|
 2007.11.30.
Baudelaire
ürügyén
150
évvel ezelőtt jelent meg A romlás virágai, s vele együtt
kiállíttatott a modern európai líra születési anyakönyve.
Az évforduló feltétlenül indokolja a Petőfi Irodalmi Múzeum
kétteremnyi Baudelaire- megemlékezését, amelyet csak üdvözölni
lehet. (A rendezőknek talán egy kissé többet kellett volna
koncentrálniuk Baudelaire személyére magára, és kevesebbet a
kortársakra, de ez csak afféle kötözködés.) A kiállításról
hazafelé menet nem is annyira a zaklatott idegzetű Charles
Baudelaire-en járt az eszem – aki egész életében „jelképek
eredején át” rótta útjait, semmint az a véletlen jelképesség,
hogy az irodalmi múzeum egymásba nyíló termein át a Petőfi-kiállításon
keresztül vezetett az út Baudelaire-hez. Ha kronológiailag nézzük,
akkor ez roppant helyénvaló, csakhogy nekem éppen az a problémám,
hogy nem tudok mit kezdeni a ténnyel: Petőfi és Baudelaire kortársak
voltak. Sőt, Baudelaire egy kicsit előbb is született. Mégis,
el lehet-e képzelni egymástól eltérőbb személyiségeket, el
lehet-e képzelni azt, hogy az élet és a történelem zűrzavarában
a mi Petőfink és a párizsi kokainisták Pimodán Hoteljének
lakója, Baudelaire találkoznak valahol és négy-öt mondat erejéig
eltársalognak? Ugyan miről? Baudelaire maga a spleen, a
depresszió, az elidegenedés, a közelítő XX. század, Petőfi
maga a kirobbanó
lelkesedés, a Szabadság és a Szerelem megszállottja, a távolodó
1789. Ez a két ember tűz és víz, szépen bizonyítva azt, hogy
a kortársi mivolt semmivel sem meghatározóbb kategória, mint
az ízlés, a modor vagy a stílus. Legalább ilyen árulkodó,
hogy Petőfi életében nem hallotta, nem írta le Baudelaire nevét,
viszont gyermekes rajongással istenítette azt a Béranger-t,
akit ma már francia honban sem emleget senki. Mi itt – hála
Petőfinek – többet emlegetjük, mint ők odahaza. Miért van
ez így? Miért, hogy az ötcsillagos magyar költőtábornok, Petőfi,
egy francia költőtizedesért lelkesedik, ha nyugat felé tekint,
míg a vele egyenrangú Baudelaire-t nem ismeri? Tudom, Petőfi
korai halála nagyobb részt választ adhat ezekre a kérdésekre,
de azért marad itt kérdőjel, már csak azért is, mert nem
egyedül Petőfire jellemző ez a rangon aluli eszményképválasztás.
Ady például parttalan lelkesedésében azzal a Jehan Rictus-szel
(a.m.: „Vicsorgó”) kompromittálta magát, aki
Gabriel Randon néven 1867-ben – Baudelaire halálának
évében – született, és finoman szólva is lezüllött életet
élt, elpróbálta a XIX.-XX. századi Villon-kodás lehetőségeit,
miközben írta durva argókkal teleaggatott, hosszú verseit,
amelyek nyíltan lázító, kommunisztikus eszméket hirdettek.
(Nincs rá adatom, de nagyon meglepne, ha ez az ember nem lett
volna zsidó.) Ady úgy rajongott érte, mint senki más kortársért.
Emőd Tamás emlékezése szerint már 1903-ban, Nagyváradon
megmérgezte őt Léda a Rictus-kultusszal: „Cigarettáját
hosszú szipkából szívja, és egyiket a másikról gyújtja, s
Verlaine-ről, Baudelaire-ről, Rictus-ről beszél.”
