|
 2007.10.26.
Az egyház 1956 után
Élet
az állampárt növekvő árnyékában
A Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány és az Új Ember
közös kiadásában hamarosan megjelenik az egyházunk XX. századi
történetének kutatása céljából létrehozott munkaközösség
évkönyve, melyben a magyar katolikus egyház életét 1956
tragikusan eltaposott gyújtólángjának fényében és utóéletének
árnyékában vizsgáló tanulmányok szerepelnek. Az alábbiakban
rövid - szerkesztett - részletet közlünk Kálmán Peregrin
ferences történész tanulmányából, amely elsősorban az
1956-ot követő esztendő katolikus vonatkozású, illetve állampárti
történéseit, törekvéseit, a többek között egyházszakadás
gerjesztését is tervezgető titkosszolgálat üzelmeit tárja
fel korabeli dokumentumok alapján. (A szerk.)
Az egyház és az állam forradalom utáni viszonyának jó
tükre Horváth Jánosnak, az ÁEH akkori elnökének kalocsai látogatása,
amelyre azután került sor, hogy Grősz József háromszori hívásra
sem jelent meg hivatalában. Az elnök ekkor előre tájékoztatta
a püspöki kar vezetőjét, hogy az ÁEH megszűnik, és a Művelődésügyi
Minisztériumba nyer besorolást, valamint visszahívják az egyházügyi
megbízottakat. Horváth János kifogásai között említette az
állami engedély nélkül végrehajtott papi helyezések kérdését,
amelyeknek az egyház számára kedvező rendezésétől nem zárkózott
el teljesen. A dispozíciókra vonatkozóan "csak" a városi
plébániák és az azoktól fentebbi hivatalok esetében kért
beleszólási jogot. Ezenkívül a kongruautalás (a papok állami
fizetéskiegészítése) kiszélesítését ígérte; ugyanezt
tette a hitoktatás ügyében, s újabb tárgyalások és egyezmény
aláírásának lehetőségét kínálta fel.
Grősz érsek is előállt követeléseivel. Kérte az állami
nyomás hatására idegen egyházmegyékbe helyezett papok ügyének
rendezését, a hivatalhalmozások és jogtalan elmozdítások
megszüntetését, a cenzúra felszámolását, a teljes diszponálási
jogkör és az egyesületek szabadságát. Előterjesztésében
szerepelt a (kis)szemináriumok és egyházi épületek visszaadása
és helyreállítása, a szerzetesrendeket érintő rendeletek
viszszavonása, működésük engedélyezése. Grősz követelte
az egyház anyagi működésének szabadon hagyását, az Apostoli
Szentszékkel való érintkezés lehetővé tételét, a kórházi
és börtönpasztoráció engedélyezését, valamint tiltakozott
az egyház politikai eszközként való alkalmazása miatt. Ez
gyakorlatilag az 1945-ös állapotokhoz való fokozatos visszatérést
jelentette volna. Erről a megbeszélésről a kalocsai érsek értesítette
püspöktársait, sőt, levele a hivatalosan elismert
szerzetesrendek elöljáróihoz is eljutott, hogy további meglátásaikkal
egészítsék ki az általa előterjesztetteket.
A püspöki konferencia elnöke - a testület egységes fellépésének
érdekében - taktikát akart változtatni a tárgyalások rendjét
illetően. Terve szerint a konferencia tagjai a jövőben közösen
terjesztették volna fel a kormányhoz sérelmeiket, az állam elvárásait
pedig nem egy bizottság, hanem az egész kar tárgyalta volna, és
az így hozott közös döntést akarta az illetékesek elé
vinni.
Az ÁEH a forradalom után nem tudta, miként alakul a jövő.
Grősz érsek pedig világosan érzékelte ezt, ezért is próbált
keményebb tárgyalási feltételekkel előállni, illetve olyan
egyházkormányzati intézkedéseket hozni, amelyek egy későbbi
megszorítás idején már nehezen változtathatók meg.
