vissza a főoldalra

 2007.10.19. 

Vae victis! Jaj a legyőzöttnek!

George Orwell írói jelentősége egyre nő, amint múlnak az évtizedek halála óta. Két regénye – az Állatfarm  és az 1984 – elvitathatatlanul klasszikusnak számít, de már napok óta az életmű kevésbé emlegetett részét, az esszéit olvasom, és nem győzök ámuldozni a csodán: az igazi író, mint ő volt, úgy ragadja grabancon kora korhoz kötött igazságait, hogy következtetései kortalanul alkalmazhatók a későbbiekben. Elöregedhet és időszerűtlenné válhat az eredeti ok, ami a következtetések kimondását provokálta, de az író válasza, amit ezekre ad – nem avul. Vagyis, jócskán van mit tanulnunk Orwelltől nekünk magyaroknak is, 2007 klímaváltozásos, gyurcsányos, reformos októberében.

                Egy régebbi, háborús októberben, 1943-ban, érdekes tanulmányt tett közzé Orwell (képünkön) a Tribune-ben az angol politikai elit már-már valószínűtlennek tűnő képmutatásairól, erkölcsi és tudati következetlenségeiről Mussolini „háborús bűnösségének” egyre divatosabbá váló gajdolását illetően. Itt is – majd egy későbbi esszéjében is – utal rá, hogy „Csupán egy szadista hajlamú kisebbség, amelynek lételeme, hogy mindenütt meglelje a maga ’atrocitásait’, mutat feltűnő érdekeltséget a háborús bűnösök és kollaboránsok ellen folytatott emberhajszában”. Ezekkel valójában nem is foglalkozna az író, akit az döbbentett meg igazán, hogy a brit közvélemény, mint a birka, követi ezt a kisebbségi attitűdöt. Ez annál inkább érthetetlen – mutat rá Orwell -, mert Mussolini egyetlen olyan gaztettet sem követett el, amit egekig ne magasztaltak volna éppen azok, akik ma fennszóval fogadkoznak, hogy törvény elé citálják. Íme egy kis ízelítő a Mussolinit elítélni akarók korábbi megnyilatkozásaiból: W. Churchill, 1927.: „Ha olasz lennék, bizonnyal én is teljes szívemből támogatnám az Ön dicső harcát a leninista fenevad féktelen mohósága és tomboló, vak dühe ellen. Olaszország íme megtalálta az orosz méreg hatásos ellenszerét!” Lord Rothermere, 1928.: „Mussolini a maga hazájában egy halálos méreg ellenszere. Európa számára pedig egy olyan megújító erő, melynek jótéteményeit máig sem lehet felbecsülni. Lord Mottistone, 1935:  „Jómagam nem elleneztem az abesszíniai olasz akciót. Inkább azon voltam, hogy eloszlassam ama szánalmas illúziót, miszerint derék dolog a gyengébb fél pártjára állni.” És így tovább. Orwell kétséget nem hagyóan bizonyítja, hogy az angol politikai elit egésze, miként a brit kormány és mindenkori szóvivői,  kételyek és feltételek nélkül kiálltak Mussolini mellett. Most viszont akasztani szeretnék ugyanőt ugyanők. Mindez a képmutatás magasiskolája. Hogy ne essen folt az angol imázson, érvelhetne valaki azzal, hogy mióta világ a világ, a politika már csak ilyen képmutató, és pontosan ilyen volt a viktoriánus Anglia is. Ezt Orwell sem tagadja, de tesz egy nagyon fontos észrevételt, mely szerint a viktoriánus képmutatások megvoltak ugyan, de „mégis csak valami érvényes erkölcsi normarendet feltételeztek”. És éppen ez az „érvényes erkölcsi normarend” az, ami 1943-ban már nyomokban sem volt meg Londonban, miképpen 2007-ben Budapesten is hiába keresnénk. Mivelhogy minket is legyőztek. (Talán ugyanazok, akik egykoron Mussolinit akasztani akarták.)

                Ezen a ponton merném áthelyezni a mai magyar társadalmi és politikai valóságba Orwell figyelmeztetéseit, különösen azt a passzust, hogy „a közönséges ostobaságnak éppannyi része volt abban, hogy a tönk szélére jutottunk, mint az általános erkölcsi hanyatlásnak”. Ó, igen, köszönet George Orwellnek, hogy kimondta: közönséges ostobaság. Mert ne legyenek illúzióid, kedves magyar testvérem, társadalmunk intelligenciaszintjét illetően: lejjebb van az a béka hátsójánál. A gyurcsányos-kókás-bajnais-lendvais politika ugyanis kizárólag a közönséges ostobák torkán nyomható le. Viszont a jelek szerint ők vannak ma többségben ebben az országban. Ők azok, akiknek a „reformok” jelszava alatt bebeszélhető, hogy a bontás valójában építés; hogy az elvonás valójában támogatás; hogyha elvesznek valamiből, akkor több lesz belőle; hogy a kórház bezárása az én gyógyulásom érdekében történt; hogy a munkahelyem megszűnése első lépés a szebb jövőm felé; hogy ha egy tüntetésen véresre ver a rendőr, az a jogállamiság diadala; hogy a gyógyszer ára valójában csökkent, csupán „a lakosság által térítendő hányad aránya nőtt”; hogy a mi érdekünkben emelkedik félévente a gáz, a villany, a víz, a fűtés; miképpen a mi hosszú távú érdekünk a nemzeti vagyon teljes kiárusítása, a termőföld idegenek kezére juttatása, és az a szélhámos ténfergés, amit a magyar forint, a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar kisgyermek és a magyar nyugdíjas „érdekvédelmében” a kormány kifejt a maga 100 pontos, 48 pontos, 7 pontos, és Isten tudja, hogy még hány pontos tervezetei által. Esküszöm, én tényleg nem akarok megsérteni senkit, de ezt csak a hülyék, a közönségesen ostobák országában lehet büntetlenül, hosszú éveken át, következmények nélkül elkövetni. Dobrev Klára férjeura öt kontinens számtalan országában nagyon sok minden lehetne: sikeres vállalkozó, bróker, népszerű tanár, talpraesett porszívóügynök, ünnepelt bohóc – szóval akármi, de miniszterelnök csakis Magyarországon, a közönségesen ostobák társadalmában. Köszönet Orwellnek, hogy ezt ennyire nyilvánvalóan látom.

 Szőcs Zoltán