|
 2007.10.05.
Volt
egyszer egy Nemzeti
Szersén
Gyula színművész
1940. november 22-én született Budapesten. A Színház –és
Filmművészeti Főiskolán 1965-ben kapott oklevelet, de már
1958-tól szerepelt az Állami Déryné és a Vígszínház színpadán.
1965-től 2002-ig a Nemzeti Színház tagja. Elegáns színpadi
jelenség, korábban a fiatal hősöket, a jelentős jellemfigurákat
állította színpadra. Sok filmben és tv-játékban szerepelt. Jászai
Mari-díjas (1986). Színházi szerepei – a teljesség igénye nélkül
- : Ephesusi Antipholus (Shakespeare: Tévedések vígjátéka); Páris,
Montague (Shakespeare: Rómeó és Júlia); Stokes (Németh L.:
Husz János); Tar Dezső (Örkény I.: Sötét galamb); Gaston (Wesker:
A konyha); Hunyadi László (Vörösmarty: Czillei és a
Hunyadiak), Dr. Kopjáss István (Móricz Zs.–Thurzó G.:
Rokonok); Vidal (Illyés Gy.: Tiszták); Vazul (Szörényi L.–Bródy
J.: István, a király); George McBrain (Griffiths: Komédiások);
Bálint (Goethe: Faust); Tarkainges (Kornis M.: Halleluja); Adrian
(Shakespeare: A vihar); Fejedelem (Vörösmarty M.: Csongor és Tünde);
Gergely páter (Márai: Kassai polgárok); Don Salluste de Bazan
(Hugo: A királyasszony lovagja); Mr. Chasar (Karinthy F.: Leánykereskedő);
Oronte (Moliere: A nők iskolája); Robert Stuart (Emmet Lavery:
Az úr katonái). Filmek:; Királygyilkosság; Uborkafa; Sodrásban;
Így jöttem; Hekus lettem; Hogyan szaladnak a fák; Szegénylegények;
Szívzűr; Rossz emberek; Fényes szelek; Képzelt beteg; Tündérlaki
lányok; Villon. Tv-sorozatok: Petőfi; Széchenyi; Rózsa Sándor.
-Ötéves volt a főváros ostroma idején. Vannak emlékképei
abból az időből?
- Csupán halványak.
Apám, aki kerékpár és varrógépműszerész volt, katonaként
szolgált a II. világháború alatt. Egy műszaki alakulthoz
osztották be. A világégés alatt csak akkor láthattam, amikor
szabadságon volt. Édesanyám, aki varrónő volt, 1945. január
5-én szülte meg második gyermekét. A háborús időszak alatti
terhesség édesanyámat nagyon megviselte; 1947-ben elhunyt. Az
ostrom alatt a rákosszentmihályi Ida utcában egy olyan házban
laktunk, amelynek hatalmas udvarán hol az egyik, hol a másik
hadsereg adott alakulata tanyázott. Románok, magyarok, németek,
oroszok főztek és abrakoltattak ott. Odahordták az összes
szerzett, lopott holmit. Csak az egyenruháról tudtam megismerni,
hogy az illető melyik hadsereg katonája.
-Édesapját a háború
után érte valamilyen retorzió?
-Mivel amerikai fogságba került, gyanús elemnek számított,
így nem tudta folytatni mesterségét. A konjunktúra miatt átállt
vaskémény szerelőnek, ugyanis téglakémények nagy részét
lebombázták a háború alatt. A magánszektorban dolgozott.
Nagyapámé volt a cég, s családi vállalkozásként
bedolgoztak. Nem tiltották meg az ún. maszekolást, mert munkájukra
szükség volt a háború utáni időben.
-Édesanyja halála
után ki segített a gyermekek nevelésében?
-1945-től két házvezetőnk volt, majd ’49-ben – akkor
már tízéves voltam - édesapám újra megnősült. Nagy volt a
korkülönbség apám és az új asszony között.
-Könnyű volt
megszoknia ezt a szituációt?
-Nem. Nagyon nehéz volt. Abból a családból 18 éves
koromban el is kerültem. Második féltestvérem születése idején
már önálló életet éltem.
-Ki, vagy mi adta meg az indító lökést a színpad irányába?
