|
 2007.11.25.
Krisztus
nem puhányokat akar...
"Fölajánlom
szenvedéseimet édes magyar hazánkért és az egész világért!"
Ezekkel a szavakkal búcsúzott a földi élettől báró altorjai
Apor Vilmos győri püspök, aki 1945 húsvétján az ártatlanok
életének védelmében a szovjet hadsereg katonáinak lövéseitől
szenvedett mártírhalált. Tíz esztendővel ezelőtt, 1997.
november 9-én mintegy négyezer magyar zarándok jelenlétében a
római Szent Péter-bazilika előtti téren avatta boldoggá II. János
Pál pápa a vértanú püspököt. A győri főpap közel ötméteres
portréja hatalmas plakátként függött a bazilika homlokzatán.
Az akkori tudósító Apor Vilmos alakja mellé megidézte
Maximilian Kolbe személyiségét. A kapucinus szerzetes a nácizmus
áldozata lett.
"Nácizmus és kommunizmus - korunk szomorú, eredeti bűn
súlyú múltmérlege. Maximilian Kolbe és Apor Vilmos a kereszténység
remény-fényével világította be eme gyilkos-öntelt, tömeg-züllött
század sötét egét. A Szent Péter-bazilika homlokzatán a
portré ezt a fényt, ezt a reménységet, az emberben hinni-tudást,
az Isten képmására lenni-tudást hirdeti-közvetíti immár az
egész emberiségnek: lásd, ember, életbe vetettségünk próbáján
megfelelni így is lehet!"
"Nem minden kereszténynek adatik meg, hogy élete útja
keresztút legyen, és a vértanúságig vezessen - mondta egy
alkalommal Kránitz Mihály teológus. - Ahogy nem lehet csak díszként
hordani a keresztet, úgy nem lehet az igazi krisztusi magatartást
sem megjátszani."
Apor Vilmos 1928. decemberében a következőket jegyezte föl
naplójában: "Krisztus nem puhányokat akar, hanem önmegtartóztató
embereket, kik áldozatot tudnak hozni meggyőződésükért. Nem
kell ezért sosem elcsüggedni - ez is lelki elpuhultság -, fel
kell venni a küzdelmet."
A legnehezebb időkben, 1944-ben írta a kereszténység lényegét
és a fenyegető történelmi viszonyokat illetően: "Aki a
kereszténység első és legnagyobb parancsát megtagadja, és
azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok,
amelyeknek a gyűlölete meg van engedve, azt - bármennyire is
dicsekszik kereszténységével - pogánynak kell tekintenünk.
Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos
bűnt követ el..."
Apor Vilmos személye és élete nem kőbe vésett szobor
azzal, hogy boldoggá avatták. Ez az aktus semmiképpen nem
jelentheti ennek a vértanú-életnek a megmerevedett szemlélését.
Éppen azt kell látnunk, mennyire eleven, mennyire velünk való
ő, hiszen az iménti gondolatok érvényessége ma is jelen idejű,
éppen úgy a lelki puhányságra, mint az egyik ember vagy
csoport másikra vonatkozó gyűlöletét illetően. Mert a gyűlölet
most is eleven: naponta tapasztaljuk például a magyarok (svábok,
szlovákok és folytatni lehetne: keresztények, konzervatívok,
antiglobalisták, stb.) elleni gyűlölet legkülönfélébb,
rafináltan csomagolt megnyilvánulásait, még akkor is, ha ezt
magukat magyaroknak vallók követik el, de aki egyvalakit gyűlöl,
az másokkal szemben is hasonló érzelmekre képes.
Az Új Ember 1945. szeptember 16-án Egy szent halála címmel
számolt be Apor Vilmos utolsó óráinak eseménytörténetéről.
A ma már közismert mondatok ekkor jelentek meg először nyomtatásban:
"Még
egyszer üdvözlöm papságomat. Köszönöm szerető ragaszkodásomat
és kérem, tartsanak meg emlékezetükben. Legyenek hűek az egyházhoz,
hirdessék bátran az evangéliumot. Segítsék romjaiból felépíteni
szerencsétlen hazánkat, és vezessék vissza az igaz útra szegény
félrevezetett népünket."
Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket
- nem rosszul aktualizálni, hanem evangéliumi szellemben
helyesen kell értelmezni ezt a mondatot. Mert az ember mindig több,
mint az ember, a történelem mindig több, mint a történelem,
ha a helyes dimenzióban, a kereszt totalitásában tekintünk rá.
Különben minden csak kisszerű hadakozás, szánalmas hiúság.
A kommunista diktatúra éveiben még tisztességgel eltemetni sem
engedték Apor Vilmost, akinek boldoggá avatását már közvetlenül
halála után kezdeményezték. 1948 áprilisában még közzétehették
a következő felhívást: "A tragikus körülmények között
(!) elhunyt br. Apor Vilmos (az újság tévesen Miklós
keresztnevet ír) győri püspök boldoggáavatási eljárásával
kapcsolatban Bánáss László veszprémi püspök és Pintér László,
a nagyváradi csonkaegyházmegye vikáriusa elrendelte, hogy a
boldogemlékű püspökre vonatkozó minden adatot a veszprémi püspöki
irodával, illetve a debreceni vikáriátussal közöljék a papok
és hívek."
