vissza a főoldalra

 2007.09.14. 

Szelíd szerző indulatos gondolatai

Magam is belátom, napjainkban, amikor a Kertész Imre kvalitású alkotóknak dukál az irodalmi Nobel-díj, és az Esterházy Pétereknek az állami lovagrend, finoman szólva is anakronisztikus, hogy mondanivalómat a jó öreg abbé Prévost (képünkön) 1731-ben megjelent regényének, a Manon Lescautnak egy mondatára építem fel. Ami engem illet, régen nem zavar, ha egy okfejtés avitt, nekem elég, ha igaz. Talán némileg furcsa, de az Apró-Gyurcsány Ferencből és koalíciós miliőjéből sugárzó szemérmetlen kétszínűséget, hazugságáradatot, handabandázást, felelőtlen komédiázást, a mérhetetlenül káros, nemzet- és életveszélyes, agresszív politikát – pontosabban szólva az ehhez a politikához való viszonyunkat – idézte fel bennem e mozgalmas életű bencés atya egyik odavetése:  „…de azért, míg ennyire semmibe vettem a világ javait, éreztem, egy kis részükre szükségem lenne, hogy annál fölényesebb megvetéssel nézhessek a többire.” Ez a mondat pszichológiai és társadalmi trouvaille. Ugyanakkor aktuális leírása a mi helyzetünknek, ugyanis az a nemzeti oldal fő baja, az eredménytelenségünk alapvető okozója, hogy a gazság ellen is csak fair play vagyunk hajlandók harcolni, és az aljasságot is fedhetetlenül erényes eszközökkel próbáljuk kivédeni. Csakhogy úgy nem lehet. Tudom, Gandhinak sikerült, de nekünk nem fog, mert ez nem India. Viszont hasznos lenne a Bastille-jal kapcsolatos tudásunkat pontosítani. Azt minden gyerek tudja, hogy ezen épület ostromával kezdődött a francia forradalom, de már kevesebb magyarban tudatosult az a fontos tény, hogy ostromát követően a Bastille-t az utolsó tégláig, roppant következetesen szétszedték a franciák! Na ez az, ami belőlünk, szelíd magyarokból sajnos hiányzik, mi – bármilyen véráldozattal járjon is - elfoglaljuk ugyan mindenkori Bastille-jainkat, de azt követően nem hogy nem bontjuk le, de kitataroztatjuk az épületet jóindulatunk jeleként. Félek kimondani, de állítom: ez a fajta jóindulat bűn, pipogyaság, akármi, de nem erény. Higgyenek Prévost abbénak, ő nem volt buta ember: hogy a balliberális hódítás, hogy az önmaga halálát és történelmi bukását vidáman túlélt ávós-bolsevista-marxista elit, hogy a semmire és senkire tekintettel nem lévő globalizáció MSZP/SZDSZ által reprezentált hatalmi harcában esélyünk legyen a győzelemre - bármennyire is megvetjük amúgy módszereiket -, egy kis részt át kell vennünk az általuk meghonosított aljasságból és gazságból, mert kizárólag erővel, csellel, ha kell, hát nyílt ellenállással lehet megszabadulni ezektől. Érvekkel soha. (Emlékeznek még a történelemórákra? A honfoglalást követően Európában kalandozó magyarok addig voltak verhetetlenek újszerű harcmodoruknak köszönhetően, amíg az ellenség el nem leste tőlük, és ellenük nem fordította saját nyilazási és lovaglási manírjaikat. A tőlünk tanultak ellenünk fordításának köszönhették ellenfeleink, hogy 955-ben ismert fogalommá vált számunkra a „Lech mező” és a „gyászmagyarok” kifejezés.) Miként ősbölények ellen nem lehet légycsapóval harcolni, akként tűnik reménytelennek a hangos eréllyel szemben ringbe küldött néma erény. Nekünk rövid időre gondosan el kell zárnunk legféltettebb kincsünket, konzervatív erényeinket, össze kell szorítani a fogunkat, magunkra ölteni mindazon gátlástalanságot, miket Gyurcsányék honosítottak meg ebben az országban, és be kell vetnünk ellenük bármit, ami helyzetüket gyengítheti: ugyanis, amit tettek az országgal, az kizárta őket a moralitás territóriumáról, a velük folytatott küzdelemben nem lehetnek erkölcsi skrupulusaink. Talán bizony Jézus nem ragadott korbácsot akkor és ott, amikor és ahol nem lehetett korbács nélkül rendet teremteni? Prévost abbé igazsága esetünkben is