-A Corvin Gimnáziumba
jártam középiskolába, ez akkor egy nagyon híres és humán beállítottságú
intézmény volt. Ógörögöt és latint is tanítottak. Ott ért
minket ’56. Az indíttatást a gimnázium irodalmi köre adta. Már
akkor nagyon sokszor szavaltam verseket, s felléptem a színjátszó
kör rendezvényein. A színpad irányába „terelt” a templomi
liturgia is. Általános iskolás korom óta vallásos közegben
nevelkedtem, hatévesen már ministráltam. A ministránsruha volt
az első „jelmezem”. Annál szebb színpadot, díszletet, zenét
és világítást, ami a templomban van, el sem lehet képzelni. A
színpadi kép sokat jelentett számomra. Nagyon keveset jártam
Operába, de emlékszem Oláh Gusztáv színpadtervére, s arra
is, hogy a függöny szétnyílása után magát a díszletet
tapsolták meg. A Nemzeti Színházban is megfigyelhettem ezt
Varga Mátyás díszleteivel kapcsolatban.
-Szerepelt pásztorjátékokban
is?
-Hogyne. Játszottam betlehemi játékokban, sőt a templomi
kórusban is énekeltem.
-Gimnazistaként már elhatározta, hogy színész szeretne
lenni?
-Igen. Nagyon szegény családból származom, otthonunkban
kevés könyv volt, így a cserkészkönyvtárba jártam. Még azt
a fajta a szépirodalmat olvastam, ami már nincs divatban. Az általam
olvasottak nagy részét már csak antikváriumban lehet megtalálni.
Ezek a könyvek meghatározták morálomat, életritmusomat.
-Fellépett iskolai
ünnepélyeken is?
-Igen, és az
egyik ilyen fellépésemnek súlyos következménye lett. 1957. március
14-én az iskolai ünnepségen elszavaltam Petőfi A nemzethez c.
költeményét. Ebben van néhány olyan sor, ami nem tetszett
azoknak, akik 1956 óta árgus szemekkel figyelték tevékenységemet.
Aznap négy diáktársammal együtt letartóztattak. Megtalálták
addigra azt az 1956. október 23-án készült fotót: egy
teherautó platóján állunk a Sztalin-szobor ledöntésekor.
Bolond fejjel, nem számítva a következményekre - rajtunk volt
a Corvin-emblémás diáksapka. Nem igazán tudtak mit rám bizonyítani
azon kívül, hogy ott voltam, így három nap múlva el is
engedtek.
-’56-ban ki hívta
ki az utcára?
-Október 23-án tanítási nap volt Mátyásföldön. Az órák
után HÉV-vel hazamentünk, s a rádióból értesültünk arról,
hogy valami készülődik. Délután jött egy osztálytársam
azzal: megindult egy mozgalom, melyet fiatal egyetemisták
szerveznek. Beutaztunk az események helyszínére, a Baross téren
csatlakoztunk a tömeghez és csakhamar odakeveredtünk a barátaimmal
a városligeti Sztalin-szoborhoz. Akkor már javában bontották,
a nyakában drótkötelek lógtak, amelyeket egy teherautóhoz erősítettek.
De az üres teherautó nem boldogult a súllyal, ezért a sofőr
szólt néhányunknak, hogy szálljunk fel a platóra nehezéknek.
Így sikerült ledönteni a generalisszimuszt. Az utolsó HÉV-vel
haza is mentünk. Semmiféle fegyveres akcióban nem vettem részt.
-Sosem dicsekedett
ezzel a „forradalmi múltjával”. Mi ennek az oka?
-1956-os cselekedetemet nem tartom forradalmi tettnek.
Elveim vannak, melyekhez ragaszkodom. Nem vagyok az a fajta
figura, aki mindenhova bekopogtat, hogy előnyökhöz jusson.
-’56 az oka
annak, hogy eddig „csak” Jászai-díjban részesült?
-Történt, hogy Pozsonyban turnézott a Nemzeti Színház.
Az előadáson ott volt Aczél elvtárs is, aki a közreműködőkkel
kezet fogott. Bemutatkoztam neki; mire ő: Aha, maga az a Szersén!
Később volt igazgatómtól megtudtam, hogy a káderlapomra
valami bizonyosan rákerült, mert Aczél György húsz éven
keresztül kihúzta a nevemet a Nemzeti Színház kitüntetésre
felterjesztett művészei közül. Csak miután őt leváltották,
1985-ben kaptam meg a Jászai Mari-díjat, pedig kilencszer voltam
felterjesztve.
-Már 19 évesen játszott
a Déryné Színházban. Ki hívta oda?
-Senki sem hívott, egyéni elhatározásom volt. Előtte a
Rákosfalvai Egyesült Gyógyszergyárban klorocidot gyártottam,
mint frissen érettségizett fiatalember. Nagyon veszélyes
munkahely volt. Közben felvételiztem a Színművészetire.
Politikai felvételi is volt akkoriban, s mivel a gyárból nem
kaptam jó minősítést, így otthagytam ezt a munkahelyet, és
elmentem díszítőnek a Déryné Színházba. Ábrahám Pál
Hawai rózsája c. operettjében már egy kis szerepet is játszhattam.
