vissza a főoldalra

 2007.10.12. 

Minőségrontás

Schnell Ádám színművész 1964. január 29-én született Budapesten. A Színház és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1989-ben a Madách Színházhoz szerződött. 1996 óta a József Attila Színház tagja. Klasszikus drámákban, vígjátékokban a szereppel azonosulni tudó, szuggesztív előadásmódjával tűnt föl. Fontosabb színházi szerepei: Malvolio (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok), Rendőrkapitány (Müller P.: Szemenszedett igazság), Ephesusi Antipholus (Shakespeare: Tévedések vígjátéka), Jaques (Shakespeare: Ahogy tetszik), Wurm, titkár (Schiller: Ármány és szerelem), V. Károly (Háy: Mohács), Író ( Havel: Audencia), Tanár (Sebastian: Névtelen csillag), Fisby kapitány (John Patrick: Teaház az Augusztusi Holdhoz), Stetner úr (Molnár Ferenc: Az üvegcipő), dr. Sárkány (Molnár Ferenc: Doktor úr), Csacsinszky Pál (Szép Ernő: Lila ákác), Donald (Mart Crowley: Fiúk a csapatból), Hagymaőfensége (Weingarten: Nyár), Dani kacsa (Csukás István: Ágacska), Joris, inas (Deval: Francia szobalány), Florindo (Goldoni: A hazug), Brindsley Miller (Shaffer: Black Comedy), Izom (Spiró : Vircsaft), Mark, Tom (Neil Simon: Luxuslakosztály), Zoltán (Békés Pál: Pincejáték), Asztalos úr (László Miklós: Illatszertár), Lloyd Dallas (Frayne: Ugyanaz hátulról), Camille Sevigné (Marcel Achard: A bolond lány), Londiner (Ken Ludwig: Botrány az operában), Leo Clark (Ken Ludwig: Primadonnák), Szórády Bubi (Fejes Endre : Vonó Ignác), Algernon Moncrieff (Oscar Wilde: Bunbury), Philinte, Alceste barátja (Moliere: A mizantróp), Edmund Tyrone (O'Neill: Hosszú út az éjszakába), Simon (Beaton: Mosolykommandó), Frank Foster (Alan Ayckbourn: Hogy szeret a másik), Szekeres Tivadar, sikkasztó (Rejtő: Vanek úr Afrikában), Pelleg István (Darvasi László: Szabadság-hegy). Tv-filmek: Sülve-Főve, Szökés, Mohács, Szomszédok, Fekete méz, Légköbméter, Mária evangéliuma. Film: VII. Olivér, Szabadság az alagút felé. A József Attila Színház társulata két alkalommal neki ítélte a József Attila –gyűrűt. 2004-ben Nívó-díjjal, 2007-ben Kaló Flórián Emlékdíjjal jutalmazták.

-Mikor döntötte el, hogy Thalia papja szeretne lenni?

 -Viszonylag későn: harmadikos gimnazista koromban. Előtte indultam szavalóversenyeken, és általánosban iskolai darabokban szerepeltem. A Kis herceg címszerepét is eljátszottam. Úgy tűnik predesztinálva lettem arra, hogy színművész legyek, hiszen egyik nagyapám is az szeretett volna lenni, de később görög-keleti pap lett. Édesanyám pedig az ’50-es években megpróbált felvételizni a Színművészetire, de sikertelenül. Azóta verseket ír, s azokat fantasztikus energiával és tehetséggel tudja elmondani.

 -Tehát iskolás korában vonzódott az irodalom felé?

 -Igen, de arról, hogy színész leszek csak 17-18 éves koromban döntöttem.

 -Az viszont, hogy olyan pályát választ, ahol középen állhat – gondolok itt a tanári foglalkozásra – korábban megfogalmazódott Önben?

