vissza a főoldalra

 2007.09.21. 

Mearsheimer és Walt

Két olyan ember, akinek ismernünk kell a nevét nekünk európaiaknak is, de kiváltképpen ismerni illene őket az amerikaiaknak, ugyanis ha egyáltalán menthető még az USA becsülete - a világ által egyre jobban gyűlölt háborús agresszor, a „világcsendőr” becsülete, amely semmi mást figyelembe nem vesz valóságos vagy vélt érdekein kívül, és úgy gázol át évezredes kultúrákon, nemzeteken, hagyományokon, mint tank a mező virágain, és amelynek elnöke oly bunkó-buta, hogy jobb európai országban a külügyminisztérium portása sem lehetne -, akkor csakis e két embernek köszönhetően lesz menthető. Ők képviselik ma az Egyesült Államok jövőjét, azt az egyetlen elképzelhető józanságot, amely lehetővé teszi, hogy Jefferson kissé eltévedt nemzete visszataláljon a normális útra, a számára rendelt történelmi ösvényre. Az Egyesült Államok népe –, még akkor is, ha ezt ma még kevesen képesek felismerni – alaposan lekötelezettje és adósa lett Mearsheimer és Walt professzor uraknak, akik helyettük és értük mondtak ki nagy igazságokat. J. J. Mearsheimer (képünkön) a Chicago Egyetem, S. M. Walt a Chicago és Harvard Egyetem politológiai professzora, mindketten nemzetközileg elismert, vezető tekintélyei a politikai tudományoknak. A két tudós még tavaly tavasszal került a világmédia érdeklődésének középpontjába, miután megjelentették a Harvard Egyetem Kennedy Intézetének kiadásában Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika című tanulmányukat. A tanulmányból óriási botrány lett, a professzorokat megbélyegezték, kirekesztették, antiszemitává nyilvánították, kollegáik elkerülték, felkért előadásaikat lemondták, és ott járatták le őket, ahol tudták. Hogy másfél év elteltével újból róluk beszél a világ, annak tulajdonítható, hogy fenti tanulmányuk könyvméretűvé bővített változata e napokban jelent meg angol, német és francia nyelven, hogy immár kitörölhetetlenül részévé váljék a világ szellemi diszkurzusának. Ha azt mondom, hogy könyvük leleplező könyv, igazat mondok, bár csalódást is okozhatok vele, ugyanis a politikában és a társadalmi gondolkozásban a legevidensebb igazságok kimondása – („De hiszen a király meztelen!”) - gyakran a legnehezebb és legfogósabb feladat. Ilyennek tekinthető az USA és Izrael, a két „igaz barát” – bár ez a barátság oly szoros és szenvedélyes, hogy már-már az erotika territóriumába tartozik – viselt dolgainak, politikai kettősének elemzése. Ha mégis egyetlen mondattal kellene érzékeltetnem a rendkívül jelentős politológiai elemzés tartalmát, akkor nagyjából ezt mondanám:  az izraeli befolyás már oly mértékűvé vált az amerikai külügy- és hadügyminisztériumban, valamint a gazdaságban és a pénzügyekben, hogy az USA saját nemzeti érdekei elé helyezi Izrael érdekeit, saját biztonságát sutba dobja egy másik állam biztonsága érdekében. Ugyanis a zsidó államon kívül „egyetlen lobbinak sem sikerült az, hogy az amerikai külpolitikát az amerikai nemzeti érdektől oly messze vezérelje, miközben arról győzi meg az amerikaiakat, hogy az USA és Izrael érdekei lényegében azonosak”. Vagyis, ha Amerika értük harcol, valójában önmagát védi. Itt a vége, fuss el véle. Ennek a könyvnek az értékét az adja, hogy egyszer s mindenkorra kimond, definiál dolgokat, amikről eddig komolyan nem lehetett beszélni Amerikában. Hiszen a zsidó lobbi ténye a hírhedett hatalmú, a Fehér Háznak is dirigáló AIPAC (Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) zsidó érdekérvényesítő központ 1951-es megalakulása óta tényként kezelendő. Titkos tényként, amiről nem beszélt senki. Néha-néha egy-egy mondat vagy utalás volt ugyan, de komolyan semmi fel nem vetülhetett e témában. Így például G. P. Shultz külügyminiszter visszaemlékezéseiből tudható, hogy amikor tett néhány erőtlen lépést a külügyben, hogy megnyirbálja az Izraelnek nyújtott segélyt – („Shulz pálfordulása”) -, elképeztette őt, hogy mekkora ellenállásba ütközött az általa vezetett hivatalon belül is: „Csodálkoztam és elcsüggedtem.  Teljesen világossá vált számomra, Izraelnek mekkora befolyása van a mi Kongresszusunkban. Felismertem, hogy körültekintően kell kezelnem az izraelieket, ha bármiféleképpen is irányítani akarom az Izraelt esetleg érintő bármely kongresszusi lépést…”