Történt: megbetegedett az egyik színész, s beugrottam egy
nagyobb szerepre. Ezt követően átminősítettek színésszé. Még
ezt megelőzően Vecsésen a Jókai Szabadtéri Színpadon több
darabban játszottam, így az Aranyvirágban, a Bástya sétány
77-ben és a Nők iskolájában is. Ezt a nyári szabadtéri
rendezvényt, melyben félamatőr társulatok léptek fel, a Földművesszövetkezetek
Országos Központja finanszírozta. 1960-ban elhívtak a Vígszínházba,
mint segédszínészt kisebb szerepekre. A Vígszínházban Tordy
Géza játszotta az Aki szelet vet c. drámában az egyik főszerepet.
Mivel kibicsaklott Tordy lába, s vérömlenyt kapott, így be
kellett ugranom ebbe a szerepbe. Sikerem volt, mert ezután hét
nagyobb szereppel jutalmaztak meg. Az 1960-as rehabilitáció után,
1961-ben már nem is kellett felvételiznem, hanem a Vígszínházból
egyenesen felvettek a Színművészetire. Szerencsémre, amikor mi
végeztünk, akkor oldották fel a kötelező „két év vidéket”,
így Pesten maradhattam. Igaz, a Madáchban voltam gyakornok, a
Nemzeti Színházba kerültem Marton Endre, Both Béla és Major
Tamás kérésére.
-Mi volt az első
alakítása a Nemzeti Színházban?
- Tennessee Williams Az ifjúság édes madara c. művében
játszottam Stuffot a Katona József Színházban, ami akkor a
Nemzeti kamarája volt. Később Tom Juniort is alakíthattam. Ez
volt az első és utolsó találkozásom Mezey Máriával. A férfi
főszerepet Sinkovits Imre játszotta.
-A diploma után rögtön a Nemzeti Színház tagja lett.
Milyen érzés volt először belépni a művészbejárón azzal a
tudattal, hogy ebben a teátrumban valóban a nemzet színészei
dolgoznak?
-Az év tavaszán
robbantották fel a színház épületét, mikor végeztem, így
egy nem létező Nemzeti Színházhoz szerződtem. Először a
jelenlegi Thalia Színház helyén játszottunk, majd 1966-ban kerültünk
a Hevesi Sándor téri épületbe, amely most Pesti Magyar Színház.
Már a Hevesi téren játszhattam el életem első meghatározó főszerepét,
Hunyadi Lászlót a Czillei és a Hunyadiakban. Bármerre néztem
a színpadon, mindenütt Kossuth-díjas művészt láttam. Lukács
Margittal, Kállai Ferenccel, Agárdy Gáborral és Szendrő Józseffel
játszhattam együtt. Ez a szerep nagy megtiszteltetést jelentett
számomra. Vörösmartynak ezt a darabját majdnem 250 alkalommal
játszottuk. Még Helsinkiben is turnéztunk vele. A régi Nemzeti
Színház hosszú évekig támadások kereszttüzében állt. Nem
volt véletlen a robbantás; örökös igazgatóváltozások
jellemezték az ott töltött évtizedeimet - hét igazgatóm volt
a negyven év alatt. A hatalom mindent elkövetett annak érdekében,
hogy a Nemzeti ne tudjon rendesen működni. Korosztályom majdani
sírba szállásával lassan elmúlik a színház eredeti
szellemisége is.
-Hogyan lehetne definálni ezt a szellemiséget?
-Nehezen…Marton Endre volt az első, aki behozta a nyugati
irodalmat, de leporolt sok olyan magyar klasszikust is, ami
hihetetlen nagy sikerrel ment a színházban. Ide tartozik a már
említett Vörösmarty dráma, a Csák végnapjai és a Mózes is.
Az utóbbi négyszázszor ment a teátrumban.
-Nem érzett keserűséget azért, mert nem hívták el a
Duna-parti teátrumba?
-Miután tabula rasa történt, senkit sem szerződtettek a
régi társulatból. Érdekes: soha nem olvastam az új Nemzeti működéséről
– gondolom, mert nem is jelent meg - egy elemző cikket sem. Ott
is eljátszottak elég sok magyar klasszikust. Kíváncsi lennék:
mennyi előadást értek meg, milyen volt a közönség reakciója,
milyen volt a kritikai visszhang? Mélyen hallgatnak mindenről.
Miért e hallgatás? Míg egy musical fogadtatásáról örömódákat
zengnek, addig az új Nemzeti klasszikus magyar darabjainak
bemutatóit síri csend kíséri. Tán nem akarnak valakit egyesek
rossz színben feltüntetni?
