtti magyar közéletben,
illetve történelemben. Verítékezését igyekszem, mint máskor
is, tiszteletben tartani, de ahol Ön dolgozni kezd, rögtön
lekozmásodik a környék, s a szagra azonnal megjelennek sunyi,
kis lidércecskék s félbe tört kövek robaját hallja az ember
alázuhogni a mélybe. Ezúttal ismét nagyon komoly témát ás
elő a múltból, amelyről egyszer már döbbenettel és
zavarodottan beszéltek a rádiók, az újságok, a televíziók,
de sem a vádlók, sem a vádlottak nem jutottak el az ügy teljes
tisztázásáig. Mintha az egész csak a homály emlékműve
volna. A korra jellemző kusza dróthálók gubanca. Magam is nehézkesen
lépegetek előre. Az Árpádhír-Világtelevízió egyik műsorában
Ön ismét bemutatja azt a kétségbeejtő dokumentumot, amely az
Élet és Irodalom 1957. szeptember 13-i számában jelent meg, s
arról számol be, hogy 251 kollaboráns magyar író levelet írt
az ENSZ Ötös Bizottságának: ne tárgyalja a magyar '56-os
forradalom ügyét s vérbefojtásának a körülményeit, mert az
végzetes lehetne Magyarország számára. Ön szerint, az
Irodalmi Tanács néhány tagjának kivételével, minden magyar
író aláírta ezt a tiltakozást Abody Bélától kezdve Weöres
Sándorig. Mutatóba csak néhány nevet írok ide: Füst Milán,
Kassák Lajos, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc (aki éppen ezekben a
napokban haldoklott), Németh László (aki közös öngyilkosságra
készült fölszólítani néhány pályatársát), Tamási Áron,
Veres Péter, Kodolányi János, Cseres Tibor, Örkény István, Féja
Géza, Sinka István, Hubay Miklós, Pilinszky János, Juhász
Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit, Somlyó György és még a
többi kétszázvalahány név. A satöbbitől kezdve, Patrubány
Úr, már nem törődik a nyilatkozattal, csupán velem. Azt írja,
hogy: A ma is élők között a legismertebb név Csoóri Sándoré.
Ez a mondat rokon mondata annak, amellyel az egész támadását
kezdi: Csoóri: 56-ban fasizmus és fehérterror volt, az ENSZ ne
tárgyalja. Ha jól emlékszem, az 1957-es évben nem én voltam
sem Magyarország, sem a Vatikán külügyminisztere, hogy ilyen
mondatokat kiáltsak világgá. Ekkor épp a Lakatosipari Vállalat
alkalmazottja voltam. A vértanúhalált halt Losonczi Géza testvéröccse,
Losonczi György jóvoltából, hogy ne haljak éhen, mert az Új
Hang című folyóiratot, amelynél másfélévig dolgoztam, a Kádár-rendszer
kíméletlenül eltaposta. De rövid idő után innen is kisöprűztek,
mert kiderült rólam, hogy 56-ban az értelmiségi körök és az
Írószövetség megbízott összekötője voltam. Az Írószövetség
környékén már nemigen jártam. Akinek van esze, rögtön ráébred,
hogy a Patrubány-féle domborműnek azért lettem én a "főalakja",
mert Patrubány Miklós sokat álmodhat velem. Nemrégiben, például
azt álmodta, hogy én Tabajdi Csabával, Szili Katalinnal, Németh
Zsolttal, sőt Gyurcsánnyal együtt új világszövetséget
akarok létrehozni. Nem tudom, hogyan hívják ezt a betegséget,
de a legszánalmasabbak közül való. Lehet, hogy ez torzítja el
az egész tudatát, mert különben neki is tudnia kéne, ha most
ismernek is itt-ott az országban, akkor még nem ismertek. Vagyis
nem számítottam mérvadó fiatal költőnek. Én nem tudtam Kassák
Lajosra, Illyés Gyulára vagy Németh Lászlóra hatni. Ők
tudtak rám! Egy józan, szelíd beadványt, például, úgy írtam
alá, hogy biztos helyről hallottam: mindketten, Illyés és Németh
is aláírja. Ezt a beadványt a bebörtönzött írók szabadon
bocsátása miatt írtuk. Úgy emlékszem, ez a szöveg nagyon
szelíd volt, túlságosan is megalázkodó, de bűntudattal arra
gondoltam, engem épp úgy lecsukhattak volna, mint őket, jöjjenek
csak ki minél előbb. Különben is többször behívattak a
Gyorskocsi utcába, ahol órákon át faggattak, de fönn tartva
az újabb találkozás esélyét, mindig gyanakvó arccal engedtek
el. A nagy, tiltakozó levél szövegét, amelyben az Ötös
Bizottsághoz fordult az író társadalom nagy része csak most,
tegnap olvastam először. Rögtön megállapítható a szövegről,
hogy nem író írta, hanem politikus, vagy egy marxista végzettségű
lángelme. Egyetlen írói gondolat, jelző, nyelvi fordulat nincs
az egész szövegben. A nevek pedig úgy következnek egymásután,
mintha telefonkönyvből írnák ki őket. Ilyen gépiesített
tiltakozást nem olvastam még sehol. Én tudom, mit jelent
negyven-ötven nevet is összegyűjteni egy-egy fontos ügyben,
ebben a másfél oldalas nyilatkozatban csak gyászfekete kóc van
és dobogós beszéd. Az is lehet, hogy akikre bízták a nevek összegyűjtését,
tudták, hogy a karhatalmistákkal túlzsúfolt országban senki
se fog tiltakozni. Nem amnézia volt, mint ahogy mondogatni szokták,
hanem világon kívüliség. Ugyanaz a letörtség, amely a
Trianoni döntés után bénította meg az országot. Minek is
loholtak volna ide-oda az aláírásgyűjtők Illyés után
Tihanyba, Németh László után Sajkódra, Vas István után
teszem azt Szentendrére? Amikor akasztanak is, kis dolgokra
nemigen szoktak ügyelni. Nem olyan rég egy hamis Teller-levél
is megjelent a Népszabadságban, pedig nem 57-et írunk. De a kételkedőknek
azt ajánlom, kérdezzék meg Kun Miklós történész barátomat:
vajon hallott-e olyanról, hogy mondjuk, az áldozatot már rég
agyonverték, de agyonverése után még könnyedén aláíratták
vele a nevét egy ellene szóló fontos dokumentumra? Ha Patrubány
Miklós csak engem sértett volna meg, még kibírnám, ahogyan
kibírtam eddig is. De az egész 56-os magyar forradalmat és a
magyar értelmiséget beszennyezte. Épp október 23-a előtt!
Mintha parancsra cselekedett volna! Hogy milyen parancsra nem kérdezem,
de felhívom polgártársaim figyelmét arra, hogy kezdjenek el
felőle érdeklődni. Villámgyors írásomat csak akkor tépem szét,
ha Patrubány Miklós vagy a régi Élet és Irodalom szerkesztője
megtalálja ennek a rendkívüli dokumentumnak az eredeti szövegét,
eredeti aláírásokkal, mert valahol meg kell lennie. Vagy a külügyminisztériumban,
vagy a belügyben, vagy netán az ENSZ irattárában, ahol ilyen
"történelmi bizonyítékokat" meg szoktak őrizni. A fölsorolt
írók életművének a nagy része, amely igazi megpróbáltatások
között született meg, egészen másról beszél, mint a
"legendás" és a sok-sok árnyékkal betemetett levél.
Csoóri Sándor
Üröm,
2007. október 18-án
|