Léda szerepe végig fontos marad Ady Rictus-imádatának
kialakulásában, ugyanis segítsége nélkül a franciául gyengén
beszélő Ady nem is értette az utcai szlenggel, argóval ékes
Rictus-i nyelvezetet. Révész Béla is jelen volt, amikor párizsi
tartózkodásának első heteiben Léda elvitte őt egy
Montmartre-i kabaréba, ahol Rictus fellépett. Először és
utoljára személyesen itt találkozott a bálványozott
Rictus-szel, aki látható közönnyel parolázott a kelet-európai
rajongóval. A költő – aki talán Európa legnagyobb költője
volt akkortájt -, egy tehetségben, jelentőségben, súlyban mélyen
alatta álló, valójában jelentéktelen, azóta teljesen
elfelejtett, francia kollegájáról képpes leírni ezt a képtelenséget
1903 decemberében – tehát már párizsi útjai előtt is! –,
egy Somló Bódognak címzett levelében: Jehan Rictus az én
meg nem született dalaimat megírta.” Még szerencse, hogy
erre való hivatkozással, Ady nem hagyta abba a versírást. Miközben
ezek a sorok íródtak, más tanulmányaiban hosszasan fejtegeti,
hogy mennyire utálja, unszimpatikusnak, irodalmilag üresnek találja
az „ügyes sikerlovag”, Rostand-ot. (Nem tévedés, a Cyrano,
a Sasfiók és a többi remekmű alkotójáról van szó.)
De ne piszkáljuk tovább Adyt, hiszen a magyar irodalom
nagyjainak értéktévesztése szinte mindenkinél kimutatható.
Maradjunk a Baudelaire-témánál. A romlás virágainak
első fordítói között Ady is felvonultatható lenne, bár ő
igazából véve, mint műfordító jelentéktelen. Túl autonóm
és zabolátlan alkotó ő ahhoz, hogy bárkit is fordítgasson.
Baudelaire-t leginkább György Oszkár, Szabó Lőrinc, na és
persze Babits jóvoltából olvashatunk magyarul. Kosztolányi
kezdetben még nem tartozott a lelkes fordítói csoporthoz: ő
ugyanis – maradjon ez köztünk - nem tartotta nagyra
Baudelaire-t. Nem látott benne túl nagy fantáziát. Később, látván,
hogy Babits és a többiek milyen feltétlen alázattal és energiával
fordítják, beszállt a munkába, de nem annyira a
Baudelaire-szeretet, mint inkább szakmai becsvágya ösztökélte.
Mindettől függetlenül ezek a fordításai is kiemelkedő remekművek.
Ami engem illet, a Petőfi Múzeum Baudelaire-kiállításáról
leginkább a költő azon személyes tárgyainak hangulatát
vittem magammal, amelyek két üvegszekrényben kerültek bemutatásra,
és egykoron a Szent Lajos-szigeti Pimodán Hotel szobájának
berendezési tárgyai voltak. A tárgyak, noha némák, nagyon
indiszkrétek és árulkodók tudnak lenni. Na és még valamit.
Bacsányi figyelmeztetése, az, hogy a magyarság szellemi életének
elöljárói és élharcosai, vigyázó szemüket vessék Párizsra,
természetesen aktuális volt és aktuális maradt a mai napig.
Csakhogy ez a tekintetirányító orientáció, minden nyilvánvaló
jószándéka ellenére is néha vakvákányra fut: Párizs felé
nézve Petőfi Béranger-t látja, Baudelaire-t nem, Ady Rictus-t
dicséri, Rostand-t szidja, Kosztolányi elmenne Baudelaire
mellett, ha nem látná, hogy Babits megáll előtte, Illyés
Gyula pedig Párizs költészetéből Paul Éluard-t és Aragont
tekintette non plus ultrának… Úgy tűnik, mi magyarok,
nyugaton járva mindig csak azt vesszük észre, amit észrevenni
akarunk.
Persze Bacsányi tanácsa nem avult el ma sem, vessük vigyázó
szemünket Párizsra, de azért nem árt tudni: a ritka, gyakran
rejtőzködő értékek mellett – ilyen volt hajdanán A romlás
virágai - ott is megtalálható az álértékek csimborasszója.
Pontosabban szólva: ott található meg igazán.
Szőcs
Zoltán
|
