|
 2007.09.21.
Megosztott
felelősség
Kiss
Gy. Csaba (1945) művelődéstörténész, kandidátus, az ELTE
egyetemi docense 1968-ban diplomázott az ELTE BTK magyar-német
szakán. 1971-től újságíró, 1974-től három évig aspiráns.
1976-tól egy évig lengyelországi tanulmányúton vesz részt.
1977-1986-ig tudományos munkatárs. 1986-ban megszerzi a kandidátusi
fokozatot. 1992-ben a Teleki Alapítvány Közép-Európa Intézetének
igazgatójának nevezik ki. 1995-ben lesz az ELTE BTK docense.
1999-ben elnyeri a Széchenyi professzori ösztöndíjat. 1999 és
2004 között a Zágrábi Egyetem vendégtanára. Oktatási területei:
19. századi közép-európai művelődéstörténet,
nacionalizmus Közép-Európában (19–20. század). Az MDF alapító
tagja, 1990 júniusától decemberig alelnöke.
-Életrajzában
olvastam, hogy 1971-től újságíró volt. Melyik lapnál?
-A Köznevelés c. újságnál, ami a mindenkori Művelődésügyi
Minisztériumnak volt a fóruma. Az akkor még két hetente jelent
meg, később hetilap lett belőle.
-Meg tudta benne–
akár burkolt formában is- fogalmazni a kommunista rendszer problémáit?
-Akkoriban nagyon
erős volt a cenzurális szűrő, s így – a köznevelés témakörében
- csak egy “tűrt” terület volt, ahol próbáltam mozogni: ez
a határon túli magyarok oktatásügye. Még a ’70-es évek
elején folytattak egy titkos pártvizsgálatot a határon túli
magyarok helyzetéről. Ebben, pártonkívüliként én is részt
vettem. A párttagok ingyen dolgoztak, én kaptam honoráriumot is
szakértői munkámért. A Köznevelésben pedig arról adtam hírt:
mi történik a szomszédos országok magyar oktatásügyében.
-Mit gondol:
Nyugaton mennyire ismerték a kommunista diktatúra valóságos
természetét?
-
Erről hosszan tudnék beszélni, de most csak a legfontosabbakra
térek ki. 1945-ben a szovjet hadsereg csak az Elbáig, de a
szovjet ideológia és nyelvhasználat az Atlanti-óceánig jutott
el. A nyugat-európai értelmiség, főleg annak baloldali része,
teljes mértékben elfogadta a szovjet nyelvhasználatot. Azt,
hogy a szovjet rezsim valamiféle pozitívumot, megváltást
teremtene az emberiségnek. Egyszerűsítve: az
haladó, a mi szovjet. Így lett nagy befolyása Olaszországban
és Franciaországban a kommunista pártnak. A nyelvi győzelem áthatotta
a nyugat-európai értelmiség jelentős részét egészen
1956-ig. Akkor kissé megrendültek a magyar forradalom hatására.
Tovább fokozták a kiábrándulást az 1968-as prágai események.
Általában és alapjában véve a totalitarizmus szovjet válfajával
nem volt tisztában a nyugat-európai értelmiség és a közvélemény.
Bizonyos értelemben a nyugati államok érdekeltek is voltak a
szovjet rendszer megmaradásában, hiszen az akkori kettéosztottság
a vasfüggönytől nyugatra egy
–a történelemben addig soha nem tapasztalt - óriási
nagy gazdasági fejlődést eredményezett. Az ’50-es évek végétől
kialakult egy nagypolitikai erőegyensúly és patthelyzet,
a Nyugat nem volt érdekelt a status quo megbolygatásában.