* * *
Egy 1958-as belügyminisztériumi jelentés szerint 1956-tól
"a katolikus egyház az illegális akciók helyett egyre inkább
a leplezett és az állam által engedélyezett legális lehetőséget
használja fel ellenséges tevékenységéhez", amit a miselátogatás,
a hitoktatás és a karitászmunka kereteinek kiszélesítése
tett lehetővé.
Miselátogatás. A szentmisén részt vevő hívek számarányának
1956 utáni 20-30 százalékos emelkedéséhez nagymértékben
hozzájárult az is, hogy a papság létszáma - az állami
statisztikák szerint - évente 80-100 fővel emelkedett. A belügyi
szervek 1958-ban 5000-5100 legálisan és 300-400 illegálisan működő
pappal számoltak. Ehhez társult még az egyházmegyei keretbe -
a forradalom után - visszakerült szerzetes papság tevékenysége
is, de az ő létszámuk ekkor még nem volt ismert az állami
szervek előtt. Megelevenedtek a lelkigyakorlatok és az
utcaapostolság mozgalma (például Pestújhely). Ózdon a 14-20
éves korosztály 30-40 százaléka járt templomba, a Szabolcs
megyei Pátyodon pedig a párttagok 90 százaléka. E területen a
ministránsmozgalom jelentőségét is érdemes kiemelnünk, például
Győr-Gyárvárosban 60, Budapest-Krisztinavárosban, Városmajorban
40-50 gyerek tartozott e liturgikus csoportosulásokhoz.
Hitoktatás és közösségi élet. A hitoktatás eredményességét
jelentősen előmozdította, hogy a papság új programok szervezésébe
kezdett (diavetítéssel, futballcsapatok alakításával, színdarabok
előadásával), a szakrális funkció mellett hangsúlyt helyezve
a kulturális eszközök felhasználására (például Sopronban
Horváth Tibor bencés káplán laboratóriumot és modellezőműhelyt
rendezett be). A szülők felelősségét a személyes találkozások,
agitációk által tudatosították, így az 1957/58-as tanévben
igen nagy mértékben emelkedett az általános iskolás és
gimnazista hittanosok száma. Az 1956 és 1959 közötti időszakot
vizsgálva egyértelműen kiderül, hogy az egyházat ért támadások
fokozódásával párhuzamosan csökkentek az iskolai hittanbeíratások.
Az egyházi élet föntebb említett fellendülése mellett
még két - talán korunk számára is tanulságos - jelenség
okozott nagy problémát az állami szerveknek. Az egyik az egyházzal
valamiképpen lojális tanárok, iskolaigazgatók, pártfunkcionáriusok
családtagjainak megnyerése, a másik pedig a KISZ-szervezetek
katolikus meghódítása. Az utóbbiról példákat is idézünk:
Dunaföldváron a KISZ-tagoknak több mint a fele "a klérus
befolyása alatt állt", ami a szövetség feloszlatásához
vezetett. Pölöskén (Zala megye) a KISZ által szervezett táncmulatság
bevételét átadták a templom építésére. Szelestén (Vas
megye) a szervezeti titkárból ministráns lett, Kondorfán pedig
már az alakuló gyűlésen felvetették, miért nem hoznak létre
inkább Katolikus Ifjúsági Szövetséget (KISZ), ha egyszer
valamennyi tag vallásos. Lentiben (Zala megye) a plébános,
amikor látta, hogy a sport kivonja a fiatalokat az egyház közösségéből,
belépett a focicsapatba, és így próbált kapcsolatban maradni
velük.
Ehhez a fellendüléshez nagyban hozzájárultak a
feloszlatott apácarendek tagjai, akik az egyházi adó beszedése
címén házról házra jártak, s beszélgettek az emberekkel.
Ehhez csatlakozott még a férfirendek közösségszervező tevékenysége.
Bátran állíthatjuk, hogy a forradalom hatása - az előzőekben
említett egyházpolitikai zavar és a belső egyházi ébredés következtében
- az egyházban közel egy éven át szervezeti szinten, a helyi
egyházközségekben pedig még hoszszabb ideig érzékelhető
volt. Ezért az új egyházpolitika célja a forradalom előtti állapotok
visszaállítása lett.
Kálmán Peregrin OFM
(forrás: Új Ember)
|
