|
 2007.11.25.
Variációk
a bölcsességre és a hiányára
A
nemzet bölcsessége
A
nemzet bölcsessége, hogy múltat, azaz létjogosultságot ad
neked ezen a világon, garantálja a magabiztos érzést: nem vagy
idegen, gyökérzeted van, hogy nem véletlenül vagy itt,
tartozol a mindenséghez, méghozzá általa, vele és miatta. A
nemzet bölcsessége annak a tartásnak, annak a tudati és érzelmi
gerincnek az átörökítésében áll, ami emberré teszi az
embert. A nemzet valójában a meghívókártya az élet partijára.
Ha nem volnál egyetlen nemzet tagja sem – (lehetséges ez egyáltalán?)
–, kinn rekednél, szerencsés esetben a kirakaton át nézhetnéd,
mi folyik odabenn.
Budapest VII. kerületében van a Klauzál tér, amely a
XIX. század közepén még egy beépítetlen, kusza szeméttelep
volt, és István tér névre hallgatott. Egy kissé megszállott
színházi ember, bizonyos Miklóssy Gyula – (talán nem kéne
dicsekedni vele, de a nemzeti szekéren mindig az ilyen-olyan
megszállottak lökik a legnagyobbat) – fantáziát látott
abban, hogy a szeméttelepen felépítse az akkori Budapest
harmadik magyar nyelvű színházát. És megtette, úgyhogy 1872.
szeptember 15-én sor került az ezer nézőt befogadó épület
alapkő letételére, mely alkalomból egy Erődi Béla vers is
elhangzott. Idézem néhány sorát: „Tanítsd meg azt, ki e
csarnokba jő, / Nemesre, jóra, hogy buzduljon ő, / Tanítsd meg
rá, hogy szent legyen neki: / Hazája, nyelve, s mind, mi
nemzeti!” Miklóssy színháza rövidéletű volt, a faépület
ki is gyulladt, anyagi gondok is voltak, két évi működés után
megszűnt a teátrum, melynek helyén épült a Klauzál téri vásárcsarnokot
magába foglaló épület. Így történhet aztán, hogy ahányszor
az egykori csarnokban működő Kaiserben járok, a pénztár előtt
soromra várva, végignézek magunkon, és el-elmeditálgatok
azon, hogy a „csarnok” jelenlegi publikumából hány százaléknak
szent vajon hazája, nyelve, s mind, mi nemzeti?
A
nemzet ostobasága
Mint
bárki és bármi, a nemzet is akkor viselkedik ostobán, ha nem
ismeri fel hivatását, és kilép rendelt keretéből. Amíg létezett
a szovjet-blokk Kelet-Európában, ott lehetett találni a
legattraktívabb példákat a nemzeti ostobaságra, ma viszont
Belgiumban lehet. Belgium ugyanis egy utópiára épít, ugyanarra
az utópiára, amely alatt szétesett Csehszlovákia, Jugoszlávia,
és tulajdonképpen a Szovjetunió is: feltételezi, hogy egy
nemzet hatalmi akarattal, pénzügyi, gazdasági feltételrendszerekkel,
mesterségesen létrehozható. Botorság! Utoljára Isten
teremtett nemzeteket, azóta is csak annyi van, amennyit ő hozott
létre, és csak azok keresik önmaguk arcát, boldogulásuk útját.
Szintetikus molekula létezik, szintetikus nemzet nem, amit az
egykori Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban
rég tudnak a politikusok, Belgiumban még nem. Belgium széthasadásra
való hajlama egyidős magával az országgal, amely mai formájában
csupán 1830 óta létezik. A kis állam legnagyobb problémája,
hogy egy fantomnépről kapta a nevét: belgák ugyanis nincsenek.
Az ország északi részét flamandok (ezek tulajdonképpen
hollandok), déli részét vallonok (vagyis franciák) lakják.
E két egymástól mindenben (nyelvben, kultúrában, mentalitásban,
étkezési szokásokban, vérmérsékletben, munkamorálban stb.)
eltérő, egymást egyre kevésbé toleráló etnikumban semmi más
nem közös, csak a „belga” útlevél és a király személye.
A feszültség egyre nő, mert a flamand népcsoport – állítólag
– szorgalmasabb, és többet rak be a belga GDP-be, mint a kissé
mediterránabb életvitelű vallon, így aztán azt állítja,
hogy „ők tartják el a vallonokat”. Ismerős mindez Itáliából,
ahol Milánó és Nápoly között hasonló viták szoktak
kerekedni. De úgy tűnik, a belgiumi feszültség akutabb és
veszélyesebb. Ha igaz a híres mondás, mely szerint összeforr,
ami összetartozik, a vallonok földje előbb vagy utóbb
Franciaország megyéje lesz, Flandria pedig Dél-Hollandiát
fogja képezni. Ha ez tényleg bekövetkezik, helyre áll a béke,
megszűnik minden feszültség a két népelem között, mert
sohasem a tényleges differenciák, csakis a kierőszakolt együttélés
a bajok forrása. Egy államhatár, amely kettévágja Belgiumot,
mindent megoldana.