Mindemellett történelmi tény, hogy az egyik borzalmas
totalitarizmust, a náci birodalmat, csak egy másik
totalitarizmus segítségével lehetett legyőzni. Erről mindmáig
kevés az elmélyült reflexió. Igaz, ez elkezdte néhány kitűnő
nyugat-európai tudós, gondolkodó, de még nem fogadták el
tanulságait. Látjuk azt, hogy az észtországi szovjet katonai
emlékmű áthelyezése körüli vitát Nyugatról milyen értetlenség
veszi körül. Sokan nem néztek szembe azzal, hogy Európa középső
részének két totalitarizmust kellett megélnie. Hosszabb érvelés
helyett csupán neves szerb névrokonomat, -a montenegrói- zsidó
származású -, Danilo Kišt, az írót szeretném idézni- ő
ezt írja Tanácsok a fiatal íróknak c. művében -: „Aki azt
állítja, hogy Kolima más volt, mint Auschwitz, küldd a fenébe
!” Tudjuk: idén tartották a finnugor népek találkozóját
Oroszországban, ahová az észt miniszterelnök nem kapott meghívót.
Sajnálatosnak tartom, hogy a magyar kormány és külpolitika nem
tiltakozott ez ellen.
-Mikor lehetett érezni azt Magyarországon, hogy a
kommunista diktatúrának egyszer vége lesz?
-A magyar társadalom
többsége számára még a ’80-as évek végén sem volt ez
nyilvánvaló. 1980-81-ben naplót vezetettem, ami később
megjelent lengyelül és magyarul is Lengyel napló címen. Ebben
leírtam, hogy az 1978-as lengyelországi utazás nyitotta föl a
szememet. Az akkori Lengyelország egész más légkörrel
fogadott, mint a ’76-os. 1978-ban azt tapasztaltam, hogy széles
körű ellenzéki mozgalom van kibontakozóban; független, cenzúramentes
kiadványok jelentek meg. A katolikus egyház szellemi offenzívát
folytatott. Lényeges: épp akkor jártam Lengyelországban,
amikor megválasztották Krakkó érsekét római pápának.
Teljesen egyértelmű volt, hogy a lengyel társadalom készül a
változásra. Úgy éreztem attól kezdve, '78 őszétől, ha nem
is lehet megmondani, hogy mikor, de a kommunista diktatúrának
egyszer vége lesz. Rájöttem arra, hogy a belső nyelvemben néha
még én is hazug formulákat használok, illetve kerülök
bizonyos igazságokat. Például azt, hogy hazánk megszállt ország.
-1986-ban volt az Írószövetségnek egy kongresszusa,
melyen –tudtommal –már nyíltan ellenzéki szerepet vállalt.
Mi állt a háttérben?
-Nagy hatással
volt rám a lengyel Szolidaritás mozgalma, ami bebizonyította
azt, hogy nem kell mindig vereséget szenvedni. Jaruzelski tábornok
puccsa, s a bevezetett hadiállapot után hiába internáltak
ezreket – a Szolidaritás tagjait, vezetőit – ezt a mozgalmat
nem sikerült felszámolni. 1985-86 környékén úgy gondoltam:
nem lehet hallgatni. A gyújtószikrát számomra az jelentette,
hogy a Tiszatáj című folyóiratot 1986 nyarán betiltotta a
kommunista hatalom. Akkor aláírásgyűjtést szerveztünk, s
ebben az akcióban nagy szerepe volt Bíró Zoltánnak és Nagy Gáspárnak.
Száztizennégy magyar értelmiségi írta alá azt a tiltakozó
levelet, amelyet elküldtünk a pártközpontnak, Kádár Jánosnak.
Az Írószövetség novemberi közgyűlésén pedig én olvastam
fel ezt a levelet. Úgy gondoltam, ezt vállalni kell. Itt is volt
egy “lengyel szál”. A kongresszus első napja előtti estén
néhányan – így Mészöly Miklós, Csurka István, Csoóri Sándor
- összegyűltünk Konrád György lakásán. Velünk volt a hazánkban
is jól ismert Ryszard Kapuscinski író, aki azzal bíztatott:
Magyarországon a hatalom nincs abban a helyzetben, hogy betiltsa
az Írószövetséget. Másnap csak kettőnket fenyegetett Berecz
elvtárs: ketten vannak az Írószövetségben, akik nem
alkalmasak a párbeszédre: Albert Gábor és Kiss Gy. Csaba.
-Húsz évvel
ezelőtt történt a lakiteleki találkozó. Említette Bíró
Zoltán nevét, ő hívta oda?
