|
 2007.10.26.
Shakespeare: Minden jó, ha vége jó
(Vígszínház)
Shakespeare
ezt a fiatalon írt munkáját a Hamlet 1602-es ősbemutatója után
alaposan átdolgozta, végleges változatát pedig idősebb korában,
stratfordi visszavonulásának idején készítette el. Forrása
Bocaccio Dekameronjában olvasható. Ez a vígjáték nem tartozik
Shakespeare sűrűn játszott darabjai közé, még Angliában is
igen ritkán látható. Magyarországon sem jobb a helyzet, csak
1872-ben fordították le, majd Vas István 1948-ban ültette át
nyelvünkre. Magyarországi bemutatójára csak 1940. május 20-án,
a Nemzeti Kamaraszínházában került sor, és Németh Antal, a méltatlanul
elfeledett színháztudós rendezte. A Katona József Színház
1961-ben tűzte műsorára, majd a Vígszínház 1979-ben, legújabb
változatát pedig ez év szeptember 22-én mint évadnyitó előadást
nézhette meg a publikum. Mindkét vígszínházi produkciónak
Valló Péter a rendezője. A Minden jó, ha vége jó története
könnyen nyomon követhető, a helyszínek is logikusan követik
egymást, a cselekmény négy városhoz: Rousillon-hoz, Párizshoz,
Firenzéhez, Marseille-hez köthető. Heléna, az árva kislány
Rousillon grófné féltő-óvó szárnyai alatt nőtt okos és szép
hajadonná. Együtt játszott a grófné fiával, Beltrammal, aki
iránt – titokban – gyöngéd érzéseket táplál, de a
fiatalember ügyet sem vet rá. Híres-nevezetes orvos édesapjától
ellesett praktikával Heléna meggyógyítja a súlyos beteg
francia királyt. A király hálája jeléül megjutalmazza, azt kérhet
tőle, amit akar. Heléna kívánsága pedig nem más, minthogy
Bertram vegye feleségül. A fiú fogcsikorgatva egyezik bele az
esküvőbe, de a szertartás után faképnél hagyja aráját,
akiből így nem lesz asszony. De Heléna nemcsak gyönyörű,
hanem furfangos is, mindenáron meg akarja hódítani az urát, ezért
utána megy Firenzébe, és egy ravasz csellel eléri, hogy a házasság
beteljesedjék, és Bertram tényleg a férje legyen. Ez a nagyfokú
ragaszkodás meghatja az ifjú grófot, és megbocsát neki. Ez a
kerek és kedves történet egy szépasszony szívós küzdelmét
mutatja be, hogy megkapja azt, ami Isten és ember előtt jár
neki: a férje szerelmét. Ez idáig rendben is van, a hiba nem
ebben, hanem a színpadi megjelenítésben, Valló Péter rendezői
koncepciójában keresendő. Valló Péter imádja a klasszikusok
műveiből a mához szóló üzeneteket kibontani, de még ettől
is jobban lelkesedik azért, hogy mindezt napjaink divatirányzata,
technikai felszereltsége és saját, különleges ötlet-sziporkái
által valósítsa meg. Hagyományos értelemben vett díszletek
nincsenek, emelkedő és ereszkedő csapóajtók jelzik a helyszínváltozásokat,
fények jelölnek ki szobabelsőket vagy csatatereket A színpad középen
terpeszkedik egy aranyhalakkal teli medence, amiben, – ha már
ott van – mindenki megmártózik, és csuromvizesen jár-kel.
Ettől a kis uszodától sem testileg, sem lelkileg nem tisztul
meg senki, így nem lehet tudni miféle dramaturgiai funkciója
van.
A
szereplők öltözete – Jánoskúti Márta összes jelmeze –
is ehhez a díszlet nélküliséghez igazodik. Fehér vagy fekete
színű, egyenes vonalú ruhákat viselnek a színésznők, a
Bertramot kísérő katonák néha fekete-fehér a desszantos
egyenruhában masíroznak, vagy ha éppen nincsenek szolgálatban,
akkor fehér, vagy fekete öltönyben feszítenek, a királyon fehér
pulóvere és nadrágja fölött – mintegy megkülönböztetésül
– piros zakó lötyög. Furcsa ötletek is találhatók: a
bolond a nyakában lógó digitális fényképezőgéphez hasonlító
tárggyal vizet spriccel az első sorban ülő nézőkre, vagy a többi
szereplőre, ha valami szellemeset mond, akkor égnek álla a
haja, ezen felül még bűvészkedik is: az ostort bottá változtatja,
a virág hirtelen lekonyul, amikor nagy hajlongások közepette átadja.
Az viszont unalmas és roppantmód elcsépelt megoldás, amikor
egy nő okosságát szemüveggel ábrázolják: a tudós orvost játszó,
fehérköpenyes Heléna orrán ronda, SZTK-keretes szemüveg pöffeszkedik.
A produkció legaranyosabb szereplője az a westli fajtájú
kutya, aki csak ijedten ácsorog, és alig várja, hogy kirohanjon
a színpadról. A színészek sem találják a helyüket ebben a
furcsa, Valló Péter-es közegben. A botcsinálta házaspár női
tagját, Helénát Tornyi Ildikó alakítja, de olyan jelentéktelenül,
hogy egy cseppet sem lehet csodálkozni, amiért a férje
otthagyja az oltárnál. A férjet játszó Szőcs Artúr sem tud
mit kezdeni Bertram figurájával, ezért olyan, mint egy elkényeztetett,
nagyra nőtt gyerek, akinek azt kell csinálnia, amihez végképp
nincs kedve. A bolondot megszemélyesítő Vallai Péter is
nehezen tudja hozni ezt az amúgy hálás karaktert. Tordy Géza a
francia királyt afféle hisztis öregúrnak mintázza meg, Igó
Éva a grófnő szerepében inkább víg özvegy és nem a
gyermekeiért aggódó anya. Pindroch Csaba találóan formálja
meg a kétszínű „barátot”. Venczel Vera fáradt, töpörödött
öregasszony, a lányát, Diánát Zeck Juli súlytalanul jeleníti
meg. Reméljük, ha a Vígszínház 2035-ben ismét felújítja
ezt a vígjátékot, akkor humorosabb, érdekesebb előadást láthatnak
a nézők.
Dr. Petővári Ágnes
|
