|
 2007.11.30.
SiCKO
(Michael Moore filmje)
A SiCKO a Kóla,
puska sültkrumpli és a Fahrenheit 9/11 után Michael Moore
harmadik olyan dokumentumfilmje, aminek ő a forgatókönyvírója,
rendezője és producere. A filmjeiben oknyomozó riporterként
szereplő Moore mindig kényes témákat feszeget, nem fél ezekbe
a darázsfészkekbe belenyúlni. A SiCKO-ban az amerikai több-biztosítós
egészségügyi rendszert járja körbe, aminek bevezetését –
a Maszop enyhe húzódozása közepette – nálunk is könyörtelen
szívóssággal hajtja végre a Szadesz, ez a törpepárt. A SiCKO
olyan mozaikszó, ami játékos elemeket tartalmaz és fájdalmasan
mulatságos következtetésekre lehet vele jutni: a sick beteget
jelent, a CKO pedig a ’chief knowledge officer’ rövidítése.
Ez a kettő együtt sokféle képzelettársításra alkalmas:
nemcsak a beteget lehet alatta érteni, hanem a beteg biztosításáért
felelős embereket és hivatalokat is. A SiCKO-t először Európában
mutatták be, mégpedig május 19-én, a Cannes-i Filmfesztiválon,
az Egyesült Államokban június végétől vetítik, és ott
bombaként robbant, az első héten már több ezren látták.
Moore-t a legnagyobb tévécsatornák vitatkozós meg ’talk
show’, azaz beszélgetős műsoraiba hívták be, de sehogyan
sem tudtak fogást találni rajta. Hazánkban a SiCKO – közepes
érdeklődés mellett – október 25-étől látható az art
mozikban.
Michael
Moore blogjában 2006. február 3-án közzé tett egy felhívást,
amiben azok jelentkezését várta, akiktől biztosításuk ellenére
– mindenféle mondvacsinált indokkal – megtagadták a gyógykezelést.
Aznap már 3700 bejegyzést kapott, egy hét alatt pedig 25 ezren
keresték fel a honlapját, és számoltak be a velük történt méltánytalanságról.
Ezeket az eseteket dolgozza fel a filmben. Itt nem arról a közel
47 millió amerikairól van szó, akinek semmiféle biztosítása
nincs, hanem azokról, akiknek van, de biztosítójuk a legkülönbözőbb,
hajánál fogva előrángatott ürüggyel megtagadta a számla
kifizetését, mert azt a fajta kezelést nem tartotta
indokoltnak, hanem gazdaságtalannak és túl költségesnek. Például
ilyen eseteket láthat a közönség: egy úriembernek arról kell
döntenie, hogy a körfűrész által levágott középső és gyűrűsujja
közül melyik rehabilitálását kérje, mert a középső ujj
visszavarrása 60 ezer dollár, míg a gyűrűsujjé csak 12 ezer.
Miután ez a férfiú - Moore kesernyés megjegyzése szerint -
javíthatatlan romantikus, ezért a gyűrűsujja mellett
voksolt...Egy tehetős özvegy könnyeivel küszködve meséli el,
hogy az ura azért halt meg, mert a biztosító nem járult hozzá
a csontvelőátültetéshez, holott a férj öccse tökéletes
donor lett volna, de ez az eljárás még kísérleti műtétnek
számít, ezért a biztosító nem finanszírozza. Vagy azért nem
fizetett a biztosító, mert egy nő a jelentkezési lapján a jó
tíz évvel ezelőtti candida fertőzését nem tüntette fel, de
olyan hoppon maradt páciens is akad, aki maga varrja össze a sebét,
vagy akinek nem akarják elhinni, 22 éves korában rákos. Mindkét
fülére súlyos halláskárosodással született kislány számára
csak egy hallásjavító készülék árát akarja állni a biztosító.
A legfelháborítóbb és az amerikai önérzet, az óriásira
duzzadt birodalmi egó számára leginkább elviselhetetlen
azoknak a mentésben közreműködő civileknek és szakképzett
ápolóknak az esete, akik akkor kaptak felsőlégúti betegségeket,
amikor a leomló ikertornyok sebesültjeit látták el, mert
ezekkel a „nemzeti hősökkel” is igen szűkmarkúan bánik a
biztosítójuk.
 Moore
nemcsak bírál és meghökkentő sztorikat mutat be, hanem a kilábalás
mikéntjét is vázolja. Egyedüli üdvözítő megoldásnak az
alanyi jogon járó egészségbiztosítást találja. Szinte
paradicsomi képet fest a kanadai, az angol és a francia egészségügyről,
ahol mindenkit a legmagasabb szinten látnak el, függetlenül attól,
hogy van biztosítása, vagy nincs. A film akkor fordul át az
abszurdba, és válik már-már hihetetlenné, amikor Moore és
kis csapata Kubába, az ősellenség, Fidel Castro szakadt országába
látogat, ahol a málló vakolatú havannai közkórházban
aranyos ápolónők és készséges orvosok ingyen – azaz a
kubai adófizetők pénzén – gyógykezelik azokat a szegény
jenkiket, akikkel olyan csúnya módon kibabrált a biztosítójuk.
Moore
nem rejti véka alá politikai meggyőződését, a republikánusokat
mind egy szálig szörnyetegnek láttatja, élükön a patás főördöggel,
magával G. W. Bush-sal, de Nixon vagy Reagen elnök sem különb
mostani utódjától. A demokraták viszont mennybe mennek, a férfiak
mindannyian félelem és gáncs nélküli lovagok, a férje első
hivatali ideje alatt az egészségügyön változtatni akaró, de
abba belebukó Hillary Clinton pedig nem más, mint egy földre szállt
angyal, akinek a profitorientált biztosítók levágták a szárnyait,
ezért 1996-tól 2000-ig már csak a jótékonykodás meg az óvodaátadás
klasszikus ’first Lady’ szerepeiben pózolhatott. Moore szándéka
nyilvánvaló: az a járható út, ha az egészségügyi ellátás
nem a pénz függvénye, hanem a kölcsönös szolidaritáson
alapul. A SiCKO érzelmi és értelmi hatásából sokat levon,
hogy példái túlzók, a rosszak túl sötétek, a jók pedig
hihetetlenül idilliek. Mindenestre, nem ártana, ha az összes
hazai, legfőképp az egészügyet piaci alapokra helyezni akaró
honatya és honanya megnézné...
Dr.
Petővári Ágnes
|