- Nem. Több
hasonló baráti kör működött, melynek tagjai rendszeresen találkoztak
és bírálták a fennálló rendszert. Egy fontos előzményt szükséges
megemlíteni, az 1985-ben létrejött Bethlen Gábor Alapítványt,
melynek titkárságát Nagy Gáspár vezetette. A titkárság
tagjai voltak: Bakos István, Krasznai Zoltán, Lezsák Sándor és
jómagam. 1987 tavaszán Bíróval, Für Lajossal, Csurka Istvánnal
és Bihari Mihállyal elhatároztuk, hogy szeretnénk a hasonló
gondolkodásúakat egy tanácskozásra összehívni. A hét alapító
nem egymást hívta meg. Mi hívtuk oda a találkozó résztvevőit.
-Volt már szó a kommunisták nyelvi győzelméről.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy az MDF-nek egy nyelvi vereséggel
kellett szembe néznie. Mit is jelent ez a vereség?
-1945 után Magyarországon egy dichotóm szerkezetben haladóra
és reakciósra osztották a világot, s a nyelvi jelek és a
tartalmak összekapcsolásának szabályait a kommunisták határozták
meg. A nyelvi vereség egyik része a jobboldal és a baloldal kérdéséből
ered. Az induló MDF nem
volt se bal-, se jobboldali, a diktatúrával szállt szemben.
Maga a kommunista diktatúrát sem lehet baloldalinak nevezni,
hiszen csak többpártrendszerben, parlamenti demokráciában érvényes
ez a kifejezés. A másik nyelvi hamisítás a rendszerváltás,
rendszerváltozás kifejezés. Tulajdonképpen egy hungarikum. A
csehek, szlovákok, románok nem használják általában. Ők a
kommunizmus bukásáról, demokratikus átmenetről beszélnek. Két
dolgot fed el a rendszerváltás kifejezés. Az egyik, hogy megszűnt
Magyarország szovjet megszállása. Több nyugati elemző
elfeledkezik arról, hogy a magyar kommunista diktatúra nem jött
volna létre a szovjet hadsereg ittléte nélkül. A másik, hogy
itt egy diktatúrából következett valamiképpen egy út a
demokrácia felé. A rendszerváltás csúsztatás, hiszen azt
sugallja, hogy lett volna itt egyik rendszer, majd jött a másik.
Egy szintre hozza a kettőt, pedig az egyik egyértelműen egy totális
diktatúra, a másik pedig demokrácia. Mintha egyfajta
folyamatosságot is üzenne nekünk ez a szó! Így értem én a
nyelvi vereséget.
-Idén nyáron újjáéledt a vita Antall József személye
körül. Bíró Zoltán úgy gondolja küldött ember volt a néhai
miniszterelnök, míg mások –így Debreczeni, vagy Szabad György-
csupa szépet írnak róla. Szinte messiási szerepbe bújtatják.
A Magyar Hírlap augusztus 10-ei számában az ön véleménye is
olvasható. Mi késztette arra, hogy beszálljon ebbe a vitába?
-Húsz évvel ezelőtt volt az első lakiteleki találkozó,
s ez az alapítókban az emlékezés és a reflexió igényét hívja
elő. Úgy érzem, az 1989-90-ben megszületett új Magyarország
ma súlyos válságban van. Ebben a helyzetben hajlamos az ember
az okokat keresni; vizsgálni: mi volt, mi lehetett kezdetben a
hiba. Jómagam személyes felelősséget is érzek, mint az MDF
egyik alapítója. Mikor a Bíró-interjút olvastam, úgy éreztem:
reagálnom kell, már csak azért is, mert sokra tartom Bíró
Zoltánt, s meggyőződésem, hogy nélküle Antall József nem
lett volna Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke.
Aki persze politikai kvalitásaival kiemelkedett az ellenzékiek közül.
Arról viszont, hogy küldött ember lett volna, nem vagyok meggyőződve.
