vissza a főoldalra

 2007.09.07. 

Tiszta hanggal, tiszta szívvel

Vásári Mónika színésznő, operetténekes Budapesten született. Gyerekkorában hét évig hegedült, énekelt a Rádió Gyerekkórusában is. 1986-ban végezte el a Színház –és Filmművészeti Főiskolát, és egy évadot a Szegedi Nemzeti Színházban játszott. 1987 óta a Fővárosi (jelenleg Budapesti) Operettszínház művésze. Fellép a Turay Ida Színtársulat és a 2007/2008-as évadtól a Soproni Petőfi Színház produkcióiban. Főként szubrett szerepkörben látható, de primadonna szerepeket is alakít. Sokat szerepel musicalekben is. Főbb szerepei: Sylvia, Stázi (Kálmán : A csárdáskirálynő); Adél (ifj. J. Strauss: A denevér); Kathy Selden (Brown: Ének az esőben); Lia San (Ábrahám P.: Viktória); Denise (Hervé: Nebáncsvirág); Hódel (Bock: Hegedűs a háztetőn), címszerep (Kálmán : Marica grófnő), Miss Mabel (Kálmán: Cirkuszhercegnő), Annie (Egri-Halász Imre: Egy csók és más semmi), Ida (ifj. J. Strauss: Dr. Bőregér), Smeraldina (Goldoni: Két úr szolgája), Juliette (Lehár: Luxemburg grófja), Myrrhine (Arisztophanész: Lysistrate), Kate (Ken Ludvig: Mi van a szoknya alatt?), Martine (Jacques Deval- Nádas Gábor- Szenes Iván : Potyautas), Lebstück Mária (Huszka: Mária főhadnagy), Charlotte (Jacobi: Sybill), Mi (Lehár: A mosoly országa), Kim (Claude-Michel Schönberg - Alain Boublil : Miss Saigon), Maria (Bernstein: West Side Story), Kovács Sári (Eisemann: Zsákbamacska), Pólika (Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül).

 -Volt a családjában színész, vagy zenész, hogy ezt a pályát választotta?

 -Nem volt ilyen indíttatás. Igaz, anyai ágon rokonságban állok Fedák Sárival, de ennek a ténynek semmi köze pályaválasztásomhoz. Anyukám hallotta, hogy otthon sokat és szépen éneklek, ezért elvitt meghallgatásra a Rádió Gyerekkórusához, ahová felvettek. Így kezdődött pályafutásom. Iskolai kórusban is énekeltem, de csak középiskolás koromban, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban.

 -A hegedűtanulást miért hagyta abba?

 -Röviden és tömören: utáltam. Konzervatóriumban a zongora volt a kötelező – azt se szerettem. Semmilyen hangszer nem vonzott. Talán nem volt hozzájuk elég kitartásom. Érdekes módon a szolfézst és az összhangzattant már kedveltem.

 -Első próbálkozásra felvették a Színművészetire?

-Igen. Harmadikos voltam a konziban, amikor leszóltak a főiskoláról, hogy az ottani végzős osztálynak kellenek kisegítők. Akkor, énektanárnőm, Fábry Edit, néhányunknak azt mondta: menjünk át, mert ez is egy színpadi gyakorlat, hiszen a Zeneakadémián úgyis darabosan megy a színpadra nevelés. Versényi Ida, az egyik végzős osztály főnöke mindenkit meghallgatott – így engem is - akik kisegíteni jöttek. Azt mondta: jöjjek el felvételizni operett-musical szakra. Közöltem vele: még van egy évem a konziból, s majd a Zeneakadémia növendéke szeretnék lenni. Versényi tanárnő bíztatására mégis felvételiztem a Színművészetire. Legnagyobb meglepetésemre sikeresen. A felvételire klasszikust, operettet, musicalt, népdalt és verset kellett vinni.

 -Kezdetben tehát nem a színpad, hanem a zene vonzotta…

 -Igen, az éneklés. Lassan már „csak” prózai színésznő vagyok. A zenén keresztül jutottam ide. Mindent annak köszönhetek.

 -Kik voltak azok a tanárok, akik meghatározták pályája alakulását?