 -Nem. Sőt, ha vendégség volt, s megkértek arra, hogy szavaljak valamit, vagy bűvészkedjek, visszahúzódtam. Nem szerettem produkálni magam. Ez a dolog a mai napig bennem él, tehát nem vagyok – csúnya szóval élve – büfészínész. Ezt a kifejezést arra aggasztják rá, aki sokat szerepel az életben, a színpadon viszont kevésbé. Nem vagyok magamutogató, a társaságban feltétlenül középen álló ember.

 -Harmadikos gimnazista kora óta tudatosan készült a Színművészetire?

 -Igen. Akkoriban 12-15 verset kellett vinni és 5 színdarab részletet. Ezeket otthon sajátítottam el. Felkészültem, elmentem vizsgázni, de nem vettek fel.

 -Amikor színdarabrészleteket tanult, elképzelte magát pl. Otellóként vagy Hamletként?

 -Persze. Cyranót vittem nagy szeretettel, részint az orrom miatt, részint, mert egy nagyon jó részlete Rostand darabjának az orr-monológ. Nagyon sok színt lehet belevinni.

 -Csak harmadszori próbálkozásra vették fel. Addig dolgozott valamit, vagy otthon tanult?

 -Fülembe jutott, hogy a Nemzeti Színháznak van egy kiváló stúdiója, így oda felvételiztem. A híres beszédtanár, Montágh Imre felvételiztetett. Bodnár Sándor, rendező, színházi oktató volt a stúdió vezető tanára. Amikor elmondta, hogy milyennek kell lennie egy színész hozzáállásának a pályához, majdnem felálltam, s hazamentem azzal: ez nem nekem való. Később magamévá tettem tanításait, s azóta is azok szellemében élek. Elmondhatom: hálás vagyok, hogy nem vettek fel elsőre a Színművészetire. Így két évig voltam a stúdió tagja, majd jött volna a katonaság, de onnan egy hónap után leszereltek. Ezután visszamentem segédrendezőnek Bodnár Sándor mellé, és csak 1985-ben kezdtem el a főiskolát.

 -Mi volt egy stúdiós feladata?

 -A Hevesi téren statisztáltunk az esti előadásokon olyan színészóriások mellett, mint Sinkovics Imre, Őze Lajos és Lukács Margit. Reggel 8 órától beszédórák, mozgásórák voltak, 10-től a nagyszínpadon próbáltuk a statiszta szerepeket. Délutánonként pedig mesterségórákon vettünk részt. Az utóbbiak keretén belül elsőben helyzetgyakorlatokat , második félévben jeleneteket végeztettek el velünk, második évben pedig egy komplett színdarabot próbáltunk Bodnár Sándor irányításával

 -Ez egy kamaradarab volt?

 -Nem. Goldoni: Chioggiai csetepaté c. vígjátékáról van szó. 1983-ban nagy sikerrel az Almássy Téri Szabadidőközpontban mutattuk be a darabot 300-400 ember előtt.

 -Ki hívta a Madách Színházba?

 -A főiskolán Szirtes Tamás osztályába kerültem több stúdiós osztálytársammal együtt. Tehát ő hívott a Madách Színházba. Már harmadévtől a Madáchban és a Madách Kamarában egész komoly szerepeket kaptam.

 -Mára majdnem zenei profilúvá vált a Madách Színház…

 -Igen, de akkor még nem volt ez rá jellemző. Kezdődött a Macskákkal, majd jött a Mária evangéliuma. Őszintén: sajnos nem vagyok kimondottan zenés színész. Nagyon irigylem azokat a kollegákat, akik képességeik miatt zenés darabokban játszhatnak.

 -Úgy veszem észre, hogyha egy színház fenn akar maradni, akkor a musicalek világa felé sodródik. Ez nem jelent problémát azoknak, akik a klasszikus darabok iránt vonzódnak?

-Nem tudom, ki hogyan éli meg ezt a folyamatot. Én, mint mondtam irigy vagyok, mert nincs megfelelő énekhangom. A dolognak van egy másik vetülete: picit elkönnyül a színházi élet, mert anyagi megfontolások miatt egyre több zenés produkció születik, igaz a minőséget próbálják tartani. Sajnos ez a tendencia a klasszikus darabok rovására megy. A nagy klasszikusok kis nézőszámú stúdiószínpadokra szorulnak ki, s ezt már problémának tartom.

