vissza a főoldalra

 2007.11.16. 

A színház maga a csoda

Trokán Péter színművész 1946. július 4-én született Újpesten. 1954-60 között az Erzsébet Utcai Általános Iskola (ma: Károlyi István 12 évfolyamos Gimnázium), 1960-64 között a Könyves Kálmán Gimnázium tanulója. Pályáját 1969-ben kezdte a Nemzeti Színház Stúdiójában. 1970–72-ben a kecskeméti Katona József Színház tagja volt, majd egy évadot töltött a debreceni Csokonai Színházban. 1973–1978 között ismét a kecskeméti Katona József Színház művésze volt, aztán négy évig a Népszínházban játszott. 1982-től a Nemzeti Színház színésze. Az 1989–90-es évadra a József Attila Színházba szerződött. 1990-től két évig. szabadfoglalkozású. 2000-2003-ig a Madách Színházban játszott. Jelenleg a Nemzeti Színház társulatának tagja. Drámai fő- és mellékszerepeket egyforma intenzitással alakít. Több televíziós filmben szerepelt. 1990-től a Magyar Színész Kamara vezetőségi tagja. 1977-ben Jászai Mari-díjat, 2006 – ban Újbudai Pro Cultura-díjat kapott.

F.Sz. : Horatio (Shakespeare: Hamlet), Bicska Maxi (Brecht–Weill: Koldusopera), Lucifer (Madách I.: Az ember tragédiája), Nick (Albee: Nem félünk a farkastól), Ábel (Sütő A.: Káin és Ábel), 1. esküdt (Reginald Rose: Tizenkét dühös ember), Kapitány (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő), Dumuzi, sumir főpap (Weöres Sándor: Holdbeli csónakos), Rivers gróf (William Shakespeare: III. Richárd), Újlaki Miklós, erdélyi vajda (Vörösmarty Mihály - Spiró György: Czillei és a Hunyadiak), Katolnay ezredes (Bíró Lajos: Sárga liliom), Viktor Viktorovics, népies költő (Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos), Posa márki (Schiller: Don Carlos), Achilles (Shakespeare: Troilus és Cressida), Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Camillo (Shakespeare: Téli rege) Don Pedro (Shakespeare: Sok hűhó...), Kent (Shakespeare: Lear király), Orsino (Shakespeare: Vizkereszt), Almádi (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban), Kovács kapitány (Molnár Ferenc: Olympia), Félix (Molnár Ferenc: Egy, kettő, három), Fabrice (Aonuilh: Buborék), Iván (Gábor A.: Dollárpapa), Almaviva gróf (Beumarchais: Figaro házassága), Grigorij (Solohov: Csendes Don), Szalmaember (Baum: Óz), Otto (Németh L.: VII. Gergely), Robespierrre (Páskándi: Rejtekhely), Tudós (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Kreon (Szophoklész: Antigoné), Val (T. Williams: Orpheus alászáll), Nathain Vencel (Kleist: Heilbronni Katica), Crampton (Shaw: Sosem lehet tudni), Pierre Amiele (Illyés Gyula: Tiszták). Filmek: Szomszédok (tv-sorozat), Hatásvadászok (1983), Horváték (1981) (tv-film), Optimista tragédia (1976) (tv- film), Bánk Bán (1974) (tv-film), Don Carlos (1974) (tv- film), Méz a kés hegyén (1974) (tv- film) Békés Pál - Rozgonyi Ádám: Szegény Lázár (tv- film), Schwajda György: A csoda (tv- film), Tűzvonalban (tv-sorozat).

 -Majdnem negyven éve van a pályán. Mit jelentett a színház a ’70-es években a színészek és a nézők számára, s mit jelent ma?

 -Ez egy kiváló kérdés, mert erről a témáról lehetne írni akár egy önálló dolgozatot…Politikusabb volt a színház abban a tekintetben, hogy akkor sok mindent nem lehetett kimondani, mert ellenkező esetben retorzió érte az adott művészt. A színház a maga sajátos eszközeivel egy olyan rafinált intézmény, ahol lehet úgy játszani különböző előadásokat, hogy azoknak többféle értelmezésük legyen. Leginkább a klasszikusok alkalmasak erre, mert azoknál vannak bizonyos áthallások. Egy-egy művön keresztül üzenni lehetett a publikumnak. A közönség az üzeneteket megérttette, s rendkívül jó partner, „cinkosunk” volt. Kirobbanó sikerű előadások születtek, többek közt azért is, mert a művészt hihetetlenül izgatja az, ha valamit nyíltan nem lehet kimondani, akkor hogyan találja meg azokat a lehetőségeket, hogy mégis eljuttassa a hallgatósághoz azokat az üzeneteket, amiket szeretne a világgal közölni.