 -Elsőnek Seregi László nevét említeném. Tőle nagyon sokat tanultam az operett műfajáról. Seregi az Operettszínház rendezője volt, nem tévesztendő össze koreográfus névrokonával. Vámos Lászlót sem hagyhatom ki, aki a színházművészetről tartott előadásokat. Szerencsénk volt, mert mikor mi főiskolások voltunk, elindult egy posztgraduális operarendezői szak. Nagy Viktor, Galgóczi Judit, Tímár Béla, Kalmár Péter járt oda. Mivel mi zenés osztály voltunk, így közreműködésünkkel mutatták be a vizsgadarabokat. Főiskolás koromból ezekre emlékszem vissza a legszívesebben. Nagyon rövid időt töltöttem a főiskolán, szinte csak vizsgázni jártam be. Másodikosok voltunk, mikor Hubay-Ránki: Egy szerelem három éjszakájával vizsgáztunk. Pethes György, aki látta vizsgaelőadásunkat, éppen ezt a darabot rendezte akkor Debrecenben. Eredetileg Hűvösvölgyi Ildikó játszotta volna Júlia szerepét a Csokonai Színházban. Viszont kiderült, hogy kisbabát vár, így Pethes engem hívott le a főszerep alakítására. Harmadikos koromban pedig Szegedre hívtak vendégként a Hair-re. Két darabbal diplomáztam : az egyik az Ének az esőben, a másik Ábrahám Pál Viktória c. operettje. Mikor a Hair-et játszottam, már tudtam, hogy Szegedre fogok szerződni, s nem „osztott-szorzott” a diplomamunkám.

 -Szegeden csak zenés darabokban játszott?

 -Nem. Játszottam prózai darabban is, egy Vámos Miklós – műben. Ezt követte a Csárdáskirálynő Stázija. Szegedi „élményem” a darabbal kapcsolatosan, hogy 5 óra alatt kellett beugranom az operett Sylvia szerepébe. Hétvégi előadás volt, nem maradhatott el, meg kellett mentenem az estet.

 -Majd jött az Operettszínház…

 -Még nem végeztem el a főiskolát, de már Szegeden játszottam, mikor jött egy levél az Opettszínházból; értesítettek, hogy meghallgatást tartanak. Keszler Pál volt akkor az igazgató, Horváth Zoltán a művészeti vezető és Seregi a főrendező. Elmentem, s megkaptam a Mária főhadnagy címszerepét. Így történt az: igaz, hogy vidékre szerződtem, de mint diplomás színész hamarabb játszottam az Operettszínházban, mint Szegeden. A Mária főhadnagy premierje 1986. október elején zajlott le, míg az első szegedi bemutatóm rá egy-két hónappal történt. 1987. februárjában felhívott az Operettszínház titkárnője azzal, hogy Keszler Pali bácsi le szeretne szerződtetni. Még egy évet Szegeden szerettem volna maradni, de erősködtek: jönnöm kell. Hűséges típus vagyok, mert 21 éven keresztül az Operettszínház kötelékében maradtam.

-Több színész mondja: fontos a váltás.

 -Ez igaz. Viszont zenés színházi diplomám van, így nem tudtam válogatni a színházak közül.

 -Szeptembertől egy prózai színházhoz szegődik. Ez már váltás.

 -Igen az. Már a Turay Ida Színtársulatnál is egy idő után prózai szerepeket kaptam. A mostani döntésem mögött az áll, hogy egy színésznőnek előbb-utóbb úgyis váltani kell a zenés műfajról. Ugyanis az operettek „kislányos” szubrett szerepei már, a nagynéni -és anyaszerepek még korban távol állnak tőlem…

 -Szokás az operettet lenézni, legyinteni rá. Művésznő hogyan szerette meg ezt a műfajt?

 -Azért szerettem operettet játszani, mert Seregi és Vámos által rendezett kiváló produkciókban léphettem fel. Ők ketten olyan előadásokat rendeztek, hogy az Operettszínház fogyatkozóban lévő operettes gárdája még a mai napig is azokból él. Vámosnak a legendás rendezéseit, mint a Cirkuszhercegnőt, nagyon sokszor eljátszottuk külföldön is. Kiemelendő, hogy Vámos tanár úr értett a zenéhez is, és nemcsak érzelmet, de humort is rendezett. Róla és Seregiről is elmondható, hogy az előadásokat a színészből kiindulva közelítette meg.

 -Van egy olyan vélemény: az operett a felnőtteknek szóló mese. Viszont sokszor – főleg futatott vidéki színházakban – megpróbálják a mesét, az álomvilágot széjjelzúzni. Lehet-e így operettről beszélni?

 -Jelenünkben azt sem tudom, hogy általában lehet-e operettről beszélni. Ennek a műfajnak alapkövetelményei vannak. Ha a szubrett nem édes, aranyos, s így nem szeretjük, ha a táncos-komikus nem tud táncolni, s nincs jó humora, ha a bonviván nem sármos, akkor az már nem operett. Ebben a műfajban alig van ideje a színésznek arra, hogy megszerettesse magát a publikummal, hiszen kevés a prózai rész. Ezért, ahogy belép a színre, máris el kell fogadtatnia magát a közönséggel. Versényi Ida mondta: ha nem tudjuk eldönteni, hogy melyik szerepkörbe tartozol, nem veszünk fel. Manapság a színészek sokszor a szerepkörüktől idegen szerepet játsszanak. Bármennyire is át van fésülve, vagy modernizálva egy darab, ha bejön a színre egy olyan ember, aki engem érdekel, akkor mindegy, hogy milyen díszlet van mögötte. Sok rendező nem akarja megérteni: a színész a fontos, hiszen ő teremti meg a hangulatot. A rendezők – tisztelet a kivételnek - szinte csak saját álmaikat látják, s kiveszik a megvalósításból a SZÍNÉSZT. Néhányan, mint egy bábút tologatják ide-oda a színművészt, s csak a színpadi képre figyelnek. Ezt a mentalitást angolszász területről hozták be. Ott, ha valaki beáll egy futószalagon játszott musicalbe, nem alakíthatja saját magát, hanem csak azt a dolgot, ami meg van rendezve. Az operett ezt nem viseli el, mert egy személyiségműfajról van szó.