Kisszerű hadakozás, ideológiai hiúság, hogy a politika
évtizedekig a nevét sem engedte említeni Apor Vilmosnak. Erre
gondolva inkább szánalmat érezhetünk a történelmi kicsik, a
politikai akarnokok és kaparcsik iránt, de ez a szánalom nem
lehet semmiféle "dölyfös katolicizmus" forrása. A
helyes látáshoz ismét csak Apor Vilmoshoz fordulhatunk.
"Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül
saját bűneimért, de felajánlom papjaimért, híveimért, az
ország vezető embereiért és az ellenségeimért. Kérem az
Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban
az egyház ellen tesznek."
Bármilyen nehéz is, az üzenetként elhangzó figyelmeztetéssel
közeledjünk mai saját bűneinkhez, s hogy azon országvezető
embereknek, akik elvakultságukban, mint Apor püspök fogalmazott
(bármilyen legyen is az: világnézeti, ideológiai, erkölcsi,
hatalmi, anyagi), bármit cselekszenek is, ne tulajdonítsa nekik
bűnül Isten a végső számvetésnél. Ebben azonban segíteni
kell őket abban (a kereszténydemokrácia lehetséges politikai
eszközeivel is), hogy a politika valóban a közjó érdekét
szolgálja.
Az 1970-es évek elején egy gimnazista fiú a győri bencésektől
lejutott az akkoriban betiltott karmelita rend templomának kriptájába,
Apor püspök ideiglenes sírjához. S a fiú, akiben akkor éledezett
a papi hivatás, azért imádkozott a püspökhöz, hogy segítsen
neki megmutatni, Isten milyen utat jelöl ki számára. Ez a
gimnazista, Kovács József, később pap lett, tizenhárom évig
Gyulán Apor Vilmos plébános utóda, szeptember óta a Szegedi
Hittudományi Főiskola rektora.
"Amikor 1994-ben Gyulára kerültem plébánosnak,
Gyulay Endre püspök a dispozícióban külön kitért arra, hogy
megfelelően ápoljam Apor Vilmos emlékét. Már korábban,
1989-ben emléktábla került a belvárosi templom falára. A
boldoggá avatás előtt közadakozásból gyűjtést kezdtünk
szobrának felállításához. Bocskay Vince szovátai szobrászművészt
kértük fel a szintén erdélyi származású püspök szobrának
elkészítésére. 1998-ban, egy évvel a boldoggá avatás után
szenteltük fel a belvárosi templom előtt."
Gyulán Apor Vilmos tisztelete folyamatosan élt. Amikor püspökké
nevezték ki, fájó szívvel engedték el.
"De nemcsak a hívek, hanem az egész város,
olyannyira, hogy vértanúhalálát követően a Németvárosi
templomteret Apor térnek nevezték el, s ez az elnevezés a
kommunizmus alatt mindvégig megmaradt. Szintén megmaradt a vértanúhalála
után az általa alapított óvoda falán elhelyezett emléktábla
is. Úgy tűnik, még a kommunisták is tisztelték őt szociális
érzékenysége miatt."
A gyulai belvárosi és németvárosi templomban a
nyolcvanas évek közepén újrafestették a belső teret. Mindkét
helyen megörökítették a püspök alakját. A belvárosiban
Patay László festménye azt a jelenetet ábrázolja, amikor Apor
Vilmos levetette cipőjét, és odaadta egy szegénynek.
"Gyulán még ma is élnek olyanok, akiket
gyerekkorukban ő tanított hittanra. Számos olyan család található,
akiknek Apor Vilmos közbenjárására Máriafalva városrészben
ingyen telkeket ajándékozott a város, s arra építhették házaikat.
Báró úrnak tisztelték, s ez a plébánosként való megszólítást
helyettesítette. Amikor odakerültem, egy idős gyónó megszokásból
báró úrnak szólított, mert nála gyónt legutóbb."
1990-től jött létre az Apor Vilmos Társaság, melynek
Gyula mellett Budapesten és Győrben működik részlege.
"Az ő segítségükkel ápoljuk emlékét. Róla
neveztük el az újraindult katolikus óvodát 1996-ban." Előtte
egy évvel a templomban elhelyezték Simon M. Veronika székesfehérvári
festőművész Apor Vilmost ábrázoló képét.
Boldoggá avatását követően a kép alá emlékoltárt
emeltek, ahol véres ingének darabkáját helyezték el ereklyeként.
"Gyulán a tárgyi emlékek mellett elsősorban a lelki
építkezés tanúságaival találkoztam. Idős emberek rajongva,
örömmel beszéltek róla, szentképet, fényképet mutattak,
amelyet mintegy ereklyeként őriztek. Apor Vilmos idejében
mindenki számára nyitott volt a plébánia, én is ezt akartam
megvalósítani: nemcsak szociális, hanem lelkipásztori
szempontból is. Ez - gondolom - sikerült is. Imacsoportok,
katekumenátus, cserkészet, ifjúsági hittan jöttek létre. A hívek
a plébániát otthonuknak érzik, s mindez az ő emlékének is köszönhető."
Elmer István
(forrás: Új ember)
|