 A ’70-es években egy nagyon szerencsés csillagzat alatt született rendezők léptek a pályára. Így Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ruszt József. Utóbbival szerencsémre együtt dolgozhattam Kecskeméten. Ők vetették el a magyar profi színház megújításának a magját. Régebben vidéken lehetett létrehozni azokat az előadásokat, melyek megmozgatták a színházi állóvizet, s biztos vagyok benne, hogy a ’89-es rendszerváltás és a születendő demokrácia sokat köszönhet azoknak a művészeknek, akik politikusként is megállták a helyüket, illetve a színházban politizáltak a művészeten keresztül. Ehhez azért nagy bátorság kellett. Mindezt a fővárosban azért nem lehetett véghez vinni, mert a pesti színházak élén akkoriban nagy tekintélyű és elég régóta regnáló igazgatók álltak, akik féltették pozíciójukat. Nagyon jó volt Pesten színházdirektornak lenni, mert egyetlen fővárosi teátrum sem küzdött anyagi gondokkal . Ennek következtében nagy színházművészek alkudtak meg az akkor regnáló rendszerrel, s nem érdekelte őket a politika.

 -Jelenleg nem szól bele a politika a színházak életébe?

 -Nem. Az igazgatók kinevezésébe esetleg beleszól, hiszen a színházak többségét az adott város, vagy az adott megye tartja el. Egy teátrum működtetésének biztosítása nem kevés pénzbe kerül, mert egy színház töredékét sem tudja megkeresni fenntartásának. Így a pályázatokról a városi, vagy a megyei vezetők döntenek. Az igazgató kinevezésén kívül már nem szól bele a politika a színházak életébe. A Kádár-éra alatt viszont minden egyes játszani kívánt darabot el kellett küldeni a minisztériumba, ahol döntöttek az engedélyezésről. Voltak olyan tiltott darabok, amikhez hozzá sem lehetett nyúlni. Ezek nem csak kortárs művek voltak, hiszen a Velencei kalmárt évekig nem lehetett játszani.

 -A médiának mekkora szerepe van egy-egy színház produkciójának reklámozásában?

 -A médiumok sajnos nem foglalkoznak a színházzal, többségük annál mélyebbre süllyedt. Számunkra megmaradtak a kritikusok. A média a színházakkal kapcsolatban inkább botrányokat termeltet, vagy álbotrányokat kreál, s azokkal foglalkozik. A színház, mint önálló műfaj több ezer év óta áll a saját lábán. Szüksége van mecénásra, de direkt médiareklámra egyelőre nincs. Kis ország vagyunk, s ha születik egy jó előadás, annak a híre – a nézők jóvoltából - futótűzként terjed.

 -Egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy a színház menedék, ahol értékeket lehet termelni. Úgy veszem észre, ezzel a lehetőséggel nem mindenütt élnek, vagy tudnak élni. Sokszor olyan előadásokat látunk, hogyha valaki nem ismeri az eredeti darabot, csak pislog, s nem érti: mi és miért történik a színpadon…

 -Minden színházi előadást sokféleképpen lehet felfogni. Elég borzasztó lenne, ha minden rendező egyforma koncepcióval nyúlna hozzá egy adott darabhoz. A színház mindig változik, mindig képes magát megújítani. Ezért tudott túlélni minden „támadást”. A színház mindig mindent túlélt. A filmet, a televíziót, bulvársajtót...Beszélgetésünk idején zajlik a III. Richárd felújító próbája. Ezt a darabot a Nemzetiben mai ruhákban játsszuk, s Mercedes autók jönnek-mennek a színpadon. Ez egyeseknek furcsa, mások pedig természetesnek veszik. Shakespeare saját korának egy jelenlevő problémáját feszegette. Akkor is –mint jelenünkben- egy mai dráma volt a III. Richárd. Hiszen a probléma ma is létezik.

-Évekkel ezelőtt Keveházi Gábor jelentette ki a tv-ben, hogy a kultúrának igenis szüksége van a sznobokra. Tavasszal, kollegája, Szarvas József is hasonlón nyilatkozott. Ha ez így van, akkor egy színművész számára nem jelent gondot, hogy a nézők többsége nem egy adott darab, nem egy adott színész miatt jár színházba, hanem azért, hogy új nercbundáját mutogassa?

