vissza a főoldalra

 2007.11.09. 

Lehet-e higgadt a radikális?

A Forradalom után, amit Kemény Zsigmond írt 1850-ben, nem félszáz – mint esetünkben 1956 -, csupán csak egyetlen évnyi távolságból idézi fel a magyar élni akarás aktuálisan levert forradalmát. Széles témakifejtés, alaposan összeszedett gondolatok, csokorba szedett kételyek több, mint kétszáz oldalas dokumentuma. Írhattam volna azt is, hogy ellenforradalmi dokumentuma. Mégis úgy vélem, ha 1848/49 örök aktualitással bír nemzeti tudatunkban, akkor Kemény Forradalom utánja, az abban megfogalmazott kételyek és kérdések szintén örök aktualitásúak. Olvasva e munkát, nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy Kemény nem tartotta sokra a „nagy izgatót”, a népszerűséget hajhászó, hatásvadászkodó, gascogne-iaskodó – (ezek mind az ő kifejezései) – Kossuthtot, és az ő „borzasztó könnyelműségeit”, melyek csak arra voltak példák, „miként lehet a hazát köztapsok közt eltemetni”, mert szerinte sem a forradalom nem volt helyénvaló, sem pedig azon szocialisztikus eszmék hazánkba importálása általa, amelyek alapvetően idegenek a monarchizmust történelmi példázattá emelő magyar jellemtől. Szerette vagy, nem szerette Kemény Kossuthtot, kénytelen megállapítani, hogy Kossuth példátlan népszerűségével a radikalizmus kerekedett felül a magyar közérzületben. Ő ennek sem örül, bár igyekszik a dolgot a lehető leghiggadtabban, legracionálisabban értelmezni: „A magyar okosabb volt, mintsem egy megkövült arisztokráciai rendszert célnak tekintett volna; ezért hajlott a szabadelvűségre: de viszont nemzetibb érzelmű vala, mintsem a szabadelvűséget oly gyorsan vigye a szélső határokig, hogy ne maga számára díszítse föl a hazát.”  (Ajánlanám ezt a mondatot mai SZDSZ-eseink figyelmébe is – feltéve, hogy van bármi affinitásuk a kossuthi szabadelvűséghez, illetve az azt kritizáló Kemény Zsigmond aggodalmaihoz.)

                Elismerem, hogy a dolgoknak a „szélső határokig vitele” – azaz a radikalizmus – észrevétlenül ugyan, de központi problémájává vált a mai Európának , amely ezt a mentalitást kétely nélkül minősíti szélsőségnek, extremitásnak, túlzásnak, üldözendő, alkotmányon kívül eső veszélynek. Magam is, mint nemzeti radikális, gyakorta szembesülök a kérdéssel: tartsam magam konzekvensen radikális nézeteimhez, és akkor egyedül maradok, vagy vegyem szordínósabbra az egészet, és máris többen leszünk? Ugyanis a fröccsöt már Cicero idejében is többen itták, mint a tiszta bort.

                Miközben olvasgattam Kemény Zsigmond bölcs higgadtságú sorait a forradalom kitörésének és elbukásának – általa megtalálni vélt – okairól, valamint a kossuthi radikalizmus történelmi veszélyeiről, egyszercsak eszembe jut Petőfi egy kései verse, a Vörösmartyhoz. Majdnem azt írtam, hogy ismert vers, de még idejében rádöbbentem, hogy ma már Petőfit ugyanúgy nem olvasnak, mint Thukydidészt, úgy hogy a népszerűséget inkább most ne emlegessük. Ennek a költeménynek bizonyos értelemben a magyar nemzetkarakterológia szempontjából is van mondanivalója. Hét versszakból áll, minden szak nyolc soros, és az utolsó két sor refrénszerűen megismétlődik: „Nem én tépem le homlokodról, / Magad téped le a babért.”  Kemény szavak egy 25 éves ifjútól a kétszer annyi idős Vörösmarty felé, affelé a poéta felé, akinek legtöbbet köszönhet költővé válásában: Vörösmarty a kezdetektől a hóna alá nyúlt, támogatta a pályakezdő, vidéki ifjút, bemutatta őt a szerkesztőségekben, pátyolgatta karrierjét, segítette verseinek megjelenését. Kevés pályatársnak köszönhet annyit Petőfi, mint a Szózat költőjének. És akkor mit ad Isten, az Életképek 1848. augusztus 27-ei számában megjelenik ez a Vörösmartyt példátlanul diffamáló, lejárató, rágalmazó Petőfi vers. Ha akárki írta volna, akkor is gyomorforgató lenne, de Petőfi írta, a Sándor, aki 1823. január 1-én született Kiskörösön. Igaz, életében először és utoljára lábjegyzetet is rittyentett a vers alá, érezvén, hogy átlépett bizonyos határokat, amit megmagyarázni illik. A már-már Szabó Dezső-i szólamokat előlegező lábjegyzetből idézek: „Sokan voltak, akik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok, mert én szerettem, én tiszteltem legjobban Vörösmarthyt mindazok között, kik őt valaha szerették és tisztelték de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint őt. Szívem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is bele. Brutus talán sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmarthyt elítélem, nagy áldozat,  melyet szívem tesz elveimért; de bármily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!”