 -Miért távozott a Madáchból?

 - Éreztem, hogy fogy körülöttem a levegő, mert egyre több zenés darabot vittek színre. Úgy gondoltam: kipróbálom magamat, hogy mennyit is érek, hívnak-e valahova.

 -Hívták?

 -Egy ideig nem, de volt olyan, hogy szabadúszóként egy évadban egyszerre négy színházban játszottam.

 -Vidéken is?

 -Nem, igaz voltak próbálkozások. Verebes Istvánnal tárgyaltunk hosszasan, hogy menjek le Nyíregyházára, de ez elsőre különböző okok miatt nem jött össze. Mire konkretizálták volna nyíregyházi helyzetemet, a József Attila Színházba hívott el Benedek Miklós, aki László Miklós Illatszertár c. darabját rendezte meg a teátrumban. Ennek voltam az egyik főszereplője. Három évig mint vendég játszottam a színházban, csak azután szerződtettek le. Mielőtt a József Attila Színházba kerültem volna, leszerződtem az átépítés folyamatában lévő Tivoli Színházba. Sajnos, mire elkészült a színház, a társulatot szélnek eresztették. Kiderült, hogy a fővárosnak nincs pénze egy újabb társulat fenntartására.

 -A Hogy szeret a másik? című darab férfi főszereplője volt a József Attila Színházban. Milyen volt együtt dolgozni Menzellel, a darab rendezőjével?

 -Nagyszerű. Egy fantasztikus élmény volt. Ezt a darabot Menzel korábban Prágában is színpadra állította. Félsz nem volt bennem, hanem nagyon vártam a találkozást, mert az a fajta humor, ami benne él, igen közel áll hozzám. Tudom, Menzel több darabban megnézett, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő válogassa ki a szereplőket. Bíztam benne, hogy kiszúr engem. Az egész próbafolyamat alatt kiváló kapcsolatban voltunk. Érdekes: Bodnár Sándor instrukcióit, a színházról alkotott világát kaptam vissza Menzeltől is.

 -Gondolom barátság alakult ki kettőjük közt, hiszen 2005-ben Menzel meghívta önt prágai otthonába…

 -Barátságról azért nem lehet beszélni. Másról volt szó. Közvetlen, jó kapcsolatba kerültünk. Egyszer látta, hogy asszisztensével nézek egy Prága-térképet. Kérdezte: miért van itt ez a térkép. Válaszoltam: május végén feleségemmel kimegyek Prágába, s azt nézzük, mit érdemes megtekinteni. Felírta a telefonszámát, s kérte: mindenképp hívjam fel, hogy találkozzunk a cseh fővárosban. Így pont a házassági évfordulókon koccintottunk együtt feleségemmel és Menzellel a rendező prágai házának tetőteraszán. Azóta nem kerestük egymást.

 -Játszik színpadon, de több filmben is szerepelt. Van olyan műfaj, ami jobban közel áll Önhöz?

 -Nincs. Sajnos hangom miatt zenés darabokban nem szerepelhetek, de az már mindegy nekem, hogy vígjátékban, vagy tragédiában lépek fel. Sokféle színésztípus van, de alapjába véve kettő. Az egyik az, aki roppant erős személyiségként a szerepeket magára húzza. Kapásból Básti Lajost tudnám ebbe a típusba sorolni. Ő minden szerepében Básti Lajos volt. A másik típusú színész inkább a szerepekbe bújik bele. Itt Őze Lajos nevét említhetem. Ő a figurákat dolgozta ki. Jómagam inkább a második kategóriába tartozok bele. Emiatt nincs nálam olyan kérdés: mit szeretek jobban…A jó szerepeket és a jó színdarabokat szeretem, azokat, amelyeknek üzenetük van.

 -Megnevettetni, megríkatni, vagy elborzasztani nehezebb-e a mai közönséget?