Ehhez először is bizonyítékok kellenének, a másodsorban
abban, hogy Antall lett az MDF második elnöke, Csoóri Sándornak
volt meghatározó szerepe. Egészen a paktumig nem csalódtam
Antallban. A Magyar Demokrata Fórum választott testületeinek a
háta mögött egyezett meg Antall József a Szabad Demokraták Szövetségének
a képviselőivel. Ezt nem tudtam elfogadni. Ezért 1990 után nem
vállaltam szerepet az állami adminisztrációban.
-De csak később
szakított a párttal…
-Igen, mert úgy gondoltam, hogy a
Magyar Demokrata Fórumot meg kell erősíteni. Elég jól
ismertem az országos hálózat gyengéit, s tudtam, hogy milyen
infrastrukturális előnnyel rendelkezik az MSZP. 1990 őszén úgy
éreztem, hogy a Magyar Demokrata Fórum négy év múlva el fogja
veszíteni a választásokat. Alelnökként igyekeztem ez ellen
tenni. Hónapok munkája után kiderült számomra, hogy az elnökségben
nincs erre fogékonyság. Nem akarják fölfogni azt, hogy hol állunk,
és milyen helyzetben van az ország. Nemcsak hogy nagytakarítás
nem volt az országban, hanem kistakarítás sem, pedig tagjaink közül
sokan számítottak rá. Az emberek csalódtak abban, ami elindult
és bekövetkezett a demokrácia kezdetével. Elsősorban az elnökség
– különösen azon tagjai, akik miniszterek és államtitkárok
voltak - nem volt hajlandó szembenézni, Lezsák Sándor kivételével,
azzal a helyzettel, azokkal a folyamatokkal, ami Magyarországon
bekövetkezett és elindult. Pedig ott volt a komoly jelzés a
helyhatósági választásokon elszenvedett súlyos veresége '90
őszén.
-Abban, hogy nem sikerült szót érteni egymásnak
Antallnak és Bírónak, mekkora felelőssége volt a párt alapítóinak,
vezetőinek?
-A felelősség
azokat érinti, akik 1989-90-ben ott voltak az MDF vezetőségében.
Én is benne voltam ebben a körben, úgy mint Csoóri Sándor és
Für Lajos. Érdekes volt Csurka István helyzete, aki az első között
volt, aki azt mondta: megvan a miniszterelnök-jelöltünk, Antall
József erre alkalmas ember. Később – tudjuk jól – joggal
megváltozott a véleménye. Megosztott felelősségről beszélhetünk,
mert láthattuk, hogy mennyire nincs kommunikáció a két
politikus között, s ennek feloldása érdekében szinte semmit
sem tettünk. 1990 után, aki politikai karriert akart építeni,
mind elhúzódott Bíró Zoltántól, és Antall József felé
vette az irányt. Így alakult ki egy ún. mameluk réteg, amely
nagyon sokat ártott Antall Józsefnek.
-Egyik dolgozatában írja, hogy a cseheknél és a
lengyeleknél legalább szimbolikusan elbúcsúztak a diktatúrától,
míg Magyarországon ilyen nem történt, s elszámoltatásra sem
került sor. Mi ennek az oka? Félt tán valami olyasmitől a kormány,
s annak a feje, amire pl. a csehek fittyet hánytak? Vagy náluk
nem volt egy Mark Palmer nevű USA-nagykövet, aki –sokak
szerint- beletenyerelt a hazai belpolitikába?
- Több alkalommal
személyesen is találkoztam Palmerrel. Nyilvánvaló volt az ő
politikai elképzelése, miszerint a változásnak a meghatározója
az SZDSZ legyen. Nem hiszem, hogy egy szimbolikus váltás
megtorpedózásában Palmernek lett volna szerepe. Kétségtelen:
a nyugati diplomaták általában “csitítottak” bennünket,
hogy ne legyen konfliktus, s ne induljon el a kommunista rendszer
vezetői ellen egyfajta hangulatkeltés. Ők a stabil átmenet hívei
voltak. Ami nálunk félrevezető volt, az a reformkommunisták
szerepe. Volt egy olyan nyugati imázs a magyar kommunista vezetők
egy részéről, hogy ők demokraták. Persze, mert másképpen
viselkedtek Nyugaton, mint itthon. Viszont a felelősséget a
szimbolikus váltás elmaradásáért az első magyar szabadon választott
parlamentre hárítom. A Lengyel Köztársaság alkotmányának
preambulumában olvashatjuk: 1990-ben, amikor Lengyelország
visszanyerte szuverenitását. Tehát Lengyelország az érvényes
alkotmány szerint 1990 előtt nem volt szuverén állam.