 -Az ön által mondott példa ma már nagyon ritkán fordul elő. Jelenünkben kevesebb sznob kerülgeti a színházat. Keveházi nyílván ezt azért mondta, mert az operához, mint műfajhoz hozzá tartozik a sznobéria. A színházhoz hála Istennek, már kevésbé. Történt: Bíró Lajos Sárga liliomát játszottuk itt a Nemzetiben. Ezt a darabot a rendező, Mohácsi János dolgozta át. Sokan azt mondták: hiba volt átdolgozni, mert alig lehet ráismerni az eredetire. A másik oldalon pedig alakult egy „Sárga liliom fan klub” az interneten. Tagjai életük legnagyobb élményének fogták fel az előadást, s legalább hatszor nézték meg a Nemzeti Színházban. Ezt is nevezhetnénk egyfajta 21. századi sznobáriának. Ha valaki sznob, az valamihez ragaszkodik. Így beszélhetünk jó értelemben vett sznobizmusról is. A színház köré szerveződő társaságok egyébként abszolúte nem zavarják az egyes teátrumok létét.

 -Mi volt az első színházi élménye?

 -Még tíz éves sem voltam, amikor szüleim Kacsoh Pongrác János vitéz c. daljátékára vittek el az Erkel Színházba. Még az előadás előtt a színpad felől furcsa hangokat hallottam – hangoltak. Szünetben előre mentem, s bekukucskáltam a zenekari árokba. Hihetetlenül érdekes világot láttam. Magára az előadásra már kevésbé emlékszem, de arra igen: láttam mennyire fontos a művészek számára, hogy egy jó előadást hozzanak létre. Tizenévesen a József Attila Színházat látogattam. Az ok egyszerű: Újpesten éltünk, s ez a színház volt hozzánk a legközelebb. Akkoriban kiváló volt ez a teátrum. A miértre csak később tudtam meg a választ: az ’56-os tevékenységük miatt oda száműzött színészek – Sinkovits, Gobbi Hilda, Darvas Iván – alkották a színház magját.

 -Gobbi Hildának is volt ’56-os múltja?

 -Hogyne. Mint minden tisztességes kommunista, 1956-ban már be merte vallani, hogy becsapták őt. Nem ilyen világról álmodott. Gábor Miklós sokat mesélt nekem az akkori rendszerről. Huszonévesen úgy került a Nemzetibe pártitkárnak, hogy azt mondták neki: „ti vagytok a jövő, a tiszta új magyar fiatalság.” Elhitte. Akkor mondott le, amikor arra akarták rá kényszeríteni, hogy egyes művészeknek „tekerje ki a nyakát.”

 -A Könyves Kálmán Gimnázium diákjaként az irodalmon keresztül vitte az útja a színpad felé?

 -Magyar tanárom figyelt fel tehetségemre, s arra, hogy jobban viszonyulok a többiekhez képest a versekhez, s az irodalomhoz. Különböző költeményeket szavaltatott el velem az órákon. Ő volt, aki ráterelt erre a pályára.

 -A Nemzeti Stúdióját végezte el. A Színművészetivel nem is próbálkozott?

 -De igen. Majdnem ezren jelentkeztek annak idején a főiskolára, de csak egy osztály indult 15-20-as létszámmal. Nagyon örültem neki, hogy egy olyan komoly iskolában tanulhatok, mint amilyen a Nemzeti Stúdiója. Both Béla volt a teátrum igazgatója, s Bodnár Sándor rendező, a stúdióvezető. Utóbbi remek tanár volt, nagyon sok mai tehetséges színész tanult nála.

 -1970-ben Kecskemétre került. Fokozatosan mászta végig a színészi ranglétrát?

-Igen. Nagyon nagy szerencsém volt, mert az a Radó Vilmos volt abban az időben a kecskeméti színház igazgatója, aki a színidirektorok között hatalmas tekintélynek számított. Innen indult színészi pályám, mert itt szívtam magamba azt a levegőt, amire a későbbi nemzedékeknek már nem nagyon volt módjuk. „Radó-szerű” emberek ugyanis ma már nincsenek. Egy színházi család a Radó, melynek ma élő reprezentánsa Radó Denise, színművésznő. Pályám alakulását az az Udvaros Béla is meghatározta, aki kezembe adta az első szerepemet. Ő 1973-ig rendezett Kecskeméten. Ruszt Józseftől is sokat tanulhattam, ő előbb vendégként rendezett, majd 1974–1978 között a kecskeméti Katona József Színház főrendezője volt.