 -Elborzasztással nem él a színház, az megmaradt a film világának. Egy katasztrófafilm sztoriját értelmetlen bevinni a színház falai közé, hiszen technikailag lehetetlen lenne színre vinni, ezért maradnak inkább az érzelmi húrok, melyekbe bele tartozik a megnevettetés és a siratás is. Mindkettő komoly energiát vesz igénybe. Talán a nevetetés kicsit nehezebb dolog, mert nagyon nagy ritmusérzék kell hozzá. Amikor egy vígjátékban elmondunk egy poént, az egyik nap nevetnek rajta, a másikon nem. Csak a színészen múlik: milyen ritmusban, tempóban mondja be a poént. A színész mindig érzi, mennyire jön velünk egy-egy előadás alkalmából a közönség.

 -Előfordult, hogy rosszul érezte magát egy-egy előadásban, s alkalomadtán arra gondolt: milyen jó, hogy az adott darab lekerül a műsorról?

 -Volt ilyen, de címet nem mondok, nehogy megbántsak valakit. Szerencsére ritkán fordult velem elő, hogy ne leltem volna örömet abban, hogy színpadon vagyok.

 -Milyen a politika és a színház kapcsolata?

 -Manapság nem beszélhetünk „politikus darabok” játszásáról. A rendszerváltás idejében, s ’89 előtt még a „sorok között” lehetett üzenni a nézőknek. Ez valahogy a színházművészetben megváltozott. Nincs politikus színház, ami nem is biztos, hogy baj, mert a színháznak nem feltétlenül dolga a direkt politizálás. Bizonyos értékek mellett viszont ki kell állnia. Ilyen a kultúra, a nyelv, ifjúságnevelés. Sőt az emberiség nevelése is. Olyan felnőtteknek szóló történetek vannak a színházirodalomban, amiket érdemes egy előadás alatt elmesélni. Arról is érdemes beszélni, hogy bármilyen politikai beállítottságú is egy fővárosi színigazgató, most nincs miből pluszban kapni. Olyan gazdasági helyzetben vannak az önkormányzatok, hogy nem lehet onnan kijátszani a plusz forrásokat. Tavaly a fővárosi önkormányzatnál nagyon sok pénzt el akartak venni a színházaktól. Valljuk be: a budapesti színházak többségének élén a bal-liberális oldal támogatói álnak. Ennek ellenére a saját oldaluk ellen kellett politizálniuk a színház érdekében és az ellenzékben lévő Fidesz-KDNP segítségével tudták csak megszavaztatni a színházak számára a kedvező költségvetést.

 -Milyen perspektívája van ma egy fiatal színésznek Magyarországon?

 -Ez mindig is kérdés volt. Személyiség és szerencse kérdése is: kik látják a főiskolán, kik hívják el bizonyos szerepekre. Újra beindult a magyar film, így néhány fiatalnak lehetősége van bemutatkozni. Súlyos probléma: olyan fokú – itt a mennyiségen van a hangsúly - színészképzés folyik, amire – meggyőződésem - jelenleg a magyar színházaknak nincs szüksége. Jordán Tamás szintén ugyanezt mondta a szombathelyi új színház kapcsán. Azt is mondta: helyben nevelik ki az új színészeket. Viszont ezzel is csak több színész lesz, hiszen a Színművészetin kívül sok színiiskola létezik. A végzett színészek nehezen tudnak elhelyezkedni. A fiatalok számára pedig a színészet vonzó pályának tűnik a sok sorozat, és az azokkal, s szereplőikkel foglalkozó bulvárhírek miatt. Ha megnézünk egy ilyen sorozatot, elképesztő, hogy milyen színésznek, illetve sztárnak mondott emberek szólalnak meg a profi színészek mellett. Van egy tehetséges színész, akinek a partnere egy olyan amatőr figura, aki minden második héten valamelyik magazin címoldalán szerepel. Ez egy teljesen beteg dolog, nincs semmi értelme. Úgy teszi vonzóvá a pályát, hogy a valódi színészi létről hamis képet mutat.