Ha ehhez hozzáveszünk néhány par excellence izraeli nyilatkozatot, kezd összeállni a hihetetlenül abszurd kép. Ariel Saron interjú 2001. október 3-án: „Mi, a zsidó nép irányítjuk Amerikát, és az amerikaiak ezt tudják.”  2003. október 12. és 14. között a jeruzsálemi Dávid Király szállóban tartotta kongresszusát a Nemzetközi Cionista Mozgalom, ahol a következő mondat hangzott el: „Még mondani is felesleges, hogy Izrael az, amelyik a világ folyását meghatározza és azt, hogy mi legyen az Egyesült Államok és számos más ország külpolitikája.”  Belátható tehát, hogy a két kiátkozott egyetemi tanár most megjelent elemzése nem kitaláció, hanem nyilvánvaló tények rendszerbe szedése és új értelmezésű megközelítése.

Mearsheimer és Walt professzorok imponáló részletességgel rakják górcső alá a világhatalmi Amerika öngyilkos hozzáállását a törpe Izrael állam érdekeihez. Nem fukarkodnak a tényekben sem. Rámutatnak, hogy Izrael állam a második világháború óta 140 milliárd dollár, vissza nem fizetendő amerikai pénzsegélyt kapott, azaz évente minden egyes izraeli állampolgár fejenként 500 dollár segélyt kap tőlük, annak ellenére, hogy Izrael gazdag államnak minősül, azonos egy főre jutó GDP-vel, mint pl. Spanyolország. Ugyanakkor Izrael az egyetlen állam, amely az év elején egyösszegben kapja meg az éves segélyt, amelynek elköltéséről nem kell beszámolnia az USA-nak, sőt: olyan célokra is költheti, miket amúgy az amerikai diplomácia ellenez (pl.: ciszjordániai telepek létrehozása). Itt jegyezzük meg, hogy a könyvben említett 140 milliárd dollárnyi segély az elmólt hetekben már nem aktuális szám, ugyanis most augusztusban, Jeruzsálemben jelentették be a legújabb, hosszú távú, 30 milliárd dolláros amerikai segély folyósításának megkezdését. Ezzel együtt tehát immár 170 milliárd dollár a kis testvér jussa. Ezen az összegen kívül kap még Izrael katonai, hírszerzési, biztonságpolitikai, műszaki, gazdasági, kereskedelmi, tudományos és feltétel nélküli politikai támogatást is patrónusától, az amerikai Kongresszustól. Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika kiemelten foglalkozik az iraki háborúval, Irak megszállásával. A professzorok rámutatnak, hogy a legnagyobb blöff volt annak elhitetése, hogy az iraki háború az olajért folyt. Szó sincsen erről. Irakot azért kellett elsöpörnie a föld felszínéről az amerikai haderőnek, mert Izrael biztonságpolitikája ezt követelte. Az amerikai diplomácia csakis és kizárólag az izraeli érdekek miatt áll harcban az iszlám világgal, következésképpen könnyű kikövetkeztetni, hogy az arabok kétségbeesett megtorló, terrorista akciói, egészen a 9./11.-ig bezárólag valójában az amerikai diplomácia Izrael államnak nyújtott, feltétel nélküli, kritikátlan szolgálatai, a zsidó érdekekkel azonosuló jellege miatt van.  Az arabok nem haragszanak Amerikára, kizárólag az elfogult, csőlátású zsidóbarát diplomáciáért neheztelnek, „az ellenségem barátja is az ellenségem” logika mentén. A jelek szerint joggal. Sajnos kevés esélyét látom annak, hogy ez a szakmunka a közeljövőben a magyar könyvesboltokban ott legyen. Mégis fontos, hogy tudjunk róla, és jegyezzük meg a két kiváló, bátor és becsületes tudós nevét, akik – talán még időben – figyelmeztették hazájukat, az Egyesült Államokat, hogy rossz úton jár, és szakadék felé masírozik, ha nem szakít jelenlegi, kritikát nem tűrő, Izrael-rajongó politikájával: professzor Mearsheimer és professzor Walt.

 Szőcs Zoltán