 -Az igazi ismertséget számára mégsem a színház, hanem az első magyar szappanopera hozta, a Szomszédok. Ez mekkora előnyt jelentett pályáján? Nem „használódott el” kissé az arca?

 -De elhasználódott… Emberileg jelentett sokat az, hogy az országban mindenhol felismertek, s tudták: színész vagyok. Egy színész számára borzasztó dolog, ha valahol megkérdik: mi a foglalkozása? Az a jó, ha nem találkozunk ilyen kérdéssel.

 -Ez hiúsági szempont?

 -Nem. A színészet olyan nagy ajándék, hogy általa úgy érzem, nekem mindenki barátom, ismerősöm. Kapcsolatban vagyok a láthatatlan publikummal. Ha megszerettek egy televíziós sorozatban, sokan barátaimmá is váltak, természetesen úgy, hogy személy szerint nem tudok róluk. Nekünk, színészeknek a népszerűség nagyon sokat jelent, mert mindent a nézőkért csinálunk…Visszatérve a Szomszédokra: hátrányt jelentett az, hogy más filmes produkcióban nem vehettünk részt, mert arcunk a sorozathoz kötött minket. Volt olyan vélemény is : megalázó dolog egy sorozatban játszani. A Szomszédok volt az első olyan produkció, mely ellent mondott ennek. Ha jó szakmai színvonalon működik egy szappanopera, akkor szó sincs megalázottságról.

 -Jelenleg a Tűvonalban c. bűnügyi sorozatban alakítja Gergő bácsit, a rendőrkapitányt. Milyen érzés volt újra visszatérni a legerősebb nyilvánosság elé? Gondolok itt arra, hogy színházbérlettel kevesebb ember rendelkezik, mint televízióval…

 -Idén tavasszal megismételték a Szomszédokat. Így a nézők emlékeivel együtt népszerűségem is felfrissült. Az új sorozat hozadéka, hogy a tv-nézők szemében már nem csak János, az erdész, hanem Szabó ezredes, vagy Gergő bácsi is vagyok. A Tűzvonalban kb. 30 részre íródott, de nem lehet tudni, lesz-e folytatása…Bizonytalan, hogy mit hoz a jövő, hiszen a Szomszédokból eredetileg csak egy hat részes tv-játékot akartak készíteni. Remélem, hogy az új sorozatnak is sikere lesz. Abban is eltér a Tűzvonalban a Szomszédoktól, s a többi magyar sorozattól, hogy technikailag filmszerűbb azoknál.

-Gondolom minden színész megfogalmazza magában, hogy milyennek kell lennie egy nemzeti színháznak. Az ön elképzelése mennyiben találkozott a Duna- parti teátrum műsorpolitikájával?

 -A Nemzeti Színház Stúdiójában tanultam, majd ’82-től hét évig voltam a Nemzeti tagja, s 2003-tól újra – igaz egy másik épületben – a Nemzeti Színháznál játszom, ezért kompetensnek érzem magam arra, hogy erről a teátrumról beszéljek, megfogalmazzam véleményemet. Sokan sokfelől teszik fel a kérdést: milyennek kell lenni a Nemzeti Színháznak? Vannak –szerencsére kevesen - akik azt mondják: nincs szükség egy ilyen reformkorban kialakult intézményre. Tény, akkor a nemzeti egységet kellett megteremteni, s ezért aggatták több intézményre a nemzeti jelzőt. Raksányi Gellért kollegám, ki híres fanyar humoráról, azt találta még az új színház felépülte előtt mondani: „kell ennek az országnak Nemzeti Színház? Hiszen nemzet sincs.” A nemzeti érzést annyira sikerült az ominózus 50 év alatt besöpörni a szőnyeg alá, hogy sokan nem mertek vele előhozakodni. Ma a gát átszakadt, s a nemzeti érzést mindenki úgy használja fel, ahogy akarja. Olyan ember is mondhatja magát nemzetinek, aki a nemzet érdekében egyre nagyobb ostobaságokat cselekszik. Ez folyamat a Nemzeti Színházat nem szabad, hogy érintse. Milyen is legyen a Nemzeti? Régen úgy tartották: az ország első színházának kell lennie. Ezzel a fogalommal nem tudok mit kezdeni. Mitől első? Mert a legjobb? Nem biztos, hogy egy nemzeti színház mindig a legjobb…A Nemzetinek az ország legtekintélyesebb színházának kell lennie. Tagjai erkölcsileg, emberi tartás szempontjából és szakmailag kikezdhetetlenek legyenek! Ezért tartják egy kissé arisztokratikusnak Európában a nemzeti színházakat, de büszkén kell vállalnia konzervatizmusát a magyar Nemzeti Színháznak, mert a nemzeti színjátszást neki óvni, táplálni és plántálni kell. Hihetetlenül gazdag a magyar drámairodalom, de rengeteg darabot elfelejtettek velünk. Sokat – így a polgári színdarabokat - játszani sem lehetett. Csak néhány Molnár-vígjáték volt kivétel. Tehát a háború közti magyar polgári drámákat a Nemzetinek fel kell vennie a repetroárba. Szomori Dezső Hermelinje, melyet nagy sikerrel játszunk, nagyon érdekesen ábrázolja a ’20-as évek polgári világát. Magam is – neveltetésem révén - konzervatív, polgári gondolkodású ember vagyok. A polgári életformának minden szegmensét szeretem.