áll: hogy fölényesen megvethessük, elűzhessük, legyőzhessük az Apró-Gyurcsány-hitbizomány kedvezményezettjeit, egy keveset át kell vennünk módszereikből. Egyszerűbb ez, mint az egyszer egy: a szelíd, hogy továbbra is szelíd maradhasson az elvadult világban, nem árt, ha eltanulja a sündisznótól a tüskét, vaddisznótól az agyarat, medvétől a karmot, farkastól a fogat. Magam is érzem, cinikusnak hangzik, pedig hótt komolyan mondom: csak ezeknek birtokában maradhatunk szelídek, ellenkező esetben hírmagunk sem marad. Merthogy a szelídnek és tisztának ugyanúgy joga van az önvédelemre, mint a vadnak és mocskosnak, noha ez utóbbi igyekszik elhitetni velünk, hogy önvédelmi reflexeink hozzánk méltatlan, a szelídséggel össze nem egyeztethető szélsőséges megnyilatkozások. A kialakult helyzet egyik rákfenéjét abban látom, hogy az egykori rendszerváltók, következésképpen a mai jobboldali politikusok jelentős hányada közíróként, költőként, publicistaként, szépíróként kezdte pályáját, ezen állapot minden előnyével és hátrányával. Apró-Bolsevistáék, akikről azt hittük 1989/90-ben, hogy végérvényesen besüllyedtek az idő feneketlen kútjába, azért tudtak másfél évtized elmúltával újból a nyakunkba és a kormány kereke mögé ülni, mert nem gondolkodásra épülő filozopter múltjuk volt, hanem engedelmességen alapuló, kételyt és kérdéseket nem ismerő pártkatonai. Kimásztak a kútból, és most éppen minket igyekeznek belelökni. És fognak is, ha nem leszünk képesek szót érteni egymással, ha nem kapaszkodunk össze, ha nem leszünk elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel ellentálljunk e szakképzett, félszázados praxissal rendelkező likvidátoroknak. Próbáljuk meg ott felvenni velük a versenyt, ahol jobbak vagyunk: a szellem térfelén. Ők a rámenősebbek és a gátlástalanabbak, de a szürkeállomány a mi fegyverzetünk lehet, ha merjük és akarjuk bevetni. Miért, hogy a közélet és közbeszéd tematizálását mindig ők jelölik ki, miért, hogy mindig ők hiszterizálják a közhangulatot, mi pedig nyuszimód hallgatunk, legfeljebb védekezünk? Most például gárdáznak, fasisztáznak, nyilasoznak, árpádsávoznak, turuloznak, és szeteyznek, miképpen korábban antiszemitáztak, csurkáztak, csoóriztak, döbrenteiztek – miközben állandóan félnek, félnek, félnek tőlünk, pedig úgy szeretnének végre félelem nélkül élni. Kezdjük el végre mi is tematizálni a magyar közéletet! És ha már olyan nagy igény van a hisztériára, hát kezdjük el hiszterizálni mi, a magunk saját, nemzeti hisztériái szerint! Nagyon szimpatikus volt Navracsics, amikor a nemzetközi sajtótájékoztatón, a nagykövetek előtt nyilvánosan megalázta a láthatóan ideggyenge módon viselkedő miniszterelnököt, nagyon szimpatikus volt Vona Gábor döntése: feljelenti a kormányt hitel- és hírnévrontásért. Ezt kell tennünk a magánéletben is: mindig és minden alkalommal visszavágni, feljelenteni, jogi eljárást követelni, hangot adni annak, hogy méltánytalanság történt, hogy nem élünk a fáraók korában, és egy EU tagállamban nem uralkodhat abszolutisztikus módon még egy szocialista kormányfő sem. Akkor sem lehet túlhatalma, ha történetesen Apró. Sőt, éppen ezért nem lehet! A magyar politikában az apróság nem elhanyagolható, hanem kizáró tényező. Keresztények vagyunk, vagy mi fene? Ismernünk és követnünk kell a jézusi életelvet: „Ne félj, csak higgy!” Rezzenéstelenül higgyünk a magyarság nemzeti értékeiben, Adyban, Szabó Dezsőben, Németh Lászlóban, Karácsony Sándorban, Prohászka Ottokárban, Bajcsy-Zsilinszkyben, és soha, egy pillanatig ne rettenjünk meg e kései sztalinista bohócokon, akik, mint bizonyos tavi békák, nagyra fújják fel magukat, pedig valójában szánalmasan aprók. Aprók. Hogy ez mit jelent, ebben az országban nem igényel különösebb magyarázkodást.

 Szőcs Zoltán