                Nos, ha valaki nem tudná, elárulom, hogy Petőfi szentséges elveit az háborította fel ennyire, hogy 1848. augusztus 21-én a nemzetgyűlésben - amelynek ő nem volt tagja, de Vörösmarty igen -, az idős költő úgy szavazott, hogy a magyar hadsereg vezetése, illetve vezényleti nyelve ne legyen magyar, hanem, mint eddig volt, német. Vörösmarty nyilván abból indult ki, hogy a szabadságharc kellős közepén ilyen fokú váltást végbevinni öngyilkosság: a katonák egy része analfabéta volt, de mindenképpen iskolázatlan, akikbe hosszú évek alatt beleverték a német vezényszavakat, ezt most egyik napról a másikra átváltani magyarra, a hadsereg regulációs biztonságát veszélyeztette volna. A higgadt, idős Vörösmarty nyilván úgy gondolta, előbb vívjuk ki a nemzeti függetlenséget, azután majd – béke időszakban - ráérünk magyar vezényleti szakkifejezések gyártására és betanítására. Tartok tőle, neki volt igaza. Csakhogy az éretlen ifjú, a radikális lelkesedés rángatottja, aki „szentséges elveinek” rabszolgája volt, mindezt nem respektálta, sőt, ilyesmiket írt ebben a versben: „Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy”, „Te írtad azt a Szózatot, / Mely szólt egy országnak szívéhez?…/Azt most már szétszakíthatod”.

                Én, a kései olvasó, akinek lelkében egyazon polcon van Vörösmarty és Petőfi, nem bírom ki, hogy ne riposztozzak vissza Petőfinek: talán inkább önnek kellett volna szétszakítania ezt a versét, fiatalember. A költemény ugyan hibátlan, nélküle mégis gazdagabb, mert kikezdhetetlenebb lenne ma az ön életműve.

                Számomra különösképpen elgondolkoztató ez a szakmailag is elhallgatott Petőfi-Vörösmarty-affér, ugyanis arra ösztökél, hogy nézzek szembe világnézetemnek, a radikalizmusnak egyrészt a határaival, másrészt praktikus önkorlátaival. Egyre inkább úgy látom ugyanis, hogy a szentséges elvekhez való ragaszkodásnak – mint mindenhez, amit az emberek tesznek – megvannak a maga normái, melyeken túl erőltetni azokat, inkább botorság, semmint következetesség. Ugyanis messze nem attól radikális a radikális, hogy mindig mindent radikálisan csinál – (szerintem az ilyen ember inkább pszichopata) -, hanem attól, hogy bizonyos történelmi, politikai, erkölcsi alkalmakkor, amikor döntési helyzetben van, nem óvatoskosik, nem mutyizik, nem taktikázik, hanem intranzigens módon képviseli szentséges elveit, a nemzeti radikalizmust: IGENT-t vagy NEM-et mond, de és ámbár nélkül. Amikor viszont nincs döntési helyzetben, mégis radikálisan pattog, inkább komikussá, mint követendővé maszkírozza magát. Sajnos a 25 éves Petőfi ezt nem így látta, és olyan radikális gőzzel úthengerelte le Vörösmartyt – egy amúgy mellékes politikai döntése miatt -, hogy az már nem egyszerű tévedés, de bizony bűn. Hogy mégis megbocsáttatott neki, az azért van, mert hatalmas életművében ez az egyetlen ilyen durva melléfogás. Kár, hogy éppen Vörösmarty lett az áldozat. És az is kár, hogy egy hosszadalmas lábjegyzettel próbált kimosakodni, ahelyett, hogy eldobta volna ezt a verset.

                Summa summárum, kedves MIÉP-es barátaim, úgy gondolom, hogy az önmagukat radikálisnak tekintők nem attól válnak radikálissá, hogy a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig minden piszlicsári dolgot radikálisan csinálnak. Szó nincsen erről, bőven elég ugyanis a lényegi döntésekre korlátozódó radikalizmus. Legyetek radikálisok a MIÉP-hez való tartozásban, Csurka István elfogadásában és követésében, a szociálliberalizmus, a globalizmus, a nemzetellenes erők elutasításában, magyarságotok őrzésében és megélésében. Ez bőven elég.

                Tapasztalataim szerint periférikus kérdésekben, például abban, hogy a Combino villamos jó vagy nem jó, hogy a parkolási rendszert mennyire kell átalakítani, hogy legyenek vizitdíj-automaták vagy ne legyenek – nem szükséges bevetnünk a vitába a politikai radikalizmus nehézfegyverzetét. Ugyanis azonnal megkapjuk a verdiktet a többiektől, akik ugyanúgy magyarok, mint mi, csak nem radikálisok, hogy velünk nem lehet beszélni. Ki tudja, néha talán igazuk is van, hiszen lehetne annyi eszünk, mint a sasoknak: Aquila non captat muscas – vagyis, a sas nem fog legyeket.

 Szőcs Zoltán