 -Manapság sok színész rendez is több-kevesebb sikerrel. Önnek ez sosem jutott eszébe?

 -Még nem, igaz tudok rendezői módon gondolkozni, s mindig együttműködő vagyok az adott rendezővel. Hozom a saját ötleteimet, amiket gyakran el is fogadnak. Ahhoz viszont, hogy önállóan rendezzek meg egy darabot még nem jutottam el.

 -Ön szerint 1990 óta csökkent, vagy nőtt a színészet presztízse?

 -Egyértelműen csökkent. Ennek oka az elektronikus média térhódítása, és a bulvársajtó is. Más megítélés alá került maga a színész is. Kállai Ferenc egyszer sorban állt az egyik kereskedelmi tv büféjénél. Egy pohár vizet akart kérni, mert kiszáradt a szája. Nagy sor volt, így megkérte a büfést, szolgálja ki hamarabb. A büfésnő kiszólt: tessék visszaállni, hisz Pongó művész úr is ott áll a sorban. Pongóról tudni kell, hogy az egyik valóságshow szereplője volt, s erős túlzás számára a „művész úr” titulus. Kállainak kijárna a tisztelet, de sajnos manapság jobban ismerik a kereskedelmi tv-k „sztárjait”, mint Kossuth-díjas művészeinket. Egy olyan országban élünk, ahol ilyen dolgok megtörténhetnek. Minden felhígult a művészi életben. Régebben a magyar szinkron is fantasztikus színvonalon volt, hiszen vezető színészek szinkronizálták a filmeket, így minőségük sokkal jobb volt. Igaz, akkor nem volt ennyi csatorna. A sorozatok miatt a szinkronpálya is felhígult, s egy iparággá változott. Nagyon kevés ott már a komoly művészi feladat.

 -Tudtommal családjával 2000 óta Pest környékén, vidéken élnek. Mi késztette a fővárosból való kivonulásra?

 -Nem egy direkt akcióról volt szó. Eredetileg Budára akartam volna kiköltözni. Vendégségbe mentünk egy közeli településre, és barátom teraszáról láttam jövendő házamnak építését. Közben a tulajdonosok elakadtak az építkezéssel, és el akarták adni a félkész házat. Olyan árat kértek érte, ami pusztán befektetésnek is megérte volna. Mindig szeretettem a jó levegőn lenni, még mikor a fővárosban laktunk, akkor is „fenntartottunk” a Börzsönyben egy kertet. Sosem volt idegen számomra kertben dolgozni, hiszen Budán nőttem fel, a Sas-hegyen. Az a táj olyan volt a ’70-es években, mintha vidéken éltem volna.

 -Tudtommal felesége a Közép Európa Táncszínház művésznője. Gondolom így nehéz a szabadidőprogramokat összeegyeztetni…

 - Feleségem valóban ott táncolt, de már szabadúszó. A mi rendszertelen életünkben egy rendszer van : a gyermekeké. Ehhez mindig próbáljuk tartani magunkat. Szerencsére nagy segítségünkre vannak feleségem szülei. Mióta kisfiam elkezdte az iskolát, „keményebb” a helyzet, hiszen 8 órára be kell érni, míg az óvodába elég volt néha fél 10-re bevinni a gyereket. A 10 órás próba miatt nekünk az utóbbi nagyon kényelmes volt, s az esti előadás után mindenki szeret tovább aludni.

 -Van családja, gyermeke, kertje, elismert színész. Kell-e még valami a boldogságához?

 -Jól érzem magam a bőrömben. Tény, hogy a színházak nehéz helyzetét mi is megérezzük. Ha most a csúnya anyagiakról beszélünk, el kell mondani, hogy a szinkron és a színházi fizetések évek óta ugyanolyan színvonalon vannak. Természetesen a szerencséseknek emelkedik a bére, de ők vannak kevesebben. Ez egy borzasztó nehéz helyzet. Többen el is hagyták a pályát megélhetési okok miatt. A bizonytalanság pedig kihat a színházak létére is.

 Medveczky Attila