 -Rendezőként is kipróbálta magát, itt Túróczi Katalin Macskalépcső c. darabjának bemutatójára gondolok az APA-CUKA irodalmi kávéházban. Egy kétszemélyes darabról van szó, s egy fiatal és egy idősebb nő szerepel benne. A középpontban persze egy férfi áll…Egy ilyen kétszereplős drámában nehezebb a rendező feladata, mint ott, ahol tömegeket is lehet mozgatni?

 -Két kedves kolléganőm – Dobos Judit és Szorcsik Viktória - talált egy helyes kis darabot magának, Turóczi Katalin Macskalépcsőjét. Ők kérték, hogy én rendezzem. Megtiszteltetés volt, örömmel vettem részt a munkájukban. Ez már a harmadik rendezésem. Az első egy mesejáték volt Veszprémben, s majd mikor a Nemzeti Stúdiójába visszahívtak tanítani, a Karnyónét rendeztem vizsgaelőadásnak az akkor végzett osztálynak. Kérdésére visszatérve: a rendezés nem matematika kérdése. Egyet tudok: a rendezés nagy része eldől a szereposztásnál. Tehát a rendező legnagyobb tudománya a jó szereposztás. Mikor megszületik a koncepció, ahhoz választjuk ki a színészeket. Ruszt József, aki mindig sokat tudott az adott darabról, s pontos előadás-képpel rendelkezett, mondta: tudom, hogy milyen előadást szeretnék, de azt is, hogy az soha nem fog megszületni. A próbafolyamat bizonyos szakaszában a művészek lelépnek a rendezői alapkoncepció útjáról, s az nem mindig rossz. Hagyni kell kibontakozni ezt a folyamatot. Egy jó rendező nem annyira hiú, hogy más ötletét – ha jó – nem használja fel munkája során.

 -Barátságok mentek tönkre, családtagok nem beszélnek egymással a jelenlegi belpolitikai helyzet miatt. Nem érte kellemetlenség azért, mert fellépett egy pártszövetség rendezvényén?

 -Tavaly, október 23-án, elszavaltam egy verset a Fidesz-nagygyűlésén, az Astoriánál. Az 1956-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését nagyon fontosnak tartottam. Azért is, mert már éltem a forradalmi események idején; nagyon élénk emlékeim vannak ’56-ról. Sajnálom, hogy tönkretették az ünnepet…A színházban semmilyen kellemetlenség nem ért a rendezvényen való részvételem miatt. Jómagam, Szarvas József kollegámmal együtt az Astoriához mentünk, s voltak, akik egy másik politikai oldaltól érkezett felkéréseknek tettek eleget. Színészek vagyunk, akik vagy elvállalnak egy felkérést, vagy visszautasítanak.

 -Két lánya idén harmadéves a Színművészetin. Tudtommal igen nehéz elhelyezkedni a végzősöknek. Nem aggódik lányai jövője miatt?

 -Dehogynem. Egyet lehet tenni: jónak kell lenni, s mindent meg kell tanulni a főiskolán. Az is fontos, hogy egy művész higgyen saját magában, és vegye komolyan mesterségét. Tudnunk kell: nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy lustálkodjak!

 -Az elhelyezkedéshez azért kapcsolatokra is szükség lehet…

 -A kapcsolati tőke – jelképesen - a munka aprópénzeiből áll össze. Ha valaki jól dolgozik, annak a pénze bekerül egy perselybe, melynek tartalma idővel tőkévé kovácsolódik.

 Medveczky Attila