Tanulság: hazugságra – vagy ahogy a mai politikában
ezt finomkodva nevezni szokták: kompromisszumra – építeni
olyan, mint homokra építeni. A fekete fekete, a fehér fehér, a
zöld zöld. Kár úgy csinálni, mintha nem az lenne. Miként kár
az erőfeszítés, hogy elhitessék a világgal: belgák márpedig
léteznek. Nem léteznek bizony, még akkor sem, ha Julius Caesar
így nevezte egy iratában azt a harcias kis ókori törzset,
mellyel a
mai Belgium
területén találkoztak légiói.
Az
öregség bölcsessége
Ké
temelet magasságából nézem, de nem tudom levenni szememet az
öregasszonyról. 80 és 90 között járhat. Az utca másik oldalán
megy, az egyik kezében bot, a másikban retikül. Valami
disztingvált nyugalom lengi körül. Nincs jobb ige, azért írtam,
hogy megy, valójában majdnem áll: jó, ha 2-3 másodperc alatt
tesz meg egy métert. Olyan aprókat lép, hogy szinte nem is látni.
Elképzelni nem tudom, hogy honnan hová tart, és mikor fog megérkezni.
Meg fog érkezni? Amilyen lassú, olyan méltóságteljes. Sötét
ruházata, kalapja, tartása egykorvolt úrinőre utal. A tempó,
amellyel halad a körút felé, kényelmesen lehetővé tenné számára,
hogy nézegesse a kirakatokat, mégis csak előre néz, aztán
mindegyik előtt külön-külön megáll. Mikor elér a kirakat közepéig,
komótosan odafordul, nézegeti egy kicsit, azután kötelességtudóan
tovább indul. Néhány méter után újabb kirakat, újból megáll,
odafordul, nézi. Kivétel nélkül mindegyiket. Lehet, hogy azért
áll meg előttük, mert elfáradt, de gyanítom, inkább azért,
mert érdekli, amit lát. Ez egyben azt is jelenti, hogy
minden érdekli, hiszen még a fotós kirakata előtt is megállt,
és hosszasan nézte a reklámként kitett családi képeket.
(Emberemlékezet óta nem állt meg ember az előtt a kirakat előtt.)
De figyelmét nem kerülte el a férfidivatárús, a régiségboltos,
és a gyógynövényes kirakata sem. Mindenre volt ideje, energiája
és érdeklődése. Még a műszaki cikkeket áruló butik apró
kirakatába kirakott konnektorok és ipari mütyürök is tudtak
mondani neki valamit. Ugyan mit?
Ő győzött, én adtam fel előbb, elléptem az ablaktól,
nem vártam meg amíg elaraszol a bizsukat kínálgató üzlet
kirakatáig, amit nyilván ugyanúgy megnézett, mint az összes
előzőt. Aztán hirtelen rájöttem: egy utazót láttam, útban
a pályaudvar felé, aki búcsúzik, mert most még ideát van
ugyan, de indul odaátra, és még egyszer számba veszi, mi
mindent hagy itt. Emlékeket gyűjt, hogy odaát majd mesélhessen
az övéinek, akik várják, és mindenféléről faggatni fogják.
Az öregkor bölcsessége nem evilági, mert már a készülődés
bölcsessége. Sőt, néha már az útonlevésé.
Az
öregség ostobasága
A
kéziratokat egy nyugállományú egyetemi tanár küldte. Jócskán
benne van a korban, és nyilván unatkozik. Hajdanában körülötte
forgott a tanszék, a laboratóriumok csillogó kémcsövekkel,
vegyszerekkel, hűtővel, thermosztáttal és elektronmikroszkóppal
zsúfolt világa, most örül, ha rábízzák az unokáit. Szakterülete,
amelyben tekintélyét megszerezte, az egzakt tudományok körébe
tartozik, tehát nem filozopter, nem irodalomtörténész, nem a
humán tudományok professzora. Csakhogy sajnos hajlamos
megfeledkezni erről. Kisérőlevelében Tolsztojról ír: „Én
most fedeztem föl, hogy a nagy író pszichopata volt. Ma úgy
mondják a pszichiáterek, hogy személyiségzavarban szenvedett.
Ennek jeleit, szinte minden művében fel lehet fedezni. A téma kényes,
és a bölcsész kritikusok nem is értenek a pszichiátriához,
ezért nem is képesek rámutatni arra, mi a fals Tolsztoj művészetében.”
Tájékoztat arról is, hogy ő most teljes erővel beleássa magát
ezen hézagpótló munka elvégzésébe. Szerintem képes, és
megteszi.
Szőcs
Zoltán |
