|
 2007.10.05.
Szophoklész:
Philoktétész
(Stúdió
„K”)
A Stúdió
„K”, ez a „klasszikus-kortárs kisszínház” Ferencvárosban,
1995-ben alakult meg mint hivatásos alapítványi színház.
Tizenegy évig a Mátyás utcában tartották előadásaikat, majd
2006-ban átköltöztek a Ráday utcába. Saját megfogalmazásuk
szerint nevükben a „K” azt fejezi ki, hogy ez egy
„folyamatos képzésen, kreativitáson, kísérletezésen,
kapcsolatépítésen” fáradhatatlanul dolgozó műhely, ahol a
„különleges konfliktusokat kíméletlenül keresik, kíváncsian
és kritikusan kutatják”. Befogadószínház is, szívesen látnak
vendégül más együtteseket. Évente 160-170 előadást
tartanak, aminek a fele gyermekeknek szól. A felnőttek számára
pedig klasszikus és kortárs szerzők műveit tűzik műsorukra.
Legutolsó bemutatójukat szeptember 14-én tartották, ekkor
Szophoklész Kr. e. 406-ban írt tragédiáját, a Philoktétészt
mutatták be.
A
kilencven esztendőt megért, boldog életű Szophoklész (Kr. e.
496-406) munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet
fejlődésének tetőpontját. Több, mint 120 darabot írt, a drámaíró
versenyeken 24 győzelmet aratatott. Ránk maradt hét tragédiája
közül három a trójai, három a thébai mondakörből meríti témáját,
egy pedig Héraklészről szól. A Philoktétész cselekménye egy
cseppet sem bonyolult. Trója alá a görög hajóhaddal együtt
vonul Philoktétész, aki nyilát Héraklésztől kapta. Ennek a
nyílnak olyan ereje van, hogy sohasem téveszti el a célt.
Csakhogy a hős lábát megmarja a mérges kígyó, fájdalmas üvöltését
a sereg nem bírja hallgatni, orrukat pedig facsarja a sebből áradó
bűz. Odüsszeusz tanácsára kiteszik Lémnosz lakatlan szigetére,
és magára hagyják. Eltelik 10 év, az akhájok hiába ostromolják
Ilion széljárta várát, nem képesek elfoglalni, pedig már a
legnagyobb hős, Akhilleusz is meghalt. Hétkapujú Tróját csak
akkor tudják bevenni, ha varázsíjával Philoktétész is harcba
száll. A leleményes Odüsszeusz vezetésével kis csapat érkezik
a vérig sértett és súlyos állapotban lévő Philoktétészhez.
Odüsszeusz cselhez folyamodik, ugyanis Philoktétész őt nem látná
szívesen, nem is hallgatna rá, ezért a gyorslábú Akhilleusz
fiát, Neoptolemoszt rábeszéli, a görög győzelem érdekében
hazugsággal vegye rá Philoktétészt, hogy hajózzon el velük
Trója alá. Az ifjú eleinte vonakodik, de végül mégiscsak
megteszi, amit kérnek tőle, a kelepcébe csalt Philoktétész
pedig magatehetetlenül vonszolja magát fel a hajóra. Szophoklész
mondanivalója világos, és bizony ma is aktuális: a szándékos
félrevezetésen alapuló érvelést és a vele elért eredményt
semmivel nem lehet magyarázni. Valótlanságok állítása
semmilyen célt nem szentesíthet, még abban az esetben sem, ha
az úgynevezett jó ügy érdekében történik is. A hazudozó bárhogy
is mentegeti magát, csűri-csavarja a szót, csak a hamis következmény
számít. De a rendező itt nem áll meg, mert Szophoklész 2500
éves üzenetét kevésnek érzi, ezért kibővíti Heiner Müller
NDK-ás német író 1958-ban és John Jesurum amerikai író
1983-ban közzétett azonos című drámájának szövegével,
cselekményrészleteivel meg morbid szójátékokkal. Ennek a két
szerzőnek a művéből vett részletek olyan szervetlenül
fityegnek az előadás testén, mert megtörik annak gondosan felépített
ívét. A járásra képtelen Philoktétésztől ez a szóvicc
hangzik el: én még egy kicsit lábatlankodom itt. Az is furcsán
hat, amikor Odüsszeusz rákiabál Philoktétészre: Kelj fel, és
járj!, vagy a cinikus Odüsszeusz foghegyről odaveti a porig sújtott
Philoktétésznek: ez bizony egy gyönyörű barátság kezdete.
Koltai M. Gábor rendező akciójelenettel zárja a drámát. A félholt
Philoktétész agyonveri Odüsszeuszt és megfojtja Neoptolemoszt,
és mint aki jól végezte a dolgát, diadalittasan körbenéz,
akkor belibben Héraklész, csillámporral feltámasztja az
elhunytakat, és kitűzi a görög zászlót az íjra. A darab végén
Philoktétész, Odüsszeusz, Neoptolemosz, Héraklész úgy
vigyorog, mint az idióta. A zárójelenetig a közönség pisszenés
nélkül figyel, átadja magát a főszereplő jelleméből áradó
és tetteiből következő hatásnak, sajnálat, sőt együttérzés
alakul ki benne, és csak azon az egy-két beköpésen szisszen
fel, az utolsó percekben viszont harsányan röhög. A színészek
játéka kifogástalan, csupán a Neoptolemoszt alakító Kovács
Krisztián tud csak időnként a többiek méltó partnerévé válni.
Mucsi Zoltán Philoktétésze az a nagyformátumú hős, akivel
megannyi méltánytalanság esik meg, és mégis képes fölülemelkedni
azokon. Egyszerre gyarló földi halandó és emberfeletti erővel
rendelkező hérosz. Odüsszeuszt Huszár Zsolt menedzsernek jeleníti
meg, aki mindenkit hasznossági helyi értékén kezel. Menszátor
Héresz Attila a kar és Héraklész kettősét viszi fel a színre.
Alakításának súlya van, akkor is ha csak a háttérben
varrogat, vagy amikor ugrabugrálva tüsténkedik. Óhatatlanul fölmerül
a kérdés, miért kell a katarzistól megfosztani a nézőket, és
bohózatba fullasztani a dráma végét? Azért netán, hogy a
publikum tagjainak eszébe ne jusson a dráma és napjaink egyes történése
között valamiféle párhuzamot vonni? Nehogy Neoptolemosz szégyentelen
blöffölése bárkiben is fölidézze az őszödi sóderolás
mosdatlan szájú hazudozóját?
Dr.
Petővári Ágnes
|