 -Igazat ad azoknak, akik azt mondják: kevés az egyéniség a színpadon?

 -Igen. Ráadásul az operett valamilyen szempontból sztárműfaj, így bizonyos szerepeknek kapcsolódni kell egy-egy színész nevéhez. Régebben Miska főpincér szerepe Feleki Kamillt jutatta eszünkbe.

 -Színészek közül vannak, illetve voltak példaképei?

 -A nagy klasszikusok: Dajka Margit, Kiss Manyi, Ráday Pál, Páger Antal, s a nagy Latabár. Tőlük csak tanulni lehet. Ráday olyan modern színész volt, hogy ma – ha élne- bárkit lejátszana, bármelyik színpadról.

 -Előfordult már, hogy saját értékrendjével ellentétes darabban, vagy rendezésben kellett játszania?

 -Igen, de most, hogy a Turay Ida Színtársulatnál is játszom, és Sopronba is lehívtak, megpróbálom ezeket elkerülni.

 -Az anyagiak mennyire meghatározók egy fellépés alkalmából?

 -Nem a pénzért lépek fel. Nagy gázsiért és ingyen is egyformán dolgozom. Tehát nem a pénz határozza meg a játékomat.

 -Mária főhadnagy alakításáért kapott hideget és meleget. Érdekli, hogy szerepei kapcsán mit írnak önről a lapok?

 -Nem. Még el sem olvasom a kritikákat.

 -Férje, Kőszegi Ákos, szintén színész. Az ő véleményét azért meghallgatja?

 -Övét igen. Barátaim, néhány kollegám véleményére hallgatok. A kritika azért nem érdekel, mert a színházban számomra a leglényegesebb a színpad. Verebes szerint pálya-alkalmatlan vagyok. Nem érdekelnek a fogadások sem. Két gyerek mellett nincs is időm az imázsomat formálni.

 -Neve szerepel az Operettszínház, a Soproni Petőfi Színház és a „Turay” társulatánál is. Egyáltalán vannak még klasszikus értelemben vett színtársulatok?

 -Nincsenek. S ez nem csak anyagi értelemben, hanem pszichésen is bizonytalanságot jelent. A színpadon játék folyik, s nem pasziánsz, hanem társasjáték. Ezért is fontos a társulat léte. Most egy kissé hazátlanok vagyunk.

 -Azt olvastam önről, hogy „hála” a magyar kereskedelmi tv-nek, külföldön jobban ismerik, mint idehaza. Ezt meg tudja erősíteni?

 -Igen. Egy-egy előadás alkalmából hónapokat töltöttem külföldön. Így az USA-ban, Japánban, Németországban. Hogy ez bánt engem? Nem. Számomra három dolog a fontos: a közönség, a színpad és a szerep. Mindenkinek meg van a maga útja, amin járnia kell. Nem érzem azt, hogy nekem műsorokat kéne vezetnem, csak azért, hogy minél többen ismerjenek. Én még hiszek a színházban. Az embereknek a megtisztuláshoz szükségük lesz az őszinte pillanatokra, a jókedvre, a sírásra – mindarra, amit a SZÍNHÁZ nyújtani tud.

 -Viszont egyre kevesebb pénzből gazdálkodhatnak a színházak…

-A legnagyobb baj, hogy mindenki kevés pénzt kap. Így kevesen tudják kigazdálkodni azt, hogy megnézzenek egy-egy produkciót. Mi, színészek még meg tudjuk tenni, hogy több helyen játsszunk, így tartsuk fenn magunkat és családunkat.

 -Ezt sem lehetett könnyű megszokni.

 - Az én generációm szinte „ráment” arra, hogy a rendszerváltás után nem tudnak mit kezdeni velünk és mi magunkkal. Nem készítettek fel bennünket arra, hogy több lábon kell állni, s hogy mire képezzük ki magunkat. Hozzá kell szoknunk…

 -Tudjuk, hogy nem a mostani kormány híve. Fellép ellenzéki rendezvényeken. Ezért nem érték kellemetlenségek?

 -Soha. Még az Operettszínházban sem éreztem azt, hogy rám koppintnak, vagy egy-egy szerepet azért nem kapok meg, mert nem vagyok kormánypárti. A színházba soha nem viszem be a politikát. Kollegáimat sem politikai nézetük, hanem tehetségük alapján ítélem meg.

 Medveczky Attila