Magyarországon ezt nem mondja ki az alkotmány. 1993 óta már a
szétvált Csehországban és Szlovákiában törvény mondja ki,
hogy a kommunista rendszer, mint olyan, bűnös rendszer volt.
Magyarországon nincs hasonló jogszabály, s ezért a teljes
politikai elit a felelős. Kinek volt mindez az érdeke? Elsősorban
a posztkommunista pártnak.
-Kanyarodjunk vissza a lengyelekhez. 2006-ban avatták
fel Győrben a magyar-lengyel barátság emlékművét. A vezető
kormánypárt szerint hazánk és Lengyelország útjai elváltak
egymástól. Ezt meg tudja erősíteni? Egy biztos, gazdaságilag
jobban állnak nálunk…
-Enyhén
szólva; legalább háromszorosa a lengyel GDP a magyarországinak.
Az említett ünnepségén én is részt vettem. Az emlékmű
leleplezésére az ominózus napon a két köztársági elnököt
várták az egybegyűltek. Reggel érkeztünk meg Győrbe, s
legnagyobb megdöbbenésemre az aznapi Kisalföldben egy szót sem
ejtettek arról, hogy a lengyel köztársasági elnök a megyeszékhelyre
érkezik. Pedig utoljára lengyel államfő – király - kb. 300
évvel ezelőtt járt Győrben – Sobieski Jánosra gondolok.
Nyilvánvalóan a megye és a város MSZP-és vezetése
sugallhatta azt a napilapnak, hogy ez a téma mellőzendő. Tudni
kell, hogy olyan geopolitikai szükségszerűség kapcsolja össze
hazánkat és Lengyelországot, ami hozzávetőlegesen 1000 éve
érvényes. Érdemes volna előkeresni a II. világháború előtti
hazai németbarát sajtó érveléseit a lengyel ügyben. Ezek az
érvelések Gyucsányéra emlékeztetnek. A náci Németország
akkori hívei minél szorosabbra kívánták fűzni a
kapcsolatokat a Harmadik Birodalommal, hogy hazánk privilegizált
szövetségessé váljon. Gyurcsány Ferenc gazdaságpolitikai és
külpolitikai elképzelései pedig egyrészt az orosz szál
fontosságát hangsúlyozzák, másrészt az EU-ban a nemzeti érdekek
minden érvényesítését szorítják háttérbe. Lengyelország
az EU-s tárgyalásokon nagyon keményen érvényesítette nemzeti
érdekeit, s ennek következménye: a lengyel gazdák több és
jobb támogatást kapnak, mint a magyarok, s így olcsóbb most
ott a zöldség, mint nálunk. Meggyőződésem: Közép-Európa
országai – s itt főleg a visegrádi országokra gondolok –
együtt sokkal jobban tudnák érdekeiket érvényesíteni, mint külön-külön.
Látható, hogy az orosz politika a térség államainak megosztására
törekedik. Két olyan ország van, melynek vezetői az orosz mézesmadzagot
szívesen nyalogatják: Szlovákia és Magyarország. Történelmi
tragédia, hogy Közép-Európa népeit oly sokszor ki tudták/tudják
játszani egymás ellen. A kijátszást mesterien művelték 1848
–ban a Habsburgok, majd a franciák az első világháború végén,
később a náci és a szovjet birodalom. Függetlenül attól,
hogy Lengyelország más súlycsoportba tartozik, a térség logikája
alapjában véve nem változott. Sok közös kihívással kell
szembenéznünk. Egy kissé patetikusan azt mondhatom, amit
Kossuth Lajos 1831. júniusában Sátoraljaújhelyen : „Aki a
lengyelt nem tiszteli…önhazáját sem szereti.”
Medveczky Attila
|
