|
 2007.10.05.
Most
van esély a nemzeti újjászületésre
Szeptember
29-én, mint húsz évvel ezelőtt – a lakiteleki találkozón
peregnek a szavak, hömpölyögnek a mondatok, mind forróbb a
levegő. Odakint merítésre kész a kondér, fa alatt hűsölnek
a szódásüvegek, nemsokára enni fog itt a vitában fáradt
sereg. Mint húsz éve – de mégis egészen másként. És ahogy
akkor sem, most sem a szakácsremeklés, a pörkölt volt a főszereplő.
A Kölcsey Házban és odakint is sokaság. A Népfőiskolán nem
szokatlan ez, de most még valami hangsúlyosan ünnepi is
ideereszkedik az épületek keretezte hatalmas négyszögbe. A nap
is beköszön, nyarat idéz a meleg, de a várakozásban van már
valami őszi; talán a múltidézés adja ezt. A húsz éve
idesereglett száznyolcvanegyekre kell most emlékezni. Közülük
jó néhányan már csak a gondolatainkban vannak jelen. A
"nomád nemzedék" azonban – ez Csoóri Sándor szóleleménye
– javarészt kitart. És most legalább ezerszáznyolcvanegyen
vannak Lakiteleken. Lezsák Sándor udvarán 1987. szeptember 27-én
még egy sátor alatt, egy asztalnál ült Konrád György és
Csengey Dénes, Elek István és Lengyel László, Csurka István
és Pozsgay Imre és sokan még. Elek, Csurka és Pozsgay itt van
most is, Csengey Dénes már nem lehet, mert meghalt, Konrád és
Lengyel pedig nincs itt, mert nincs itt, pont. De mégsem illik a
mondatvégre a pont, mert nincs készen az, ami két évtizede itt
elkezdődött. A találkozó előtt Lezsák Sándor megadja az
alaphangot: emlékezni, emlékeztetni kell, ám nincs mit ünnepelni
– mondta; és így lett. A kertben sétálók, az előadások közönsége,
az istentiszteleten részt vevők megilletődöttséget hordoznak,
szomorúságot, ám ellenpontként ott van a sok szívből jövő
köszöntés, a rég nem látottak találkozása, a derűs emlékezés.
Időutazás. Sára Sándor dús szakállából előbukkan a
mosolya. Fenemód megvénültél, mondja valakinek. Te meg már változni
se tudsz, szól a riposzt. Változtak, küllemben. De a szellemi bázis
ma is a régi. Gyarmati Dezső vág át a téren, holdudvar körülötte.
A sportlegenda nyolc évtizedet hordoz, de tartása ugyanaz, ami
mindig is volt: ’56-ban például, amikor a zászlónkat mutatta
föl – nemcsak a sportvilágnak.
-Én
nem voltam itt húsz éve – mondja a nógrádi Bérci László
agrármérnök, de most olyan érzésem van, mintha itt lenne az a
sátor, az a hangulat. Csak a hit mintha megcsappant volna kicsit.
Újra kell töltekeznünk. Némethné Judit meg a férje, Vince köszönti
az újonnan érkezőket. Örömük őszinte, mindenkit név
szerint üdvözölnek. Olyan régi tagjai ők ennek a családnak,
tán nem is tudni már, mikor kötelezték el magukat ide, csak az
biztos, hogy meddig: mindvégig. Emlékek, történetek, a legtöbb
mondatot sóhaj keretezi. Ott tartunk, mint húsz éve – mondja
keserűen Drippeyné Szűcs Katalin, és ugyanezt kérik számon
az eltelt időn az őslakitelekiek is a Kölcsey Házban. Fekete
Gyula azt mondja, a magyarság naiv volt a minden fordulatot túlélő
bolsevik párttal szemben. A liberális diktatúrából ki kell
szabadítani az országot – így Bíró Zoltán. Csoóri Sándor
nevén nevezi demokráciánkat: ez a hazugság demokráciája.
Csurka István szerint maffiás államcsíny történt, mely
minden ellenállásra jogot ad. Für Lajos úgy látja, a hadsereg
nem lenne képes megvédeni az országot. Kiss Gy. Csaba a
kommunista diktatúrák kommunikációs módszertanát elemzi.
Lezsák Sándor a nemzeti reneszánsz esélyéről beszél.
Szerinte hatvan éve nem volt akkora esélye a nemzeti újjászületésnek,
mint most. Tapsvihar. Estefelé a bizakodásból lesz egyre több
Lakiteleken. Van még ennek a helynek kisugárzása.
(forrás: Magyar Hírlap)
|