-Mikor létrejött a Pesti Magyar Színház, már nyugdíjas
volt?
-Igen. Még eljátszottam azokat a szerepeket, melyekre
leszerződtem, majd elhagytam a teátrumot. Ez már nem az én színházam
volt. Feleki Kamill még 1986-ban nyilatkozta azt a Képes Hét
36. számában, hogy a színház, mint olyan megszűnt. Ez a
nyilatkozatot bekereteztettem; ott lóg a falon az íróasztalom
felett. Igaza volt, mert elvesztették a színházak a
profiljukat. Azelőtt a néző tudta: ha elmegy egy adott teátrumba
milyen típusú darabokat láthat. Tessék csak kinyitni a Pesti Műsort!
Musical, operett, táncszínház! Csak elvétve találkozhatunk
klasszikus darabokkal. A Pesti Magyar Színház másfajta színészetet
kíván és másfajta igényeket akar kielégíteni, mint a régi
Nemzeti. Nem mondom azt, hogy egy színésznek nem kell tudni énekelni
és táncolni. Én még tanultam lovagolni, vívni, sőt társastáncot
és szalontáncot is.
-Kényszerült-e
valaha művészi kompromisszumra?
-Soha.
Nem is voltak szerepálmaim. Egy hármas törvényem van: pontosság,
kondicionáltság és felkészültség. Ma is koncentráltan
mindig az aznapi munkára figyelek. Nem szabad sírni, hosszú időre
előre tervezni, mert az álmodozások általában csalódással
szoktak végződni. Manapság szokás másoktól várni azt, hogy
elérjünk egy bizonyos szintet. Hamvas Béla írta egyszer: „ Társadalomnak
nevezzük azt az emberi közösséget, amelyben mindenki abból él,
hogy a másiktól saját elintézetlen ügyeit kéri számon.”
-Ha már a kondíciót említette…Jól tudom, hogy
fiatal korában szeretett focizni is?
-Hogyne, még negyvenévesen is. Majdnem minden vasárnap játszottunk,
és szerdán a BVSC-pályán edzőmeccs is volt. A Színészválogatott
tagja voltam. Tavaly – a 80 éves a Színészválogatott rendezvény
alkalmából – az Elektromos pályáján névre szóló dresszt
kaptam.
-Nem csak színházban
lép fel, hanem pódiumokon is…
-Hála Istennek volt egy olyan beszédtanárom, Gáti József,
akinek ma is áldom a nevét. Kiváló pedagógus volt, megtanított
a verselemzés csínjára-bínjára. Mikor kijöttem a főiskoláról
300 verset tudtam. A színház után a legnagyobb szerelmem a pódium,
a versmondás. Miután eljöttem a Hevesi térről főleg pódiumesteken
lépek fel, de játszottam színdarabokban is Hódmezővásárhelyen,
a Karinthy Színpadon, a Piccoloban és Budaörsön is. Igaz, már
csak módjával, és csak azokra a szerepekre mondok igent,
melyeket szeretek. Régebben sokat hívtak a Rádióba is, de az
átszervezések és a pénzhiány miatt sok műsor megszűnt, így
ma már csak archívumról vagyok hallható.
-Tehát nem unatkozik, és akkor a szinkronról még nem
is beszéltünk…
-Azt, hogy a
szinkront megtanultam szintén Gáti Józsefnek köszönhetem. Ma
már fejlettebb technikával dolgozunk, mint régebben, így
felgyorsult a tempó. Mivel rengeteg TV-csatorna van hazánkban,
szinte törvényszerűleg a mennyiség lett a meghatározó a minőség
rovására. Szerencsére kiváló külföldi színészeknek „kölcsönöztem”
magyar hangot. Charles Bronson, Anthony Hopkins, Michele Placido
és David Shucet szinte már „hozzám nőttek.”
-Minden ember életében előfordulnak rossz dolgok.
Hogyan keres megoldást?
-Nyugdíjasként
már csak májusig dolgozom, majd lemegyek a Velencei - tó partján
lévő kis nyaralómba, ahol akkumulálódni tudok. Amiket a munkával
teli hónapokban nincs időm elolvasni, azokat összegyűjtöm, és
leviszem a nyaralóba. Őszre annyira feltöltődök : alig várom,
hogy dolgozhassak. Addig szabad élni, amíg dolgozni tud az
ember.
-Ez
azért kegyetlenül hangzik…
-Elismerem,
de ez nem csak az én megállapításom. József Attila írja
ugyanerről a gondolatról 1937-ben a Hazám c. versében –
direkt rövidítve mondom - : „édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!… adj emberséget az embernek. Adj
magyarságot a magyarnak… Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!”
Medveczky Attila
|
