|
 2007.11.09.
Egy
nyílt levél tanulságai
A
hálózat hálószövő pókjai, közismert fedőnevükön a téglák
két legyet fogtak egyszerre, vagyis hogy kettőt ütöttek egy
csapásra. Egyrészt beépülésüknek köszönhetően hozzájutottak
és hozzájuttatták megbízóikat az antibolsevista táborból
mindenféle információhoz, miközben "hiteles" személyként
sározhatták a "gondjaikra" bízott, feladatként kitűzött
"célszemélyt", hangolhatták ellene a közvéleményt,
vagy bármiféle, a tábornak végső soron ártó, a tábort lejárató
megnyilvánulást produkálhattak, öngólnak minősülő
megmozdulásokat kezdeményezhettek, sőt végbevihettek. Másrészt
sikerült közöttünk meghonosítaniuk a bizalmatlanság szellemét.
Ki tudhatná egy alkatánál, temperamentumánál, gondolkodásánál,
meggyőződésénél fogva
spontánul túl mérsékelt vagy spontánul túl radikális közénk
tartozóról, hogy nem tégla-e? Főleg a kétféle embertípushoz
tartozók méregették, méregetik egymást aggodalmasan, sőt
gyanakodva. Nem új trükk az sem, amivel ezt elérték. De attól
még ördögi. Hiszen jól bevált. Ezért is érthető, ha jószándékú,
jóhiszemű emberek, akik propagálják is a jóhiszeműséget,
nem egyszer átesnek a ló túlsó oldalára. Ugyanis attól még,
hogy személy szerint nem gyanúsítunk senkit, a téglák még
-immár köztudottan- léteznek. Hogy hosszabb távon működhessenek,
még "hitelesítik" is magukat, különféle sokaknak
tetsző akciókkal. Aztán mikor a megbízók mérleget vonnak,
pontosan kiderül, hogy kiknek (kiknek? nekik!) tett jót a megbízott
áldásos tevékenysége.
Másképp nem is alkalmaznák, ezért tartják őket. Híveik előtt
aztán egy rossz szót se lehet róluk szólni. (Persze, amíg végképp
le nem lepleződnek.) Mint ahogyan nem lehetett az ügynökként(?)
és szerkesztőként egyaránt nem tehetségtelen Bencsik Andrásról
sem. Torgyán Józsefért is sokáig tűzbe-vízbe mentek volna ál-radikális
demagógiája áldozatai. De még Debreczeni József "kvalitásait"
is sokan méltányolták, s még ha -(pro forma?)- kizárták is
az MDF-ből, nem ő lett az első számú közellenség, hanem az,
akit -megbízatását, feladatát, "küldetését" eredményesen
teljesítve- sikerült neki megrágalmaznia, perifériára szorításában
eredményesen közreműködnie.
Mindezeket a régóta
vajúdó, régen fogant, megfogalmazódni akaró gondolatokat, Sütő
Andrással szólva "lenyelt vélekedéseket" Csoóri Sándor
Patrubány Miklósnak írt nyílt levele hozta felszínre bennem.
(Kétszer is elolvastam, egyszer a Magyar Nemzet október 20-ai,
egyszer a Magyar Fórum október 25-ei számában.) Úgy érzem,
hogy bárki, aki elolvassa, főleg ha tisztességes értelmiséginek
tartja magát, nem térhet ki az elől, hogy állást foglaljon a
kérdésben. Akkor sem, ha nem volt tanúja a Magyarok Világszövetségében
lezajló, finoman szólva nem éppen minden törvényességi előírásnak
megfelelő választásnak, amelyen végül -több nekifutásra-
Patrubány nyerte el az elnöki címet. Akkor sem, ha nem olvasta
a Magyar Fórumban a négybanis (annyit érő) ember (patru bany)
ifjúsági rádiós múltját felidéző írást, mely szerint az
akkori kolozsvári főszerkesztő a nyolcvanas évek végén még
kiállt a kondukátor mellett. És akkor sem, ha nem csapta meg
annak a balsejtelemnek a hideg fuvallata, hogy a kettős állampolgárságról
szóló népszavazás fő forszírozója olyanok megrendelését
teljesítette, akik másokkal ellentétben pontos információkkal
rendelkeztek az előre borítékolható gyászos végeredményről.
Elég szembesülnie a Csoóri Sándor által leleplezett sanda
anakronizmussal ("a ma élők közül a legismertebb név Csoóri
Sándoré", -már mint azok közül az írók közül, akik
"aláírták" a tiltakozást, hogy az ENSZ ötösbizottsága
ne tárgyalja a magyar forradalom ügyét) ahhoz, hogy azt kérdezhesse:
hát hülyének néz bennünket a Világszövetség elnöke?...
Jó volna persze, ha a sok értékes rendezvénynek, civil
szervezetnek otthont adó Világszövetség elnökét teljesen méltatlanul
és igaztalanul venné célba a föltételezés, hogy netán az
ellentábornak játszik. Adná Isten, hogy csak a pozíció
megszerzésének körülményei miatti rossz lelkiismeret
dolgozzon benne, és ettől legyen neki "Csoóri-komplexusa"
(akárcsak a trianoni utódállamok közül a magyar kisebbséget
elnyomóknak, az igazságtalan döntés haszonélvezőinek is van
folytonos "Trianon-komplexusa"). Néha azonban egészen
összehangoltnak, kampányszerűnek érzi az ember a Csoóri
-ellenes támadásokat. (Amelyek gyakran még mesterét, Illyést
sem kímélik.) Antall József egyre többek által kritikával
kezelt politikai szerepéért is képesek egyesek -némelyek álságosan-
Csoórit bűnbaknak kikiáltani, amiért az ő révén került be
az MDF-be a (poszt)bolsevisták hatalomátmentéséért alighanem
többé-kevésbé felelős politikai szereplő. Azok, akiknek a számára
ettől a politikai cselekvés tere leginkább- katasztrofálisan-
összeszűkült, nem vonják kétségbe az MDF egyik szülőatyjának
jó szándékát, jóhiszeműségét. Ellentétben azokkal,
akiknek lehet, hogy nem is a hatalomátmentés fáj. Hanem esetleg
éppen az, hogy valaki képes a saját tévedésével is szembe nézni.
Mindezt látva sokszor valóban nehéz elfojtani magunkban a -költői-
kérdést: kik gyűlölik ennyire azokat, akiknek mi olyan sokat köszönhetünk?
Akiknek hálásak vagyunk, mert azok között vannak, akik a
bolsevizmus térhódítása óta talán a legtöbbet tettek le az
asztalra abban az ügyben, hogy ennek a szerencsétlen, rossz
helyre keveredett, sokaknak útjában álló népnek ("az eltévedt
lovasnak") a nemzettudatából itt ebben a huzatos Kárpát
medencében minél több megmaradjon?...
Kiss István
|
